Szóval elérkezett a búcsú napja.
Nagyon gyorsan elszaladt ez a szűk hét, és az érzések megint elég vegyesek voltak.
Ide már nem tartozom igazán, oda még nem.
Olyan jó lenne valahol félúton találkoztatni a két világot. Talán egyszer sikerül.
Megint pakolás, egy kicsivel több személyes holmi, ami a múltkor otthon/itthon maradt, mert... mert sajnos egy fél élet nem fér bele két bőröndbe.
Megint szortírozás, hogy minél kevesebb itthon maradó cuccomat kelljen kerülgetni a gyereknek. A gyűjtőmániám redukálása még mindig hagy maga után némi kívánnivalót.
Aztán pedig megint az állomás, immár rutinosabban, és a korábbi utazásparám is sikeresen megszűnt.
Bevallom azt hittem másodjára már könnyebb lesz itthagyni a gyereket.
Hát nem volt könnyebb.
Sőt, ha lehet még rosszabb volt, mint először.
Mert akkor annyi minden más is volt a fejemben, annyi új "élmény" várt, annyira ismeretlen volt minden, hogy nem értem rá csak azzal foglalkozni, hogy kit/mit hagyok itt.
Most viszont, bármennyire is hiányzott az ottani élet(em),a munka meg minden, csak arra tudtam gondolni, hogy megint nem ölelhetem magamhoz amikor csak akarom, és megint nem lehetek vele, nem lehetek ott a fellépésein.
Miért mindig az hiányzik, ami éppen nincs?!
Neki azt hiszem egy fokkal könnyebb volt, hiszen most megtapasztalhatta, hogy anya nem örökre megy el. Ez az első alkalommal még nem volt ilyen egyértelmű számára, annyira véglegesnek tűnt.
Ő most ugyan újfent végig vagy a kezemet fogta vagy a csomagomat gardírozta, és ezerszer is megígértette velem, hogy nyárra ténylegdebiztosan kiviszem magamhoz, de a vonat mellett már bohóckodva futott, eljátszotta mr. Bean-t (baromi jól csinálja) és nevetve integetett.
Nekem... nos nekem a szívem szakadt meg.
Néztem azt a gyönyörű pofiját, még éreztem magamon az ölelését, nevettem a hülyülésén... de amint kikerült a látószögemből, óhatatlanul is elbőgtem magam és abba sem hagytam a reptérig.
Nagyon optimista módon egy darab zsebkendőt sem tettem el, a szomszédom kínált meg a saját készletéből mikor látta, hogy ez hosszú menet lesz.
Azt hiszem az előző bejegyzésbeli szomorkás felhang a mosolyomban most Angliába tette át a székhelyét.
Kicsit úgy éreztem magam, mint a Lila ákác Mancija mikor Oroszországba indul Sisters Csárdásnak és kézzel-lábbal kapaszkodna a mit sem sejtő Paliba. (sorry, a színházas múlt bejátszik)
Persze nekem nem ennyire végleges, de a gyerekemhez mégiscsak erősebb kötelék köt, mint egy szerelem.
Szóval nagyon nem egyszerű.
Úgyhogy aki szerint én nem vagyok "igaz" magyar, meg cserben hagytam a hazámat, azzal kipróbáltatnám milyen is ez.
A reptér már ismerős volt (legközelebb már nem lesz, mert nemrég értesültünk róla, hogy bezárják az 1-es terminált), csak a bőröndben lapuló körömlakkokról interjúvoltam meg a biztonságit, de ő simán továbbintett, pedig elviekben be kellett volna zacskózni.
Gondoltam majd ráfogom, ha gond lenne belőle.
Következő alkalommal biztosan edzőcipőben utazok, mert már unom, hogy feszt zokniban kell áttrappolnom a fémérzékelős kapu alatt.
Ezúttal a pulcsimat is levedlettem. Egyrészt okultam az angliai esetből, másrészt nem bíztam benne, hogy a magyar hatóságok is olyan normálisan intézték volna a plusz sztriptízt.
A szalag indulási oldalán posztoló határőr vagy tudomisén micsoda ugyan mondta, hogy elég a kabátot levenni, de én meg mondtam, hogy higgye el, tudom mit (miért) csinálok.
A repülés megint oké volt, csak egyszer-kétszer dobott egy kicsit a gépen valami turbulencia.
Viszont a középső ülésen utazni szívás.
Igazából se jobbra, se balra nem tud mozdulni az ember, és az út végére úgy elgémberedett a seggem, hogy már aludni sem tudtam tőle.
Az alvás egyébként feltett szándékom volt, mert visszafele két angol úriember közé kerültem.
Namost a jobb oldalamon (az ablak mellett) ülő utastárs már felszálláskor sem volt rózsaillatú.
Út végére végképp nem volt az a menet közben elfogyasztott alkoholmennyiségtől.
De legalább bírta a piát, mert nem lett tőle hülye (értsd: kötekedős részeg), csak túlságosan érdeklődő.
Például nagyon érdekelte, hogy van-e férjem.
Na itt már kuncogtam egy diszkrétet, és magamban azt gondoltam:
"Ejnye, huncut öreg bácsi... nem gondoltad te ezt komolyan!"
Pozitívum, hogy ő legalább nőnek nézett.
A leszállás megint sima volt, az útlevél ellenőrzés is, csak utána kerültem egy kicsit bajba, mert uncsitesóék most nem a parkolóban vártak, hanem a drop off zónában, ahova viszont gőzöm nem volt róla, hogy fogom felverekedni magam.
Természetesen nincs lehetetlen csak tehetetlen, meg beszélek egy kicsit angolul is, tehát a telefonos infó alapján lestoppoltam egy reptéri dolgozót, aki segítőkészen elkalauzolt a vágyott helyszínre.
Röpke 3/4 óra múltán újra birtokba vettem a szobámat.
Most ez volt idegen, de első dolgom volt kitenni a falra a cseppem sk művét a falra, egy remekbe készült fa szívecskét, amivel nőnapra lepett meg.
Bizony, ő fűrészelte, lyukasztotta és festette.
Míg én odavoltam, az angol bürokrácia dolgozott és megküldték az NHS számomat a háziorvosom nevével, satöbbijével együtt, valamint az EU-s egészségügyi kártyámat.
Uncsitesó beszámolót tartott a melóhelyről (ki/mit/kivel/miért), és elárulta, hogy a kollégáim már hiányolnak, odáig "süllyedtek", hogy őt faggatták, mikor is jövök már vissza.
Ez azért jólesett.
De a helyemet még nem találtam egészen keddig (vasárnap érkeztem vissza), amikor is megvolt a pilates.
Ez és a hétfői meló együtt végre megtette a hatását és elkezdtem kissé kevésbé görcsösen létezni.
Az otthoni barátoktól ezúton is elnézést kérek, amiért a héten nem voltam túl aktív onlány, de egész egyszerűen képtelen voltam rávenni magam bárminemű kommunikációra a feltétlenül szükségesen kívül.
De már látom az alagút végét és jelentem, nem dudál.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése