2013. augusztus 1., csütörtök

Nyáriszünet :)


Ha így folytatom lassan másból sem fog állni a blog, mint bocsánatkérések sorozatából, ezért most inkább nem mea culpázom, csak a tényeket közlöm.

A több, mint egy hónapos szünet azért van/volt, mert nyár van.
Sőt:

NYÁR VAN! :)

És ez azért ilyen naaagy betűkkel, mert ez itt Angliában tényleg nagy szó.
Meló közben még a seggünk partján is folyik a víz, hiába mennek full fordulatszámon a ventillátorok, mi több, a legmelegebb napokon én külön engedélyt is kaptam, hogy ha az emeleten dolgoztam, akár 10 percig is piheghettem a ventillátor előtt állva, nehogy véletlenül rosszul legyek.

Hétvégéken meg természetesen uzsgyi vala a tengerpartra és ment a fürcsi meg a NAPOZÁS ezerrel!
Azt kell mondjam, hogy évek óta nem volt ilyen szépségesen napbarnított a bőröm, mint idén nyáron ANGLIÁBAN.
Hopsz, mégiscsak elnézést kérek, méghozzá a sok NAGYBETŰZÉSÉRT, de még mindig alig hiszem el, hogy a világ ezen, alapban csapadékban gazdag-napsütésben szegény részén most több, mint egy hónapja esőnek színét se láttuk, cserébe viszont gyööööönyörűséges, rövidnadrágos, miniszoknyás, atlétás, fürdőruhás NYÁR van. :D

De azért hamarosan jelentkezek az otthoni beszámolóval. Talán lejön majd belőle, hogy miért nem volt kedvem megírni.

Meg különben is: NYÁR VAN! :D



2013. június 16., vasárnap

Bankszámlatörténet


Annak idején (te jó ég, mindjárt két éve!), akadt némi nehézségem az itteni bankszámla nyitással.
Nem ment egyszerűen, mert itt kicsit a saját farkába harapó kígyós az ember kilétének igazolása, valamint a nyitáshoz kapcsolódó összefüggések feloldása. 
Nevezetesen, ha munkába akar állni az ember lánya, akkor kell rendelkezzen bankszámlával, ahova a fizut utalják. Viszont amíg nincs munkája, addig a bankok nem állnak szóba vele.
Persze megkaphatom a fizut csekken is, de azt is csak egy bankszámlán keresztül lehet beváltani, ami ugye ha nincs, akkor... :D 
Természetesen vannak alternatív megoldások, csak az meg a csekk értékének bizonyos százalékába kerül.
Szóval ki van ez találva.
Ráadásul mivel itt nincs olyan, hogy lakcím nyilvántartás, ezért az ember nevére érkező közüzemi számlákkal, hivatalos levelekkel lehet igazolni a lakcímet. (Ezt hívják errefele proof of address-nek.)
Anno a közüzemi számlák értelemszerűen nem az én nevemre érkeztek, hiszen az első nagyjából két hétben csak ágyrajáró voltam.
Az NI interjúra behívó levél még nem volt elég hivatalos.
Az NI számomat meg egy apró baki miatt nem postán kaptam, hanem a Job Centre-be kellett besétálnom érte, tehát ez is kilőve.

Persze nem véletlen, hogy ez így meg lett bonyolítva, mert bár lassan, de az angolok is tanulnak a saját hibájukból.
Régebben ugyanis két kézzel szórták az úgynevezett silver account-okat, és ezzel nagyon sok bevándorló eléggé el nem ítélhető módon vissza is élt, jöttek, bankszámlát nyitottak, felvették a nagy hiteleket, majd dolguk végeztén simán megpattantak az országból, a bank meg keresztet vethetett a pénzére.

Ezért aztán a friss bevándorlók már sorra pattantak le a fent részletezett biztonsági intézkedések faláról.

Az én helyzetemet végül az ügynökség segített megoldani. 
Kiadtak egy pecsétes papírt, hogy igenis én ott lakom, ahol mondom, és ők nagyon szeretnék már végre utalni a rajtuk keresztül végzett munkámért a fizetésemet csekkezés helyett.

Ekkor nagy kegyesen nyitódott nekem egy cash account nevezetű számla.
Ez tényleg csak arra jó, hogy legyen hova érkezzen a fizetés, mert csak "megőrzésre" használható.
Érthetőbben, annyi van rajta, amennyi beérkezik, illetve ami a havi kiadások után rajta marad, nem jár kamat, vagy hasonló juttatás vele.
Nincs ezzel igazából semmi baj, mert egyébként pontosan úgy műx, mint egy rendes számla, jár hozzá bankkártya, aminek segítségével tudok neten vásárolni (ami repjegy vételéhez nem hátrány), meg boltban fizetni.

A számlához járó bankkártyát (itt debit card) a haverok csak gyerekkártyának csúfolják, mert pénzt kizárólag a saját bankom automatájából tudok levenni vele, napi 200 font limittel.
Egy ideje már nyaggattak is, hogy miért nem upgradeltetem  a számlám, de én úgy voltam vele, hogy nem fáradság nekem elcsattogni az egyébként közelben lévő saját bankhoz, ha pénz kell; csak azért, hogy máshol is tudjak levenni, mit ugráljak feleslegesen?

Május közepén fordult a kocka.
Ismeretlen számról elkövetett hívást kaptam, és egy kedves hölgy közölte velem, hogy a bankomtól hív, mert a dolgok jelenlegi állása szerint a számlám megérett egy alapos upgrade-re, és mit szólnék hozzá, ha ezt a hozzám közeli fiókukban átbeszélnénk.
Hát lehet egy ilyen kedves invitálásra nemet mondani?
Így hát igent mondtam és a megbeszélt időpontban megjelentem a bankfiókban.

A kedves hölgy ugyanolyan szívélyesnek bizonyult élőben, mint telefonon.
Miután mondhatni menetrendszerűen lefutottuk a "milyen jó az angolom, hol tanultam" tiszteletkört, talán csak arról nem faggatott ki, hogy hanyas cipőt hordok. :D
De azt kell mondjam, hogy nagyon szívesen beszélgettem vele, mert egyáltalán nem volt tolakodó az érdeklődése.
Nagyjából fél órát dumcsiztunk, ezalatt adatokat egyeztettünk, alaposan fel lettem világosítva az új fajta számlám tulajdonságairól, és egyéb lehetőségekről is tájékoztatott, amik nem fognak rosszul jönni a későbbiekben.
Külön meg lettem dícsérve, hogy milyen szép, egészséges egyenleget tartok a számlámon. Ezt én pironkodva fogadtam.
Nem akartam letörni a lelkesedését, ezért inkább magamban tartottam, hogy kedvesem, ahonnan én jöttem, ott az ember kénytelen megtanulni takarékoskodni, ha nem akar éhen halni.
A megbeszélés végén kölcsönösen kifejeztük a kellemes találkozó feletti jóérzéseinket, elbúcsúztunk a legközelebbi viszontlátásig, én pedig boldog Vantage Account tulajdonosként távoztam a bankfiókból.

Ez a számla annyiban különbözik az eddigi szimpla Cash Accounttól, hogy a bent maradó pénzem immár kamatozik, a jövőben megejtésre kerülő credit check-eknél (pl., házbérlés esetén) magasabb "pontszámmal" indulok, és ha netalán házat szeretnék venni, akkor a házra felveendő hitelnél (mortgage névre hallgat) kedvezőbb elbírálásban lesz részem.
Az új számlához új bankkártya is jár, amit alig egy héten belül meg is kaptam.
Ezzel mostmár bármelyik bank automatájából vehetek fel pénzt, és miért ne tenném, hiszen itt elenyésző azoknak a bankautomatáknak a száma, ahol külön díjat számolnak fel pénzlevételért, ráadásul azt külön jelzik is, szóval nincs zsákbamacska. Ja, és a napi limit 300 fontra emelkedett.

Egyszóval szépen haladok, lépésről-lépésre.
Mert megérdemlem. :)


2013. június 14., péntek

House to let kiegészítés


Az előző posztban annyira a házakra voltam fixálva, hogy teljesen kiment a fejemből az emberi tényező.
Ezt szégyellem is, hisz velük kellett volna kezdjem.

Merthogy itt kérem emberekkel, sőt, EMBEREKKEL vagyok körülvéve.
Igen, így nagybetűsen.

A munkatársak folyamatosan érdeklődnek, hogy találtam-e már megfelelő hédert, és ugyanilyen folyamatosan bombáznak infóval a környékükön felszabaduló házakról, lakásokról.
Hasonló vehemenciával tájékoztatnak a saját gyerekeik/ismerőseik gyerekeinek iskoláiról, nehogy már iskola nélkül maradjon a hozzám hamarosan csatlakozó sajátom, és felajánlják, hogy jártukban-keltükben beszerzik a zeneiskolák telefonszámait, e-mail címét, ismertetőjét, egyéb miegymását.
Lassan azt is kívülről fújom, hogy ki mennyi rentet fizet és mennyi az átlag rezsi, és rajtuk keresztül szinte már az összes ingatlanközvetítő ügynökséget lekádereztem.
Az autóval rendelkező kollegák pedig nagyjából kivétel nélkül felajánlották, hogy segítenek a költözésnél.

A helyi személyzetis - azon kívül, hogy sűrűn rugdosta a head office-ban leledző személyzetiseket, hogy írnák át már végre valahára a jelenlegi címemet - első szóra előkereste a főfő HR-es minden létező elérhetőségét, ha netán valamelyik ügynökségnek szüksége lenne rá a lecsekkolásomhoz.

A hab a tortán a supervisor volt.
Az egyik ügynökség ugyanis a közvetlen főnökömmel is szeretne kontaktálni, ezért Craig super elé járultam és megkérdeztem, hogy megadhatom-e a számát, ha szükség lenne rá.
Azonnal rábólintott, hogy persze, mi sem természetesebb, sőt a mobilszámát adjam meg, hogy biztosan megtalálják.

Bár nem minden fenékig tejfel, nem tudok elég hálás lenni azért, hogy velük dolgozhatok.

2013. június 12., szerda

House to let


Vagyis költöznék.
Ezért is voltam/vagyok ennyire csendben az utóbbi időben, mert kb minden szabadidőmet azzal töltöm, hogy házakat keresgélek a környéken, valamint osztok-szorzok, informálódok ezerrel.
Na jó, azért közben néha szociális életet is élek, meg készülődök haza. A többi meg túl privát ahhoz, hogy blogba foglaljam.

Na ezt most jól rátok borítottam így a nagy hallgatás után. Ergo most jön a cizellálás.

Tehát (banyek, hol is kezdjem?!), miután ilyen jól alakultak itt kint a dolgaim, nem volt kérdés, hogy amilyen gyorsan csak lehet, kijön utánam a gyerek is. Ezért is járt hozzá nyelvtanár az elmúlt iskolaévben, hogy amennyire csak lehet megkönnyítsem neki az átállást, hiszen nagyon sok szempontból nem lesz egyszerű dolga, legalább a nyelvet makogja már nagyjából alap szinten, amire aztán majd építkezhet.
Szerencsére az itteni iskolák nagy tapasztalattal rendelkeznek a különböző nemzetiségű diákok integrálásában, és szerencsére az én Cseppem is egy aránylag talpraesett kölyök.
Az csak hab a tortán, hogy az általam kinézett suli tanárai a nyílt nap alkalmával személyesen nyugtattak meg afelől, hogy tutira semmi gond nem lesz.

Namármost az én jelenlegi studio flat-em (magyarul kb mini garzon) tökéletes egy egyedülállónak, esetleg még egy párnak is. De egy anyunak kiskamasz gyerekkel már nem igazán.
Ezért már február környékén elkezdtem nézelődni a kiadó házak/lakások piacán, skype-on minden hétvégén ment a linkcsere, elvégre a gyerek véleménye is számít.
És természetesen ezzel egy időben kezdődött a számolgatás is, hogy mi merre hány méter.

A követelmények nagyjából a következőek:

Kertes legyen az a ház!
Ez nagyjából a legfontosabb mindkettőnknek. A panel szülötteiként ez álmaink netovábbja.
És ha már kert, az sem mindegy milyen, hiszen itt a legtöbb házhoz tartozik egy ún. yard. De ez a yard a városközpont környékén nem több, mint egy fullra kövezett terasz (szerűség) embermagas, többnyire iszonyatosan retkes, málló kőfallal körbekerítve. Mi viszont szeretnénk nagyot álmodni (meg jó sokat dolgozni vele :D), és igenis füves kertet szeretnénk.

Mindenképpen ebben a városrészben szeretnénk maradni.
Mert itt közel vagyunk mind az én munkahelyemhez, mind a gyerek leendő sulijához, jó a közlekedés, és különben is ez a város legjobb környéke, nem szeretnénk lejjebb adni.

Ha lehet, akkor 3 hálószobás legyen, hogy a vendégeket ne a nappaliban kelljen elszállásolni és rajtuk keresztül közlekedni. Legtöbb helyen ugyanis a nappalin keresztül vezet az út a konyhába.

Megfizethető áron legyen.
Törvényszerűen itt futottam a legtöbb problémába. :D

Mert hogy is megy egy házbérlés?
Ha nem private landlordot szeretnék, akkor ügynökségek hirdetéseit nézem a neten, vagy a kirakataikat, ha netán feléjük járok.
Amennyiben megtetszik valamelyik, akkor felhívom az aktuális ügynökséget, vagy megdobom őket egy emillel, és jelzem, hogy megkukkolnám az adott kérót.
Ilyenkor általában megérdeklődik, hogy teljes munkaidőben dolgozom-e, hányan költöznénk és mikor, dohányzunk-e, illetve van-e háziállatunk. Ha ezeket letisztáztuk, és nincs semmi kizáró tényező, akkor elkérik a telószámunkat és megegyezünk egy időpontban, amikor talizunk az adott ingatlanért felelős ingatlanguruval.
A lebeszélt időpont előtt egy nappal (vagy pár órával) még kapunk egy hívást vagy sms-t az időpont megerősítése végett, aztán hajrá.
Természetesen ez mégsem ilyen egyszerű. Mert megnézni egy házat nem kerül semmibe, a dolgok akkor kezdenek bonyolódni, mikor az anyagiak kerülnek szóba.

Márpedig az anyagiak azonnal szóba kerülnek, amint rámutatunk egy ingatlanra, hogy ezt szeretnénk.
Ilyenkor kezdődik a maceratúra, ami során minden lehetséges téren leinformálják a leendő bérlőt.
Ennek a leinformálásnak is díja van, ami ügynökségenként változó összegű. Általában 50 és 200 font körüli összeget kérnek el adminisztrációs díj fejében, ami nem visszatérítendő, tehát ha kiesünk a rostán, akkor búcsút mondhatunk ennek a pénznek.
A leinformálás áll egy credit check-ből, megnézik nincs-e valamilyen adósságunk, tényleg annyit keresünk-e amennyit mondunk.
Ezen felül megkeresik az aktuális landlordunkat (fizetjük-e rendesen a lakbérünket, van-e panasz ránk), a munkahelyünket (tényleg ott dolgozunk, ahol mondtuk, illetve rendes dolgozók vagyunk-e :D), valamint egy minket ismerő független személyt, akik referenciával szolgálnak rólunk.
Van olyan ügynökség is, amelyik holding depositot is kér, ennek fejében leveszik a hirdetést a netről a credit check idejére, illetve végleg, ha nyélbe ütődik az üzlet. Ezt szerencsére beleszámolják az első havi rent mellé fizetendő kaucióba. Vagy visszaadják, ha a landlord hibájából nem köttetik szerződés.
Ha viszont mi lépünk vissza a szerződéstől, vagy a mi hibánkból hiúsul meg a bérlés (pl. nem valós adatokat adtunk meg), akkor szemrebbenés nélkül zsebreteszik. Megjegyzem, jogosan, hiszen időrablás és üzletrontás történt.

Esetemben az egy dolog, hogy teljes munkaidőben dolgozom, de az éves jövedelmem önmagában nem igazán fedezi egy kertes ház bérleti díját. Ez nem feltétlenül gond, mert egyedülálló szülőként olyan juttatásokra vagyok jogosult (nem segélyek!), amikből simán fedezni tudom a havi rentet és akkor a fizetésemhez még hozzá sem nyúltam, tehát bőven futja a számlákra meg minden egyéb másra is.
De van olyan landlord (az ügynökségek általában az ő megbízásukból dolgoznak, szűrnek, stb), aki nem veszi figyelembe pl a tax crediteket, merthogy azok változhatnak.
Mondjuk ezt nem igazán értem, hiszen a tax creditek pont azért vannak, hogy kiegészítsék az alacsonyabb fizetéseket és egészen addig járnak, amíg a fizu egy bizonyos szint felé nem kerül, akkor meg már pont elég a fizu is a költségekre... Vagy ha netán megszűnnék egyedülálló szülő lenni, akkor két fizu pláne bőven elég egy ház fenntartásához. Szóval kicsit faramuci az egész, de lelkük rajta.
Persze értem én, hogy biztosra akarnak menni.

Jelenleg várakozó üzemmódban vagyunk, mert alapos ember lévén rendesen utánatúrtam a tax crediteknek, elvégre esetünkben ez a bevétel igencsak fontos, és ráakadtam pár olyan infóra, miszerint az elbírálási idők eléggé elhúzódhatnak.
Családi pótlék (itt child benefit) esetén akár 9 hónapig is elmalmozhatnak a döntésig. Aztán valaki megpedzette, hogy a tax credithez kell a csp szám is, de ha azon képesek 9 hónapig ülni, akkor "némileg" szarban vagyunk.
Máshol, másvalaki viszont azt írta, hogy a kettő független egymástól.
Hogy tisztázzam a dolgot, felhívtam a tax credit helpline-t, ahol egy kedves, skót akcentussal beszélő hölgy megnyugtatott, hogy amint a gyerek megérkezett, csak hívjam fel őket, adjam meg a gyerek adatait és ők már számolják is újra a tax creditjeimet.
Hogy ez a gyakorlatban miként működik, arról majd alkalomadtán referálok.

Eddig 5 ház volt képben, ebből hármat sikerült megtekintenem, az első kettőt még háztűznézés előtt lecsapták a kezemről.

Az elsőbe nagyon bele voltunk halva kiscsaládilag, mert nagyon bejövős volt, gyöööönyörűséges kerttel és még a bérleti díja is nagyon jutányos volt. Meg persze ő volt az első.
Egy hétfői napon felhívtam az ügynökséget, szerdára kaptam időpontot megnézni, szerda délelőtt hívtak, hogy akkor megyek-e háztűznézni, én verbálisan bólogattam... majd kb 10 perc múlva újra hívtak, hogy bocsesz, épp most rakták le a kunyhóért a holding depositot... S:/

A második annyira nem bűvölt el, igazából csak szükségmegoldásként jött szóba, de ettől még elég nagy csalódás volt a megnézést megerősítő sms után azt olvasni, hogy boccs, valaki gyorsabb volt.

Hát mondom, nebassz, ha ez így megy, akkor felajánlom szolgáltatásaimat valamelyik ügynökségnek, miszerint delejes hatalmam van, amelyik ingatlant meg akarom nézni, az rekord határidőn belül elkel. Tehát jó pénzért bármikor hajlandó vagyok az általuk megnevezett ingatlanokat megtekintésre előjegyezni... :D

Mindenesetre ezek után egy kicsit félve indultam neki a többi háztűznézőnek.
De végül a maradék hármat már legalább megnéznem sikerült, és egyelőre még azóta sem kelt kérőjük.
Ez főleg az utolsóként megtekintett házikó esetében nagyon pozitív, mert az aztán végképp az álmaink netovábbja.

Na de ne szaladjunk ennyire előre, tartok egy virtuális túrát.

Az első kulipintyó rögtön a jelenlegi lakóhelyem szomszédságában lévő zsákutcában található.
Ő a legfrissebb a piacon, és még lakták, mikor megnéztem.
Mint szinte minden itteni házban, belépéskor rögtön az emeletre tartó lépcsőbe futunk bele. Jobb helyen ez nem a nappali része, itt igen. Tehát kb azonnal a nappaliban vagyunk, ahogy beléptünk a házba, mázli, ha legalább egy kis előszoba van cipőt-kabátot lerakni.
A nappalin keresztül jutunk a konyhába, onnan pedig a kertbe, ami ez esetben nagyjából zsebkendőnyi, mert a java részt a garázs foglalja el. Ami nem baj ha van, de könyörgöm miéééért a kert rovására?
Az emeleten található a feredő meg a 3 hálószoba, de az elnevezés ne tévesszen meg senkit.
A 3 szobából kettőt double bedroom-nak hívnak, ami azt jelenti, hogy befér egy franciaágy, két éjjeliszekrény, meg talán egy-egy akasztós szekrény, de innentől kb a fal mellett lehet csak közlekedni. (a double egyébként nem mindenhol ilyen kicsi, itt kicsit lájtos volt)
A harmadik szoba általában az ún. single, ami egy ember birodalma. Mivel van viszonyítási alapom, a single általában akkora, mint ebben a házban a double-ok voltak.
A single itt nagyjából egy körbe falazott ágy vala... A fentebb említett jobb helyeken az ilyet max storage room-nak használják, illetve végszükség esetén vendégszobának. Elvégre aludni az ágyon kell, az meg van, nemde?
Eddig megvagyunk?
Akkor most tessék megkapaszkodni.
Ebben a házban egy házaspár lakott négy gyerekkel.

A második ház szintén 3 hálós, garázs nélkül, lényegesen emberibb méretű szobákkal és kerttel, vállban kicsit szűk előszobával. Közelebb van a buszhoz, és kb ennyi. Nem lenne éppen megvetendő, de...
Ugyanannyiért kínálják, mint az előbbit, valamint a harmadikat, de szerintem a landlord túlzásba esett, valszeg azért nem kell senkinek február óta. 
Ha minden kötél szakad, szerintem ez még szeptemberben is meglesz, úgyhogy nem fikázom, hiszen lehet, hogy ez lesz a következő héder.

Na de a harmadik ház!
Hát az kérem maga a mennynek országa!
Gyönyörű, tágas, tiszta, még háziállatot is tarthatnánk, ami a csepp ember miatt nem utolsó szempont. 
Jó, a konyha nem éppen "hű de!", hiszen errefele nem nagyon használják a konyhákat, a mikró meg kis helyen is elfér... :D
De cserébe van külön nappali meg ebédlő, meg bay window, az az igazi szuper félkör alakú, a szobák tökéletesek...
Az igazi attrakció viszont "odaát" van. 
A kert az valami csodálatos, épp csak meg nem szólal. Van üvegház, ahol pl termeszthetnék paprikát, már azt a magyar tv paprika félét, mert az itt nincs. (Én viszont imádom a lecsót, ahhoz meg elengedhetetlen.)
És van garázs is, ahol egyelőre csak a bringámat tartanám, de előbb-utóbb úgyis kerül majd autó is a házhoz.
Egyetlen hibája van: a landlord max egy hónapig engedi tartani a házat bárkinek. Meg kicsit kukacos a tax creditekkel.
De az ingatlanos, aki megmutatta a palotát azzal biztatott, hogy ha addig nem talál gazdára, mire nekünk aktuális lesz a költözés, meg elintéződnek a mindenféle pénzek, akkor prezentáljak minden bevételemről papírt és akkor ők a landlord elé terjesztik elbírálásra.

Szégyen, nem szégyen, azóta reggel-este azzal a fohásszal kelek-fekszek, hogy senkinek se kelljen az álom-lak rajtunk kívül. :)


2013. április 14., vasárnap

P45

Avagy az a bizonyos sokat emlegetett külön poszt... :)

Szóval az a helyzet, hogy menet közben megcontractosodtam...
Magyarul rendes szerződést kaptam a cégtől, ahol eddig ügynökség által közvetített munkaerő voltam.

De ezt nem akartam addig közzétenni, míg nem biztos, mert én semmit sem veszek biztosra.
Meg külön "parancsba is kaptam", hogy olyan mélyen hallgassak róla, mint a sír, és ennek megvolt a meglehetősen prózai oka.
A prózai ok még mindig fennáll, de a titkolózás immár okafogyott.
Úgyhogy most jól elmesélek mindent. :D
(Előre szólok, hogy bazi hosszú lesz, úgyhogy olvasás előtt javallott elmenni vécére, aztán bekészíteni egy kis nasit, innivalót, meg amit még gondoltok.)

Szóóóóóval az egész még tavaly ősszel vette kezdetét, és idén januárban értünk "révbe".
Ebből is látszik, hogy igen hosszas volt a hírzárlat, még szerencse, hogy nem vagyok az a túl fecsegős fajta alapban sem. Meg azért akadt kiskapu.
De ettől függetlenül komolyan mondom, a mi Pató Pálunk néha lópikula az angol ráérősséghez képest.

Egy szééép november eleji napon, mikor a kedves uncsitesóval pár hete már nem kommunikáltunk, és már annyira nem bírta a látásomat, hogy másik asztalhoz ült, meg ha tehette, akkor még szünetet is cserélt, megfogalmazódott bennem, hogy öreg vagyok én már bohócnak, mert bár változatlanul hálás vagyok neki a kezdeti segítségéért, a faszom akarja tűrni, hogy flegmázzon velem, meg úgy egyáltalán, és felmerült bennem a gondolat, hogy év végéig még maradok a cégnél, de januárban első dolgom lesz bemenni az ügynökséghez és nyaggatni őket valami másik helyért.
Ez a kilátás csak azért nem töltött el felhőtlen örömmel és megkönnyebbüléssel, mert amúgy semmi gondom a melóval, és nagyon bírom a munkatársaimat is, akik nagyon hiányoztak volna.

Erre mi történt rögtön másnap?! (Az agyam ledobta az ékszíjat!)

Épp javában csináltam a dolgomat, mikor is jön a kolleganő, hogy a super most telefonált és kéri, hogy osonjak már át hozzá egy pillanatra.
Láttam, hogy a raktár túloldalán már kb helyben szalad a delikvens, s gondoltam biztos arra kíváncsi, hogy hogy állok az aktuális feladattal.

Kezdésnek meg is kérdezte, de aztán váratlanul az egyik földszinti tárgyalóba terelt és nekem szegezte a kérdést, miszerint hosszabb távra tervezek-é az Egybesült Királyságban maradni.

Visszakérdeztem, hogy tényleg azt hallottam-e amit hallottam.

Baromi türelmesen megismételte a kérdést, mire közöltem, hogy ja, egyelőre nincs jobb ötletem (csak nem ezekkel a szavakkal :D )

Erre ő berobbantotta a bombát: mert akkor szeretnének nekem felajánlani egy szerződést a cégnél.

A legértelmesebb dolog, ami válaszként kijött a számon, az kb így hangzott:
-Oh... (Nagyon ékesszóló tudok lenni váratlan helyzetekben... :D )

Aztán jött az a bizonyos plusz infó, ami miatt megfogadtam, hogy

soha

a

büdös

életben

többet

ki nem ejtek a számon olyasmit, hogy ezt vagy azt nem szeretném, nem óhajtom, illetőleg a hátam közepére nem kívánom, mert olyankor a sors beint nekem egy akkorát, mint ide Honolulu és csakazértis alapon jól megkínál vele.
(Hmm... vajon ez akkor is műx, ha kellően tiltakozok a Buckingham palotába költözés ellen? :D Nem mintha a még eladósorban lévő herceg annyira bejönne, meg különben is liliomtiprásnak számítana részemről, de merjünk nagyot álmodni. :D )

Esetemben ez abban nyilvánult meg, hogy a super azon melegében közölte, hogy a szerződés érvénybe lépése után nem sokkal meg kéne csinálnom a targoncavezetői "jogsit".
A régebbi olvasók talán még emlékeznek, hogy reagáltam anno e lehetőség felvetésére, mikor uncsitesó birkózott a feladattal.
Az esetleges új olvasóknak, meg hogy a régieknek se kelljen visszakeresni... röviden és tömören igen erőteljesen tiltakoztam.

Ezek után nem csoda, hogy kicsit elborult pillantást vetettem a superre, aki erre megkérdezte, hogy van-e egyébként jogsim.
Mondtam, hogy van, csak nem használom...
A válasza az volt, hogy sebaj, uncsitesónak egyáltalán nincs, de ha neki sikerült megtanulni, akkor nekem is menni fog.
Ezt amúgy nagyon értékelem itt. Mármint azt, hogy ennyire bíznak az emberek képességeiben, ellentétben az otthoni "hagyd a fenébe, neked ez úgyse fog menni" hozzáállással.

Miután ezt így kitárgyaltuk, arra kért, hogy erről, mármint a szerződésajánlatról egyelőre ne beszéljek senkinek, mert hát dolgoznak itt olyanok, akik régebbóta vannak itt ügynökségtől, mint én... (ez volt a titkolózás prózai oka) igaz nem ez számít egy szerződés felajánlásakor, hanem az, hogy hogy dolgozik az illető, és ilyen szempontból én messze jobban teljesítettem, mint a többi ügynökséges "vén róka".

Nos, eme hájjal kenegetést követően tökéletes időzítéssel rátapintott arra a pontra, ami a beszélgetés kezdete óta ott motoszkált az agyamban.
Azt találta ugyanis mondani, hogy na jó, uncsitesónak éppen elmondhatom az újságot, de senki másnak.
Hát ennél a pontnál majdnem felröhögtem, nem jókedvemben.
A helyzet finoman szólva is az abszurditást súrolta, és igen erős dilemma, sőt, dilemmák elé állított.

Biztos, hogy akarom én ezt?
Biztos, hogy akarom nap, mint nap kerülgetni?
Meg tűrni, hogy levegőnek nézzen?

No meg:

Közöljem a superrel a tényállást vagy inkább hallgassak róla mélyen?
Egyáltalán rátartozik addig amíg a munka nem látja kárát?

Most légy okos Domokos!

Nos, a "nézeteltérésünkről" végül nem szóltam, a felajánlott szerződést megköszöntem, előzetesen, szóban elfogadtam, de aztán még egészen januárig gondolkoztam rajta, hogy írásban is elfogadjam-e.
Az az egy személy (nem uncsitesó), akinek végül (a családomon kívül) elmondtam a sztorit, és akivel megosztottam a kétségeimet is, a végigagyalt hónapok során jópárszor lehülyézett, természetesen szigorúan építő és támogató jelleggel. Itt is köszönöm neki, hogy tartotta bennem a lelket, nagyon sokat jelentett.

Na de haladjunk tovább.

Tehát lassan eltelt november, én elkezdtem kiveszegetni a még bentmaradt szabijaimat, mert itt nem fizetik ki, de egyébként csend volt, csak egyszer hívott félre a super, biztosítani afelől, hogy "amiről beszéltünk" az folyamatban van, csak beletelik egy kis időbe.
Ami azt illeti, végig ugrásra és védekezésre készen vártam a pillanatot, amikor uncsitesó tudomást szerez a történtekről, de szerencsére Gary super volt olyan diszkrét, hogy teljesen rámbízta, hogy elmondom-e neki vagy sem.
Decemberben még egyszer visszatértünk a témára, miszerint nyugi, az ügy sínen van, csak négy igazgatónak kell aláírni a cuccost és az nem megy olyan egyszerűen.
Kedvem lett volna visszakérdezni, hogy tán most tanulnak az igazgató urak írni, de visszafogtam magam, mert lehet, hogy nem lett volna vicces. :D
Namost Gary super innentől mondhatni "levette rólam a kezét".

Craig super viszont szinte automatikusan a szárnyai alá vett.
Egy decemberi nap széles vigyorral az arcán odajött hozzám, látva, hogy épp nincs hallótávolban senki és megkérdezte, hogy van-e jogsim (az információ áramlás nem az igazi nálunk :D ).
Igenlő válaszomat követően a targonca felé intett, és érdeklődött, hogy szeretnék-e ilyet vezetni.
Hááá gazember, mondtam magamban, te már tudsz valamit!
Hangosan csak annyit mondtam, hogy a szeretnék az azért némileg túlzás, de ha nagyon muszáj...
Erre elnevette magát, cinkosan rámkacsintott és indult tovább dolgára.

Várakozás közben megejtettem a karácsonyi hazautat és visszatérést.
Ezúttal nem voltam olyan bőkezű, mint amennyire akartam, mert készültem az átállásra.
A szerződéses lét ugyanis többek között azzal jár, hogy nem hetente, hanem havonta kapunk fizetést.
És már több forrásból is értesültem róla, hogy eme átállás nem mindig zökkenőmentes.
Leginkább sosem az, főleg ha a címben szereplő P45 nem érkezik meg időben. (Sosem érkezik meg időben.)
A P45 az a kilépő nyomtatvány, amit jelen esetben az ügynökség ad(ott) ki részemre, miszerint ők innentől mossák kezeiket. :)
P45 híján simán besorolnak a legmagasabb adósávba és úgy lekapják a fizu majdnem felét adóba, mint a huzat. Ez pedig nem egészséges akkor, ha az ember lánya albérletet fizet, meg netán enni is szeretne. Meg még pár ilyen extra.
Ezért aztán jó hörcsög módjára cseppet felduzzasztottam pénzügyi tartalékaimat és megígértem az otthoniaknak, hogy a karácsonyogás ajándékozási részét egy későbbi időpontra halasztjuk. Senkinek nem volt ellenvetése.

Január második hetében megkezdtem a munkát, mikor is P  kolléga mellém sunnyog, hogy hallja szerződést kapok.

A kérdés feletti meglepetésem félig igazi volt, elvégre rajtam, a két superen meg a menedzseren kívül nemigen tudhatott erről más, aki fecseghetett volna. (Még a teamleaderek is később értesültek róla, teljes volt a meglepetés.)

Kiderült, hogy Gary super "szólta el" magát, igaz kifejezetten csak P-nek, miszerint neki is kinéz egy szerződés, de majd csak ha én már megkaptam.

Diplomatikusan csak annyit feleltem, hogy passz, tőlem csak annyit kérdezett, hogy tervezek-e az országban maradni. Gondoltam, ha a super már ilyen nyíltan kezeli a dolgot, akkor már nekem sem kell annyira hallgatnom.
És mit ad isten, tényleg nem, mert egy óra nem telt bele, jött a menedzser és a kantinba invitált, ahol is megkérdezte, hogy én akarok-e szerződést.

Hát mondom, az hogy akarok talán nem a legmegfelelőbb szó ide, de tény, hogy a super megkérdezte, hogy elfogadom-e, én pedig igennel válaszoltam.

A menedzser bólintott és gyorsba felsorolta, hogy milyen adatokat (NI szám, lakcím, telószám, útlevél, bankszámlaszám) kell prezentáljak a szerződés nyélbeütéséhez lehetőleg még a héten, ő meg intézi a sorsomat az ügynökség felé, akiknek két héttel hamarabb szólni kell, ha meg akarják őket szabadítani egy közvetítettjüktől.

Ezután utamra engedett, és úgy éreztem, tartozok P-nek annyival, hogy vázolom neki a felállást, és megerősítem egy kicsit a reményét, hogy hamarosan ő is szerződést kaphat. Elvégre ő is azok közé tartozik, akik bőven előttem kerültek a céghez, és erősen restelltem magam, amiért így "beelőztem".
Bevallom kicsit tartottam attól is, hogy nem leszek túl népszerű emiatt, de se P, se a többiek nem adták a legkisebb jelét se annak, hogy esetleg neheztelnének a döntés miatt.
Sőt, P elmesélte, hogy egy ideje már latolgatták az odds-okat, és szinte kivétel nélkül mindenki arra tippelt, hogy én leszek a következő, aki szerződést kap.
Hát csoda, hogy imádom őket?! (Mekkorát fordult a világ, mi? :D De nem szégyellem beismerni, ha tévedtem, vagy ha beleestem az előítéletek csapdájába.)

Jellemző, hogy másnap esélyem nem volt átadni a menedzsernek (továbbiakban T, mert fő a logika) a kért cuccot, mert egész nap rohangált körbe a raktárban, mint a mérgezett egér, így vártam még egy napot és bőven műszakkezdés előtt csaptam le rá az irodájában.
Szépen a szájába rágtam, hogy az NI számos papíron (mivel mikor én kijöttem, akkor már leálltak a plasztikkártyás megoldással) még a régi címem szerepel, tehát azt már most felejtse el, ellenben a bankszámla kivonaton az aktuális cím szerepel, azt "iktassa".
T nagyot bólogatott és közölte, hogy csak gyorsan lefénymásol mindent, ami kell neki, és már kapom is vissza a pakkot.
Azért menetközben egyszer még fellátogatott a pickingre, hogy pluszba elkérje az emilcímemet is, biztos ami ziher alapon.
A látogatásra felfigyelt B stockie, és amint a menedzser távozott, már mellém is sompolygott és rákérdezett, hogy jól gondolja-e, hogy ez szerződés lesz, és mikor megerősítettem a gyanúját, melegen gratulált.

Az átmeneti helyzetben (értsd: már biztos a szerződés, de még nem lépett érvénybe) változatlanul dolgozgattam tovább, pirulva fogadtam a folyamatosan csordogáló további gratulációkat.

Illetve rögtön a papírok átadása utáni nap, valszeg slusszpoénként, munka híján hamarabb haza lett küldve az ügynökséges bagázs, természetesen velem egyetemben.

Mikor Craig super jött szólni, hogy ez ma early finish lesz, halkan megérdeklődte, hogy beszéltem-e már T-vel. Mondtam, hogy már az adatokat is leadtam. Arra a kérdésre, hogy pontosan mikortól is vagyok full time-ban nem tudtam pontos választ adni, ezért elismételtem, ami T mondott, miszerint az ügynökség felé kell 2 weeks notice, és aztán lesz szerződés.
A super tudomásul vette a hallottakat és bólintott, majd jót nevetett mikor ráadásul megjegyeztem, hogy de előtte most még lesz egy kis early finish.

Teltek a napok, lassan a vége felé tartott január, én szorgalmasan írattam alá az ügynökséges time sheetemet (lengyel kiejtéssel time shit :D), mert még  mindig semmit nem tudtam a pontos dátumról. Időközben uncsitesóhoz is eljutott a szerződésem híre, de természetesen nem engem kérdezett meg róla, mert az túl egyszerű lett volna.
Aztán saját füllel is megbizonyosodhatott róla mikor a lökött teamleaderünk épp az újonnan beállított öltözőszekrények kiosztását vezényelte.
Röhejes, de mint már említettem, a teamleadert is meglepetésként érte a hír, miszerint én meg a szerződés, és sokadszorra is megállapítottam/tuk, hogy a cégnél a kommunikáció bőven hagy kívánnivalót maga után.
Az történt, hogy a másik magyar kolleganő nem tudta magában tartani az infót, amivel én azért még vártam volna addig, míg a kezemben nincs a papír, vagy szóban meg nem erősítenek arról, hogy na akkor mostantól nincs hazamászkálás akkor sem, ha nagyon nincs meló.
Így történhetett meg, hogy közvetlenül egymás alatt/felett kaptunk öltözőszekrényt uncsitesóval...

A Dilis is gratulált a szerződéshez és miheztartás végett rögtön be is "fenyített", hogy aztán nehogy nekem is lecsökkenjen a teljesítményem aláírás után. :D

Január utolsó teljes hetébe léptünk és Craig supernek feltűnt a szerződésem körüli nagy csend.
Ez egy szerdai napon esett meg, a super mondta, hogy kérdezzek rá T-nél másnap, majd javította magát, mert eszébe jutott, hogy T pont nem lesz bent másnap, ergo, maradt a péntek.

Mert olyan egyszerű ám T-t elkapni...
Műszakkezdés óta lestem az alkalmat, hogy mikor tudnám meginterjúvolni az illetékest, majd úgy döntöttem, hogy szünetben ejtem el a nagyvadat. 

Ebben megnyugodva tettem tovább a dolgomat, mikor is jön Craig super és megkérdezi, hogy van-e time sheetem.
Mivel péntek volt, azt hittem, hogy csak gyűjti össze, mint rendesen.

Bizony nagy volt az én meglepetésem, amikor az átadást követően teátrális mozdulatokkal négyfele tépte a lapot, és közölte, hogy e hét hétfő óta full time-ban vagyok.
Hát mit ne mondjak, nagy hatásvadász a pasas, de jól csinálta, a lélegzetem elállt hirtelen. :D

Még aznap a kezembe nyomott egy szép zöld post it-et, amin a különféle méreteim után firtatózott, mivel innentől a cég logójával ellátott munkaruha is jár.
Nagyon gyorsak voltak, a következő hét szerdáján Craig már a kezembe is nyomta a ládányi ruhacsomagot, műszakváltáskor, hogy mindenki jól lássa, így aztán felváltva kaptam a gratulációkat a délelőttösöktől és az azonnali átöltözést követelő beszólásokat a saját műszakom tagjaitól. 

Teltek-múltak a napok, elérkezett február és T átlag kétnaponta megkérdezte, hogy megkaptam-e már a szerződéses levelet a központból.
A válaszaim azonban rendre negatívak maradtak, és február közepének közeledtével bizony már egy fuck is elhagyta a mindig szofisztikált T száját.
 
Végül csak megkaptam a szép, céges fekete műanyag postázó bag-be csomagolt pakkot... az uncsitesótól, egy csodálatos beszéd kíséretében, aminek kb az volt az értelme, hogy örüljek, hogy egyáltalán megkapom.

Mivel minden hírzárlat ellenére tudtam, hogy ő is költözni készül, valóban örültem, hogy nem kallódott el a cucc. 

Annak viszont nem örültem, hogy ennyire hülyének néz.
Most komolyan, mi a faszomért adtam volna meg a régi címemet, mikor már több, mint fél éve nem ott lakok?! Az uncsitesóval meg ha nem muszáj, akkor nem keresem a kapcsolatot, például a fentihez hasonló szituk elkerülése végett. De benne ez észlelhetően fel sem merült...
Az egyik fültanú meg is kérdezte, hogy miért hagyom, hogy így beszéljen velem?
Én csak vállat vontam. Ha egészen őszinte akarok lenni, akkor igazából már leszarom hogy beszél velem, mert nem engem minősít.

Hogy mindenki számára érthető legyen, az volt a helyzet, hogy minden szájbarágás ellenére a mélyen tisztelt menedzser úr a régi címemet "iktatta", és arra a címre ment a levél. (Röhej, de a mai napig azzal küzdök, hogy átírják végre azt a nyavalyás címet...)
Az egészben csak annyi baszta a csőrömet, hogy uncsitesó pontosan tudja hol lakom, elég lett volna útban melóba bedobnia a postaládámba a pakkot és ezzel kész. A tanulságot mindenki vonja le maga.

Lényeg a lényeg, hétfőn első dolgom volt kitöltve postára adni az aláírásommal ellátott, valamint a P45-tel kiegészített szeretetcsomagot. Végül is, ha azt nézzük, még jól is jött ez a kis késlekedés, mert így a második fizetésemet már a normál adókódom szerint vonták.

A hét végén pedig abban a szerencsében részesültem, hogy Craig super ünnepélyesen átnyújtotta az első céges payslipemet.

A többiek felkészítettek rá, hogy csúnya dolgokkal szembesülhetek a papíron, de mázlimra nem volt olyan vészes a dolog, mert én alapból másfél havi fizut kaptam meg akkor februárban egyszerre, így nem volt annyira sokkoló a papíron szereplő összeg, mint anno nekik.
Mondhatni simán átvészeltem az átállást, és áprilisban (itt április 5-én van a pénzügyi év vége) már igényelhetem is vissza a túlfizetett adómat.

Ígérem, mostmár mindjárt befejezem, csak egyetlen apróság maradt még le a teljes sztoriból.

Nevezetesen az, hogy március első hetében megérkezett a personal login-em is, ami a szkenner, valamint a céges rendszer rendeltetésszerű használatához szükségeltetik.
Tehát a personal login életbe léptetése után már nem felhasználószám után kell keresgélniük és beazonosítaniuk, mint ügynökséges koromban, hanem csak ránéznek a rendszerre és már látják is mit művel Draco. :) (Azóta egyszer már sikeresen le is blokkoltam a szkennerhez való loginemet... Nem is én lennék. :D Szerencsére fél órán belül orvosolták a problémát.)

Ami az azóta eltelt időszakot illeti, egyik szemem sír, a másik meg nevet. Mikor miért.
Jó, hogy mostmár nincs hazaküldözgetés, de változatlanul görcsbe szorul a gyomrom, mikor a többieknek menni kell, hiszen még emlékszem, milyen szar volt. És igyekszem sosem elfelejteni.
Jó, hogy fix melóm van, és szeretem is csinálni, még ha nem is nagy kihívás, viszont a társaság csúcs. 
De nem felhőtlen az örömöm, mikor kénytelen vagyok az uncsitesóval vagy a közelében dolgozni, mert úgy viselkedik velem, mintha legalábbis leprás lennék.
Kicsit sajnálom, hogy így alakultak a dolgok közöttünk, és tudom, hogy ez már így is fog maradni, mert ez az egész már régen túllépte azt a határt, mikor még egy bocsánatkéréssel meg egy nagy röhögéssel el lehetett volna intézni a dolgot.

Szóval nem könnyű. Még mindig nem tudom, hogy jól tettem-e, hogy aláírtam a szerződést. De hiszek abban, hogy véletlenek nincsenek és ebből kifolyólag minden okkal történik.
Hogy miért döntöttem mégis az aláírás mellett? Nos, nem azért, hogy borsot törjek uncsitesó orra alá.

Két oka is volt.
Egyrészt mert a helyzet most itt sem olyan rózsás, és bizony kapni kell minden szerződésajánlaton. Utána majd lehet ugrálni, de ami biztos, az biztos.
Másrészt, és ez fontosabb, mert a gyerekemmel akarok lenni.
És ha ez az ára, azt én hajlandó vagyok megfizetni.



Most pedig szólok, hogy ennek a blognak hamarosan vége. 
Tőletek, olvasóktól függ, hogy mennyire hamarosan.

Mint az valószínűleg feltűnt, már régen nem csak arról szól a blog, amiért annak idején létrehoztam. 
A magyarországi munkaerőpiacon való "kalandjaimat" szerettem volna megörökíteni, megosztani azokkal, akik hozzám hasonló cipőben járnak, hogy esetleg erőt meríthessenek abból, hogy másnak se könnyebb.
Akkor még nem gondoltam, hogy durván két év alatt ekkorát fordul velem a világ, és búcsút intek az otthoni munkakeresésnek. 
Nem gondoltam volna, hogy kb 10 év folyamatos szívás után végül nem otthon találom meg a helyemet.

Ezért rátok, Olvasókra bízom a döntést:

Itt a vége, fuss el véle, hiszen a szerződés már megvan?

Vagy fejezzem be a sztorit a végleges "kiköltözésünk" kalandjaival?




2013. március 17., vasárnap

Minden rendben




Legalábbis nagyjából.
Lényegében élek és virulok, csak...
Csak nem tudom.

Emiatt a nem tudom miatt szünetelt a blog durván 3 hónapot.

Valahogy a visszatérés után nem nagyon éreztem ingerenciát az íráshoz, holott lett volna bőven miről írnom. (Be fogom pótolni, már csak azért is, mert a blog eredeti témájába vág a történések túlnyomó része.)

No, akkor kezdjük az "elején".

Az otthoni karácsonyozás után kalandosra sikerült a visszaút otthoni és itthoni része is.

Egy kedves fiatalembernek köszönhetően igen közel kerültem ahhoz, hogy lekéssem a repülőgépemet.
Az történt ugyanis, hogy a kedves úr egy olyan igazolvánnyal szeretett volna kedvezményesen vonatozni, ami nem az ő tulajdonát képezte, ezek a huncut kalauzok meg észrevették.
És kérdőre vonták.
Meg leszállították a vonatról.
Erre emberünk a földhöz vágta a kabátját, kis híján magát is, és azt állította, hogy őt bizony fojtogatták a kalauzok.
Ezt kb pont el is hittük, lévén a srác fiatal és életerős, a kalauz pedig kicsivel  nyugdíj előtt álló nyeszlett idősebb úr.
Viszont a cirkuszolás miatt meg kellett várni a rendőrséget, aminek következtében több, mint fél órát vesztegeltünk az állomáson. (Ha jól emlékszem Kisújszálláson.)

Mit ne mondjak, nem örültünk. A sima utasok sem, azok meg, akik hozzám hasonlóan ugyancsak a reptérre igyekeztek, végképp nem.
Hiszen lekésni a vonatcsatlakozást egy dolog. Idő és bosszúság.
Lekésni egy repülőt viszont csúnyán zsebbevágó mutatvány.

Szerencsére nagynehezen csak sikerült előkeríteni a helyi zsarut és kicsit neccesen, de még időben értem a reptérre, hogy beállhassak az akkorra már durván tömött sorba, hogy feladhassam a bőröndömet.
Miután megvolt, adtam egy gyors helyzetjelentést a családnak, és már mehettem is a biztonsági ellenőrzéshez.

A kapu túloldalán sikeresen megtaláltam a szintén ezzel a géppel visszainduló kolleganőmet, és innentől együtt folytattuk az utunkat.
Kicsivel később kiderült, hogy esélyem nem lett volna lekésni a gépet, mert a kb Pest megyébe történő belépés óta tartó egyre erősebb havazás ellenére csak a hivatalos indulási idő előtt kb 10 perccel jutottak el a felismerésig, hogy be kéne locsolni a repcsit valami létyóval jegesedés ellen.
Így aztán jó egy órás késéssel szálltunk csak fel.

Akkor már tudtuk, hogy ez a késés pluszköltségként fog jelentkezni az érkezési oldalon... :D
Manchester és Preston között ugyanis pont vonatpálya átépítés-bővítés folyt, ami miatt vonatpótló buszokkal fuvarozták a jónépet, ergo, mire Prestonba érünk már nem járnak a buszok, viszont taxizhatunk.
Be kell valljam, nagyon örültem, hogy ezúttal van társaságom.

Valamint ezúttal minden adott volt ahhoz, hogy ez a kép elkészülhessen.

Manchester felülről éjjel.


Manchesterben - az otthoni cidris időjárás után - kellemes +10 fokos hőség fogadott (és a páratartalom miatt ez tényleg hőségnek számít), úgyhogy kezdhettünk vetkőzni.
Szerencsére a vonatpótló buszok közül is sikerült azt kifogni, amelyik átszállás nélkül vitt egyenesen Prestonig, majd gyors búcsút követően megejtettem életem első igazi angol taxiban történő utazását.
(Az igazi angol taxi arról ismeretes, hogy az utastérben majdnem táncolni lehet.)

Kicsivel éjfél után érkeztem haza, és pár órával később már meg is kezdtem az év első munkanapját.

És aztán nem kicsit megborultam, pedig valójában semmi okom nem volt rá. Sőt.
Félig-meddig ismertem már az érzést, egyik utazásom alkalmával sem volt egyszerű visszarázódni a hétköznapokba.
Mielőtt bárki károgna, nem, ez még mindig nem honvágy. Az szerintem nem is lesz soha, mert nincs miért.
A család, a barátok hiányoznak, de most nem emiatt voltam a béka segge alatt, hiszen ha nagyon akartam volna, bárkit elérhettem volna egy kis dumapartihoz.
De nem akartam.
Igazából semmit nem akartam. 
Se felkelni, se enni, se edzeni, se munkába menni, se blogolni, se beszélgetni... és ha jól belegondolok, akkor éppenséggel élni se.

A feltétlenül szükségeseken kívül szépen le is álltam mindennel, annak ellenére, aminek hamarosan egy külön posztot fogok szentelni.
Eltartott egy ideig a reboot.

Először jöttek az idióta álmok, amik miatt képtelen voltam kipihenni magam, reggelente megváltás volt felébredni és tudatosítani, hogy csak álom volt. Viszont fáradtabb voltam, mint amikor lefeküdtem, mert hiába mentem aludni jóval éjfél után, hajnal 5-kor menetrendszerűen fent voltam és csak forgolódtam az ágyban, képtelen lévén visszaaludni, hiába fért volna rám.

Ha már melóban voltam, akkor kicsit jobb volt a helyzet, de eljutni odáig keserves volt minden nap.

Meg persze az sem segített, hogy uncsitesó x-edik hónapja seggel forog rám, meg pofákat vág, ha netán keresztezik egymást az útjaink, ha meg muszáj szóba állnunk, akkor úgy beszél velem, mint ahogy egy kutyával nem szokás. Fene tudja, biztos neki van igaza... Ha neki ez így jó, ám legyen.

Aztán mikor már eléggé felgyülemlett bennem a feszültség, akkor kényszerítettem magam, hogy visszamenjek az edzésekre, hogy legalább ott kitomboljam magam.

Totálisan felhagytam a főzéssel, mirelit kajákon éltem hetekig, és a lakással se nagyon foglalkoztam.

Majd jött a könyv, ami egy nagyon hatásos ébresztőt tütült a fülembe. Ezúton is köszönöm Cecelia Ahernnek a Time of my Life című könyvet. (Jit, íme a válasz a kérdésedre, a többit emilben :D )

Végül berobbant az életembe G (nem így hívják, de mindegy is), aki észrevétlenül kihámozott a gubómból, gyanútlanul rádöbbentett néhány dologra, és aki nagyon fog hiányozni, mikor továbbáll, de akinek hálás leszek, amíg csak élek.


Egyszóval mostmár nagyjából minden rendben, I took a breath, shook it off and say: I'm on my way!







Most pedig megyek és megfőzöm a csilisbabot. ;)



2013. január 1., kedd

B. Ú. É. K.!


Akkor most tartok egy kis összefoglalót, meg egy kis hiánypótlást... meg úgy döntöttem, hogy bizonyos dolgokat egész egyszerűen nem fogok annyira részletezni, mint terveztem.


Csapjunk is rögtön a közepébe, mert semmi kedvem most nagy körítést felvezetni.


Nos, volt a 2012-es évben minden, ami szem-szájnak ingere.


Szerencsére munkám folyamatosan volt, még ha elvétve kicsit kevesebb órát is engedtek dolgozni naponta. Karácsony közeledtével úgyis pótolhattam rendesen, hála a túlóráknak. :D
A lengyel karattyolást már egész megszoktam magam körül, bár az is tény, hogy a kedves polák kollégák angol nyelvtudása erős fejlődésnek indult, mióta együtt dolgozunk.


Amint azt tudjátok, a nyár elején saját bérleménybe költöztem és azóta önálló életet élek.
Ez csak azért tölt el némi szomorúsággal, mert itt pár hónap alatt többre jutottam, mint otthon 10 év alatt. Na de jobb későn, mint soha.

A költözés azért is volt nagyon fontos, mert az iskola szünet idejére vendégül láttam az én gyönyörű Kölkömet és végre együtt kalandozhattunk.
Simán mondhatom, hogy életünk egyik legjobb nyara volt ez.
Pontosabban az én életemnek az egyik legjobb, neki viszont élete legjobb nyara.
Utazhatott emeletes buszon, sőt egy idő után már volt elég mersze saját szájúlag kérni a jegyét a sofőrtől. Eljutottunk Glasgowba, Blackpoolba, Manchesterbe és Liverpoolba, meg természetesen sokat kirándultunk a városban is.

Ezek után nem is csoda, hogy nem nagyon fűlt a foga a hazamenetelhez.
Két héttel az utazás előtt már napi szinten nyavalygott, hogy ő inkább maradna.

De szőrösszívű anya kötötte magát az előzetes tervekhez, mert ad 1:

A gyermek nem tud angolul és

ad 2:

nem szeretném, ha emiatt egy időre fel kellene hagynia a zenetanulással.

Maradtunk tehát az eredeti terveknél, és a Csepp azóta tanár, na meg eredeti nyelven nézett filmek segítségével készül az angliai életre.

Az utolsó utolsó hétvégénken még ellátogattunk a közeli laktanya nyílt napjára, ahol megtekinthettük a paralimpiai láng vonulását, valamint egyszerre süketülhettünk meg a bemutatózó vadászrepülőktől és ázhattunk szarrá a szűnni nem akaró eső apropóján.
A vicc az egészben, hogy délután 5-ig volt meghirdetve a program, és az eső képes volt egészen délután 5-ig intenzíven szakadni, majd 5 óra 1 perckor úgy elállni, mint a parancsolat.
Mondjuk mi ezt már otthonról, a szoba kellemes szárazságából láttuk, mert a jóból is elég a sok.
Feladtuk, na.
Ennyire még nem idomultunk a kinti viszonyokhoz.

A visszaút keserves volt, mert a végét jelentette az édeskettesnek.
Úgy is mondhatnám, hogy alaposan kitoltam magunkkal, mert a két hónapnyi jólét most bosszulta meg magát, hogy le kellett róla mondani.

Az első problémák, micsoda meglepetés, otthon értek bennünket.

Hiányoltam a manchesteri profizmust, ahogy pillanatok alatt átzavarják az embereket az útlevélellenőrzésen, mert a budapesti reptéren csak dísznek vannak a biztonságiak, és csak állt a kilométeres mozdulatlan sor, míg fel nem fedeztem, hogy több ablakban is ülnek határőrök. Egy életem, egy halálom, én biza megindultam az üres szalagfolyosón a legközelebbi dologtalan útlevélcsekker elé, és simán átengedtek.
Erre a többi utas is meglódult.
A vonat is megért egy misét... mert mikor kell csinálni a síneket, ha nem főidényben?
Így lett a két és fél órás útból 5-6 órás, mert egy részen busz fuvarozott minket.

Itthon akadt elintéznivaló bőven.

Pl megvettük a gyerek könyveit a következő évre.
Meg le kellett rendezni a gyámügyet még egy évre.
Na ez félig vicces volt, félig meg felháborító.

Nem tudom emlékeztek-e még rá, hogy mikor nyár elején hazajöttem a gyerekért, rákérdeztünk a hosszabbításra és az ügyintéző azt kérte, telefonáljunk rá egy héttel az érkezésünk előtt, hogy fel tudja hozatni az iratokat.
Na mit gondoltok mit nem hozatott fel, holott részünkről teljesítettük a kérést, és anyám többször is betelefonált míg intézkedni tudott?

Bingó, a papírokat!

Viszont miután minden érintett aláírta a meghosszabbítást, nekiállt hepciáskodni.
Mert, hogy ha véglegesen tervezem kivinni magammal a gyereket, akkor mindenről kell majd neki papír.
Munkahelyről, iskolából, albérletről, természetesen hiteles fordításban (itt azért érdemes lett volna lefényképezni az arcát) apukától beleegyező nyilatkozatra, meg különben is, akkor a bírósági ítéletet is meg kell majd változtatni a válásról/gyerekelhelyezésről/láthatásról és és és...

És a vele egy szobában lévő kolleganője itt intette le, mert már neki is sok volt, és közölte, hogy a bírósági ítéletet nyugodtan hagyhatjuk úgy ahogy van, elvégre eddig sem aszerint intéztük a dolgainkat, az csak a szükséges formaság.
Mázlija volt az ürgének, mert kb mindannyiunknak nyílt a zsebében a bicska.


A visszautazásom után, nyár végén, illetve az azt követő ősszel új barátokra is szert tettem, akikért nagyon hálás vagyok a sorsnak.
Hirtelen kicsit felpörgött a társasági életem, amit csak azért bántam, mert sajnáltam, hogy ezekről a programokról a gyerek már lemaradt.

Voltunk például felvonulni.
Amint azt már néhányszor említettem, idén került megrendezésre Prestonban a Preston Guild. Erre csak 20 évenként kerül sor, ezért nagyon nagy szám.
Egész évben zajlottak a megmozdulások, de a fő felvonulások pont a visszatérésemet követő héten voltak.
Úgy alakult, hogy ha már lúd legyen kövér: a vállalkozások felvonulásán a cég kamionján feszítettem, mint pók a lucernásban és széles mosollyal az arcomon integettem az utak mentén álló közönségnek, közben meg jót szórakoztunk a többiekkel.
Ilyen lehet a celebség (de utálom ezt a szót) napos oldala. Főleg hogy szenzációsan jó időnk is volt.
A felvonulás után a cég megvendégelt minket egy helyes kis pubban, amit nagyon élveztünk.

Egy héttel később céges DragonBoat Race volt, ami újabb felejthetetlen élménnyel ajándékozott meg.
Itt még szorosabbra fonódtak az előző héten köttetett barátságok és csapatépítő tréningnek sem volt utolsó.
Így születhetett például az a kép, amelynek hátterében P vigyorog, az előtérben pedig az én középső ujjam látható félreérthetetlen pózban.
Azóta is imádjuk egymást, függetlenül az elért helyezésektől... :D
Még a gyártás supervisora is szélesen mosolyogva köszön ahányszor csak találkozunk.

Ja igen, a nyáron lezajlott a valódi Hunger Games is, az indiaiak megtartották a ramadánt. Este fél 10 után olyan habzsi-dőzsi volt a kantinban, hogy öröm volt nézni az egész napos koplalástól szédelgő emberkéket.

Pár hónapra rá volt indiai kaja kóstoló, amire mint rendesen, a cég hívott meg minket.
Hát mit ne mondjak, igen erősen fűszeres, de nagyon fincsi az indiai kaja.

Volt természetesen Halloween is, amin Bloody Mary-t alakítottam és nyertem egy üveg bort, meg egy fél nap szabit. Utóbbit majd idén használom fel, mert a múlt évben már nem érkeztem kikérni.

Azt hiszem kb itt körül volt, hogy valami sajnálatos okból kifolyólag megszakadt a diplomáciai kapcsolat köztem és az uncsitesó közt.
Hogy pontosan mi történt, a mai napig nem tudom, mert az, amit magyarázatként kaptam, az nem kicsit nevetséges, ráadásul a valóságot sem fedi, de ez van, ezt kell szeretni.
Én ettől még változatlanul hálás vagyok neki a kezdeti segítségért, de ha ő így akarja, hát meghajlok az akarata előtt. Sosem erőszakoltam magam senkire, eztán sem fogom.

Közben az új haverokkal egyre többet jártunk össze, egyszer még bowlingozni is eljutottunk.

Majd pedig jött a céges karácsonyi buli, ahol talán mi magyarok szórakoztunk a legjobban (vagyunk egy páran a cégnél), ezt természetesen köszönhettük az ütős előpartinak, és megkoronáztuk egy frankó utópartival.

Hát ez a múlt év mérlege, nagyon dióhéjban.
Akárhogy is nézem, igazam lett.
Tavaly kb ilyenkor azt írtam, hogy ez az én évem lesz.
És úgy gondolom, hogy ez végre tényleg az én évem volt, igaz lehet még rajta tunningolni.



És remélem, hogy a következő év legalább ilyen eredményes lesz.
Méghozzá úgy nekem, mint Nektek, akik olvastok.

Kívánom tehát, hogy legyen ez az év még sokkal jobb, mint a tavalyi volt.

Mindannyiunknak.



Mint lyukas zsákból a lencse
Úgy hulljon Rátok a szerencse!
Sikert és Gazdagságot,
Békét és Boldogságot,
Barátságot és bolondságot
Az Új Esztendőben!