2010. december 27., hétfő

Just do it - Nem, ez nem a reklám helye



Üdv!

Remélem mindenki sikeresen túlélte/megélte/átélte/letudta a karácsonyogást.

Én mindenesetre igazoltam azt a tételt, hogy minden csak elhatározás kérdése.
Szerény személyem ugyanis (eddig) szignifikáns Grincs-tulajdonságokat vonultatott fel, harácsony közeledtével egyre súlyosabb tüneteket produkálva.
Előre kiütést kaptam az ajándékozástól, adástól-kapástól egyaránt, halálra stresszeltem magam a csomagolással, ünnepi traktával, egyéb nyalánkságokkal.

Idén újítottam és szilárdan elhatároztam, hogy csakazértis jól fogom érezni magam, ha a fene fenét vacsorál is.

Kezdetnek lefektettem az alapszabályt: a fa díszítése az egyetlen fix pont, a többi majd alakul ahogy alakul, nincs az az isten, hogy én még egyszer torkig görcsben "ünnepeljek".

Ehhez következetesen tartottam is magam és meg kell mondjam, a karácsony végre karácsony volt.
Csomagolás helyett mindent betrezortam egy kellően tágas papírtáskába (darabja 300 Ft volt az egyik multiban), aztán abban lehetett turizni.
Trakta helyett a fenyőledsor meghitt fényében pattogatott kukoricáztunk-szaloncukroztunk és jókat röhögtünk a karácsonyi filmeken.

Egy szó mint száz, ha a krónikus karácsony-undoromat egy kis szemléletváltással sikerült levetkőznöm, akkor ez más dolgokkal is működni fog.


Ja és tartozom még egy közleménnyel, külön értesítés helyett:
Legközelebb jövőre jelentkezem, (meg talán egy kis szilveszteri buékkal), mert a mostani angyalos hangulatot semmi humorom nincs elrontani azokkal a nem éppen angyalos gondolatokkal, amik az elmúlt időszak belföldi történései nyomán születtek meg kicsi kukómban.

Persze erre most mondhatnátok, hogy hagyjam a borús gondolatokat az óévre és az újat kezdjem tiszta lappal, de a helyzet sajnos nem olyan, hogy ezt nyugodt szívvel megtehetném.
Úgy érzem nem árt, ha a nem épp derűs dolgokat is megosztom, elvégre több szem többet lát és talán, ha jobban figyelünk, elejét vehetjük a nagyobb katasztrófáknak.
De az ellenvéleményeket is szívesen fogadom, természetesen érvekkel megtámogatva, mert én ma már nem hiszek el senkinek semmit sima bemondásra. (vagy csak nagyon keveseknek)


2010. december 16., csütörtök

Helyzetjelentés



Tudom, egy lusta dög vagyok!
De az vesse rám az első követ, aki ilyentájt nagyon ráér.

December nálam/nálunk mindig egy kritikus pont, mert igencsak sűrű a program, fellépések, karácsonyi vásár szerevezése a törpémmel kapcsolatosan, ajándék után rohangászás, és egy kis plusz felfordulás itthon, de lassan utolérem magam.

Álláskeresés tekintetében egyelőre semmi, mert minden tele van a call centeres, értékesítős, hasba lyukat beszélős őrületekkel, irodai munka és egyéb hasonló megnevezések címszó alatt.
Személyes kedvencem a helyi pláza forgóajtója előtt dekkoló pasas, aki az edényes biznicbe szeretett volna beszervezni maga alá.
Mondtam is neki, hogy öreg, ha ez a biznic olyan jó, akkor miért is kell itt a cidriben ácsorognod és ráakaszkodnod mindenkire, aki csak ellejt melletted? Hogyhogy nem a jó melegben termékbemutatózol?

Anyámat meg egy porszívóügynök hívogatja, hogy mikor mutathatná meg a tuti kis önjáró gépcsodáját.
És ha a már unásig ismert számot látva jóanyám nem veszi fel a telefont, akkor hívja egy másik, ismeretlen számról.
Asszem annak, aki megadta ennek a piócának anyám telefonszámát, kinéz egy alapos lecseszés.

Nem kéne ezt már büntetni? Hiszen ez színtiszta zaklatás.


Kedvenc Gorillám is beindult harácsonyra való tekintettel, ő is nagyon szeretne nekem eladni, sőt csak Nekem, csak most olyan bónusz anyagokat is kínál, hogy a tíz ujjamat megnyalom utána. Szerinte.
Ráadásul blogol is a drága.
És várja a kommenteket. 
Szívesen kommentelnék neki én is, ha nem moderálná előzetesen.
Most őszintén: miféle vélemény nyilvánítás az, ahol csak a neki tetszőek kerülnek nyilvánosságra?
Asszem ő is úgy van ezzel, mint az emberek egymás ánuszával: mindenkinek van, de senki sem kíváncsi a másikéra.

Azért találtam kedvemre való kommentet, és ugyan külön engedély nélkül, de közzéteszem, mert nagyon ott van, és mert jómagam sem fogalmazhattam volna meg jobban.

A kérdés az volt, hogy melyik interjúkérdést utáljuk a legjobban. 
A válaszadó (saját bevallása szerint, mivel csak névvel lehet kommentet hagyni) Kozell József.


"1. Miért szeretne cégünknél dolgozni?
Pénzért. Általában többért, mint az előző munkahelyeimen. A többi sallang, bullshit.

2. Miért hagyta ott a volt munkahelyét?
Több pénzért és/vagy jobb munkakörülményekért.

3. Meséljen magáról!
Rendszergazdának jelentkeztem, nem Mikulásnak…
Tanultam, lediplomáztam, dolgoztam, s most itt vagyok.

4. Mit szeretett és mit nem szeretett az előző munkájában?
Pénzt.
Azt, hogy kevés.

5. Sorolja fel 5 pozitív és 5 negatív tulajdonságát!
Ez a jelöltem a kiszavazásra.

6. Hogyan jellemeznék Önt jelenlegi vagy volt kollégái?
Jelenlétemben, vagy távollétemben?

7. Folytathatjuk angolul?
Miért nem angolul kérdezted? Nem tudsz, csak bepróbálkozol?

8. Mit tud a cégünkről?
Amit a marketinganyag leír. Ha tudnék a belső dolgokról, lehet nem lennék itt.

9. Miért váltott munkahelyet olyan gyakran?
Mert csődbe mentek/eladták a németeknek, akik felszámolták, az IP-t/knowhow-t meg elvitték külföldre.

10. Miért kellene Önt felvennünk a többi alkalmas jelölt helyett?
Ha ismerném a többi jelöltet, akkor tudnék erre válaszolni."


Mindenesetre kíváncsi lennék, mit szólnának ezekhez a válaszokhoz az interjúztatók.

u.i.: igyekszem aktívabb lenni :)




2010. november 19., péntek

Szabadlábon :)


Az álmok fura dolgok. 
Nem csak egy bizonyos módon válhatnak valóra, és nem csak attól lehetünk boldogok, ha az általunk elképzelt forgatókönyv szerint alakul a történet.

Az én történetem ilyen.

Nem gondoltam volna, hogy így alakul.
És bár a kezdetek kezdetén még bármit megtettem volna ezért a munkáért... nos, most még jobban örülök, hogy végül nem kényszerültem arra, hogy reggelente szembeköpjem magam a tükörben.

Igen, a mai nap az örvendezésé, mert a mai nappal (persze lehet, hogy a bejegyzés már átcsúszik 20-ára) végérvényesen szabadlábra "helyeztek"!
Igaz ők annyira nem lelkendeztek.
Meg tudom őket érteni... aligha találnak mostanában egy hozzám hasonló hülyét.
Ja és igen, ma megkaptam az utolsó fizetésemet is, laza másfél hetes késéssel, de bánja fene, hiszen vannak az országban ma olyanok, akik fél éve, vagy akár évek óta hiába várnak az elmaradt fizetésre.

Igazából már tegnap felhívtam őfőnökségét - mivel ők természetesen nem kerestek fejvesztve, hogy kifizetnének - , hogy ugyan mikor kapom meg a járandóságot.
A hangnem hideg, kimért (ennyi lehet kb. 20 deka mirelit sértett büszkeség), a szavak lényegretörőek, értsd: két mondat után azzal tette le, hogy majd visszahív, ha beért az irodába.
Én 9 után nem sokkal hívtam, ő kicsivel déli 12 után csörgött vissza.
Mivel délután "randim" volt egy orvossal, aznap már nem csattogtam be a szentélybe, ezért megegyeztünk ma délelőttben.

Mit ne mondjak, erősen reméltem, hogy a kedves úrral már nem futok össze.
Meg azt is, hogy a plusz napokat is honorálják. 
Magamban meg is neveztem az összeget, aminek hallatán hajlandó vagyok azt mondani, hogy oké kvittek vagyunk, viszontlágytojás.

S mivel a fent említettek hiánytalanul összejöttek (boss-né asszony szájdiaréját botor módon nem terveztem be), abban meg már igenis nagyon erősen bízom, hogy minden dolog így fog sikerülni az életemben ezentúl.

Úgyhogy holnap veszek egy lottót... XD (és most nem hülyültem)


2010. november 11., csütörtök

Anya, álmodj azzal, hogy felmondtál

A címként szereplő mondatot tegnap este intézte hozzám a csepp emberem lefekvés előtt.
Hát ezek után az volt a minimum, hogy megvalósítom az álmomat.

Hol is kezdjem...?

Röviden: igeeeen, megtettem!

Bővebb lére eresztve: Azt hiszem ezt nevezhetik "pályaelhagyási" mélyinterjúnak. 
A halleluját még tartogatom a fizetésig, ugyanis ma sem kaptam/kaptunk egy kanyit sem.

Még bővebben: 
Első reakció néma döbbenet és természetellenesen megnyúlt ábrázat.

Aztán némi időhúzásként megvártuk a főnökasszonyt és édeshármasban leültünk, hogy "megbeszéljük."
Mit ne mondjak, Bolgár Györgynek jobban megy, bár tagadhatatlan tény, hogy én is indíthattam volna nyerőbb pozícióból, de ezen már kár agyalni.


Volt itt kérem alássan minden, az ígérgetéstől kezdve a lelkiismeret-furdalásra játszáson keresztül a sértődözéssel bezárólag.


Ígérgetés:
  • De hát akkor bejelentjük, ha kell 8 órában is. (anyádat)
  • Átbeszéljük, hogy pontosan mi is tartozna az én feladataim közé, és ami nagyon nem megy, azt megoldjuk másként (egy ideig, és utána?)
Valamint, mivel épp a hátammal kínlódok ezerrel, jött a hízelgés, hogy de csak pár órára jöjjek be, sőt nem is kell minden nap, és ha kezelésre, ide-oda kell mennem, az is megoldható... (Most komolyan madárnak néztek? Tök trottyosan mászkáljak be 2-3 órákra?)

Mivel látták, hogy ezzel nem érnek célt, elkezdtek szemrehányni.
  • Merthogy szerintük rám lett bízva, hogy szóljak, mikortól jelentsenek be... (4 órában? Azzal pont kitörölhetem, kösz. A 8 csak a felmondásom sokkhatása után került a képbe.)
  • És különben is milyen jól jártam, hogy dőlt a pénz mindenhonnan... (téééényleg, de jól jártam... hogy a kettő együtt nem tett ki egy tisztességes fizetést... ráadásul így hitelt sem tudok felvenni, ha valami drágább dologra lenne szükségem... de tényleg, hogy nem vettem észre, hogy milyen jó is nekem!)
  • No és hogy ki ne maradjon a fősláger: biztos azért mondtam fel ilyen hirtelen, mert már megvan az új helyem.
    Különben nem és nem hiszi el, hogy valaki csak úgy lemond egy ilyen jelentős (muhahahaaaaa) bevételről, hacsak nem várják valahol.
Hát igen, el is hiszem, hogy nekik ez a szitu felfoghatatlan és elképzelhetetlen.
De a harmadik-negyedik ismétlés után már kicsit untam ezt a feltételezést.
Nem sok hiányzott, hogy az arcába ne mondjam:
nem vazze, nincs más, de bármi jobb, mint itt maradni!

Mivel elhatározásom sziklaszilárdnak bizonyult, kezdetét vette a vergődés.

- Hogy tehettem ilyet velük... de főleg a kolléganővel (na őt speciel tényleg sajnálom, de attól se neki, se nekem nem lesz jobb... nem mellesleg ő sokkal rugalmasabban vette ezt az egész históriát)

- Honnan akasszon most le másik embert (ahonnan tanultad), és most kezdheti elölről a betanítást
( - Draco keresse elő ezt meg azt! - És kb hol keressem? - Mittom én... )

- Megvan rólam a véleménye (és viszont) és hogy mekkora különbség van kettőnk között (hálistennek), meg persze nekem milyen elképzelésem van a világról (hát arról neked lövésed sem lehet), és hogy mennyire más vagyok, mint az átlag, de ezt nem dícséretként értette (sejtettem...).


Nincs ezen mit szégyellni vagy szépíteni, mindig is kilógtam a sorból.
Valóban nem voltam sosem átlagos, és soha nem is vágytam átlagos lenni, bár általában mocsok nehéz ezzel a "defekttel" zöldágra vergődni és megértetni magam másokkal.
De mi ezzel a baj?
Nem vagyok se jobb, se rosszabb senkinél.
Csak más.


Végül, nagy nehezen (a boss duzzogott, boss-né asszony hangyányit érettebben kezelte a helyzetet) kimondatott a végső szó.

Én átadtam az eddig elvégzett munkámat, még szkennelni is megtanítottam búcsúzóul a hátrahagyottakat (eeegen, ezen a téren valóban nehezen vagyok hirtelenjében pótolható), és abban maradtunk, hogy ha a két függőben lévő külföldi üggyel kapcsolatban még intézni kell valamit, hívhatnak, segítek. Ha már a boss kicsi lányát nem lehet ilyen semmiséggel zargatni. Úgyhogy szerintem elég korrekt voltam.


A tanulság?
Szívem szerint azt mondanám, hogy vállalkozóhoz SOHA többet.
De amíg élek, remélek, és a szívem mélyén azért bízom abban, hogy nem minden vállalkozó ilyen.

Ettől függetlenül óva intenék mindenkit az olyan emberektől, akik úgy tettek szert egy kisebb vagyonra, hogy egy nagyobb vagyonnal kezdték...



2010. november 10., szerda

Mi nem történt ma?



Mielőtt a tárgyra térnék, kis kiegészítéssel tartozom az előző bejegyzéshez.

1.) A blog neve meg volt említve a cikkben, úgyhogy annyira nem kellett régészkedni.

2.) Az újság szerint a petíció eredményeként a blog-gazdák jövő év elején nem-virtuális aláírásgyűjtésbe kezdenek, hogy népszavazást lehessen tartani az ügyről, nevesen szabályozzák-e erősebben a hirdetést feladó cégek kötelességeit.

Az utóbbi pontban foglaltakat személy szerint ökörségnek tartom, szvsz felesleges pénzpocsékolás egy ilyen népszavazás, mert egyrészt évek telhetnek el egy ezzel kapcsolatos törvény meghozataláig... másrészt lófaxt se ér egy törvény, ha nincs tényleges visszatartó ereje, pl. szigorú ellenőrzés és komoly pénzbüntetés.

Ettől függetlenül azért szurkolok, mert sosem lehessen tudni.



És akkor térjünk a tárgyra.

Nos, amint azt a bejegyzés címe is sejtetni engedi, nem, ma nem sikerült "felmondanom". (pedig még a bugyit is fordítva vettem fel, hiába szemrevételeztem alaposan, mielőtt belebújtam)

Az történt ugyanis, hogy a fizetést fedezethiány miatt elnapolták.
Nos, ha eddig kételkedtem volna a döntésem helyességében, most végképp bebizonyosodott, hogy nem fogtam mellé.

Mert hogy ez innentől csak rosszabb lesz, azt merem borítékolni.
Kezdve rögtön azzal, hogy az időjárás egyre kevésbé kedvez majd a munkálatoknak, egyre rövidebbek lesznek a nappalok, ergo egyre kevesebb idő marad dolgozni... guba viszont csak akkor van, ha a munkások melóznak...

Meg ha a fővállalkozó irodistái nem kavarják el a benyújtott számlákat; meg ha nagynehezen találnak valakit, aki az említett papiruszra hitelesítő autogrammot karcol; és ha végre megtalálják a faxon, emilen, postán, de tán még füstjelekkel is elküldött adóigazolást.

De ez már legyen az ő bajuk. 
Nem véletlen, hogy az én fejemben meg sem fordul a vállalkozásnak még a gondolata sem.
Egész egyszerűen nem vagyok az az alkat és bőven elég a saját pénzem miatt zizegnem, nemhogy még hatvan másikéért is egyem a kefét.


Egy szó mint száz... még egy nap a pokolban, és ez nem csak képletesen értendő, mert úgy fáj a hátam, mintha égetnék, fordulni meg jóformán csak derékból tudok.
Vajon nem ezt nevezik pszichoszomatikának?


Ma mindenesetre korán szabadultam.
Meló már egyébként sem volt, mert  a mai adagot hamar kivégeztem,  a többi cucc megléte meg nem tőlem függött. 

Ezért aztán adtam egy isteneset a népi manikűrnek, és ha Oscart nem is, de egy Arany Medvét tuti kiérdemeltem, olyan meggyőzően alakítottam a haldoklót, mint a Sivatagi showban a kisrucái visszavonulását fedező kacsamama a sebesült kacsát.

A hiéna is bekajálta és nekem is bejött.

Szégyelljem magam?
Juszt sem!
Elvégre amilyen az adjon isten, olyan a fogadjisten.



2010. november 9., kedd

Egy érdekes kezdeményezés



A kezdeményezés, amiről ma mesélni fogok, több szempontból is érdekes.

Érdekes maga az alapötlet is, szépen látszik belőle, hogy bizony sokaknak tele van már a puttonya.

De főleg azért érdekes, mert a kezdeményezés nem most született, hanem még augusztusban, ráadásul a neten...

Már csak ez utóbbi momentum miatt is fura, hogy én csak most, a múlt hétvégén szereztem róla tudomást, egy hetilapból.
Rendben, ki vagyok én, hogy nekem mindenről tudnom kell, csak úgy szimplán piszkálja egy cseppet a csőrömet.
Kicsit utána kellett ásnom az infónak, mert a forrásmegjelölés elég általános volt, de hát én és a gugli nem ismerünk lehetetlent.

Tehát íme a link.


Dióhéjban - azoknak, akik esetleg lusták rákattanni vagy olvasgatni - arról szól ez az egész, hogy a púpunk, a hócipőnk, a tökünk meg a padlás is tele van már a különféle köntösbe öltöztetett ügynöki, házalós és call centeres hirdetésekkel, meg az anonim cégek állásajánlataival, meg a vissza nem jelzésekkel... magyarán mindazzal, amikre nem ritkán feleslegesen pocsékolunk időt, olykor pénzt.

Na meg gondoljunk bele, ezekről a cégekről, vagy cégnek csúfolt izékről mi szinte semmit nem tudunk/tudhatunk, ellenben ők elvárják, hogy erősen személyes részleteket adjunk ki magunkról... 


Szóval még augusztusban egy csapat emberke úgy döntött, hogy ennek az übergenyaságnak véget kéne már vetni, méghozzá kicsi a rakás alapon, mert egyedül kevesek vagyunk az érdemi reklamációhoz.

Most őszintén, jelentkezzen már az a vakmerő, aki önként és dalolva pössent szembe a tornádóval (csak az erőviszonyok személtetése végett), mikor még egy ilyen kezdeményezésről is csak jelentős késéssel szerezhetünk tudomást, mert ezt bezzeg nem harsogják úton-útfélen.

Pedig én néha meg is szoktam látogatni a belinkelt oldalt, igaz nem túl sűrűn, mert elrettentő történetnek itt a sajátom :)

Mindenesetre félelmetes, mennyire nem számítunk, mennyire nem számolnak velünk és mennyire nem vesznek komolyan.


A témához visszatérve, melegen ajánlom a kommentekbe való belepislogást is.

Igen tanulságos, ugyanis megszólalt a másik oldal, védeni igyekezvén a mundér becsületét.
Mindezt terrrmészetesen végtelenül arrogánsan, mocsok hiteltelenül és az ellenoldalt (ellenfelet?) meg sem hallgatva (az értő olvasásnak valószínűleg ő is híján van), viszont simán lehazugozva.


Pedig talán, ha odafigyelne... akkor rájöhetne, hogy nekik is jólfelfogott érdekük lenne, hogy a tizenkettő egy tucat hirdetéseket feladó kamuzókat távol tartsák a munkaerő piactól.

Mert akkor talán rögtön nem abból indulnánk ki, hogy úgyis csak átverés az összes hirdetés, és a sokszor igencsak túlzó követelmények csupán elrettentésül vannak feltüntetve.


Elvégre, élő példaként szerény személyem, ki az az állat, aki, ha előre tudja, konkrétan hány munkakört kell majd ellátnia, elvállalja egy fizetésért.

Egy, a feladatokhoz mérten nevetséges fizetésért.


Jó, tudom, sokan vagyunk rászorulva, hogy még ilyen feltételekkel is bevállaljuk... de most komolyan: megéri?

És a munkáltatónak megéri, hogy a gyakran embertelen mennyiségű feladat, meg a - szintén gyakran - embertelen körülmények miatt 3 havonta, vagy akár hetente új embert kell betanítania, mert sorra dobják be a törölközőt, ha nem akarnak a vigyorgóban kikötni?

És még ő, tényleg ő csodálkozik és cirkuszol, hogy nagy a lemorzsolódás meg a jövés-menés?

Tényleg nem érzi senki a paradoxont?



Hogy egy kis személyest is írjak... a "kontaktom" válaszolt.
Sűrűn elnézést kért, mert őt tényleg csak jót akart (innen is látszik, hogy a pokolba vezető út valóban jószándékkal vagyon leburkolva), és nagyon sajnálja, hogy nem jött össze, és tényleg ne haragudjak rá.

Mondtam neki, hogy spongyát rá, ha másnak nem is, de gyakorlatnak jó volt, aztán megkérdeztem tőle, hogy szerinte fizu előtt vagy után közöljem be az agyőt.
Azt írta vissza, hogy sajnos nem lesz egyszerű a felmondás, mert a jó munkaerőt nehezen engedik el a boss-ék, de azért kitartás.

Mondjam? Mondom:
Piszkosul röhögtem ezt olvasva, és még akkor is a könnyeimet törölgettem, mikor a választ írtam, miszerint:

A jó munkaerőt talán meg kéne becsülni, ha meg akarja tartani.
Egyébként meg jogilag semmi közöm hozzájuk, tehát pont leszarom, hogy elenged-e vagy sem.



2010. november 4., csütörtök

A Terminátor és a RÁT



Tudom, mindenki (he-he-he) nagyon kíváncsi rá, hogy mit intéztem RÁT ügyben, és hogy azt miért nem rögtön másodikán, a hosszú hétvége után, ha már olyan féktelenül örömködtem felette.


De azért leírom :D


Na szóval másodikán azért nem tudtam intézni a RÁT-ot, mert csak délelőtt van ügyfélfogadás, engem meg akkor engedtek ki a kórházból, mivel kicsit átértelmeztem a hosszú hétvégét.

Nincs ezen mit szépíteni, bár általában szervezetem igen terminátoros, most kegyetlenül átrombolt rajtam egy rohadt vírus, és a sürgősségin kötöttem ki.
Azt hiszem talán csak a hajam nem fájt, de megesküdni nem mernék rá.

Egészen túl még most sem vagyok rajta, mondhatni még mindig elég billegális vagyok, 3-át ezért (is) még „kivettem”, de ma már voltam dolgozni.
Kíváncsi voltam, vajon meddig bírják nélkülem, de tegnap már jött a hívás, hogy hogy szolgál az egészségem.

Ami azt illeti, átvillant rajtam a gondolat, hogy nem véletlenül talpalt ennyire elevenembe a cucc, hanem nagyban közrejátszott az akut munkahely-undorom. Vagy ez már az idült kategória?


De hogy a lényegre fókuszáljak:


A munkaügyiben, ahova a RÁT-os szerződés megkötése miatt kellett befáradni, meglepően olajozottan és villámgyorsan mentek a dolgok.

Kiadták a sorszámot és mire a kijelölt ügyintéző ajtaja elé értem meg sem kellett állnom, abból a lendületből be is céloztam a megfelelő asztalt.
Megbeszéltük a részleteket, nevesen, hogy főleg milyen munka érdekel és azokon belül mik a prioritások, valamint mikor és kinél kell legközelebb jelentkeznem.

A legviccesebb az volt, mikor kiborítottam elé a bizonyítványaimat, ő meg elszörnyedt, és azt kérte, hogy válasszam ki a két legmagasabb végzettséget, a többit köszöni, nem kéri.
Pár pillanat múlva papíróceán hullámzott előttem, a megfelelő helyeken elhelyeztem pár miniszterit... és ennyi.

Igen, ennyivel le is tudtam az egészet, kb. 5 perc alatt, és egyelőre sehova tovább nem kellett trappolnom, pedig kétszer is rákérdeztem.

Azért remélem hamarosan jelentkeznek legalább egy olyan frankó melóval, mint legutóbb.
Vagy én találok egy rendeset :)


Régebben talán azt mondtam volna, hogy végül is mindegy, hogy milyen a meló, csak legyen...
De ezt a véleményemet sikeresen felülbíráltatta velem a kedves jelenlegi boss.


Úgyhogy nem, nem mindegy milyen meló.
Minimum, be legyek jelentve, és nem ám részmunkaidőben.
És igenis legyen frankó hely, ahol jól érzem magam.
Meg olyan, ahol azt csinálhatom, amihez értek. (OK, sepregetni is virtuóz módon tudok, de természetesen nem ez a cél :D )



2010. november 2., kedd

Neked...




Hamarosan már egy éve, hogy nem vagy velem... nem búcsúzhattam el tőled illően, és nincs hely, ahova virágot, gyertyát vihetnék neked.


Égjen hát ez a gyertya itt mindig Neked.


Hiányzol Noni!

2010. október 31., vasárnap

Öröm a köbön :D

Hogy mi mindennek lehet örülni?
Se szeri, se száma az ilyen dolgoknak, elég csak körülnézni.

Lehet például örülni a késő őszi finom napsütésnek, egy mosolynak, egy perc nyuginak...
És lehet örülni egy levélnek :).

Pénteken én pont egy levélnek örültem úgy, mint majom a farkának, és át tudtam volna ölelni az egész világot.
Igazából hellyel-közzel meg is tettem, ezért is maradt el a blogpost azon melegében, muszáj volt kicsit lehiggadnom :P

Normál esetben ennek a levélnek nem szokás örülni, nekem mégis olyan, mintha a szabadságomat kaptam volna vissza.

Igen, a RÁT-os menlevelemet kaptam meg.
És immár semmi nem tart vissza attól, hogy zsoldosztás után azt rebeghessem a boss arcába, hogy aviszontnemlátásra!


A történet innentől többesélyes.

Vagy közcélúzni/közhasznúzni megyek, vagy bejön valamelyik állás, amit mostanában megpályáztam (de amikről egyelőre nem beszélek babonából :D).

De vagy ez, vagy az, az biztos, hogy bármelyik jobb lesz, mint ez ami most van kifutóban, mert igenis megérdemlem.
Mert megérdemlem, hogy végre olyan helyre kerüljek, ahol megbecsülnek, ahol értékelik a munkámat mind emberileg, mind anyagilag és nem arra megy ki a játék, hogy a lehető legtöbb bőrt nyúzzák le rólam.

Tudom, nagyon merész dolog a jelenlegi gazdasági helyzetben még egy ilyen munkát is "eldobni", de én hiszem, hogy ettől valami milliószor jobb vár rám, ha merek többet elvárni.

Meg is nézem a lottószámokat :D




2010. október 26., kedd

Kedd esti horror

Ha a kedves ismerősről nem is, az álláskereső portálról már biztosan esett szó, nem is egy.

Mit ad Isten... ? Akarom mondani, hogy hogy nem, elvtársak... (Hofi forever!)

az történt, hogy kb. egy hónapja (uszkve 3-4 hónappal a reg után) elkezdtek ömleni az emilfiókomba
  • a friss megjelenésű állásajánlatok, meglepően személyre szabva, a megadott kritériumok alapján(!),
  • és ráadásnak mások álláskeresős történetei, bár csak egy-egy blog bejegyzés erejéig.

Kedd esti horror műsorszámunk az utóbbiból származik, aminek alapján megállapítottam, hogy
  1. én még szerencsésnek is mondhatom magam...
  2. Az egész munkaügyi apparátus mehet a levesbe a nagyságos és méltóságos apechhel kart karba öltve.
  3. Nekünk pedig fel kell kötni a gatyát, mert itt rajtunk kívül nem áll ki értünk senki.
Hogy miért mondom ezt? Ezért!


Bármit megtehetnek velünk?

Bármit megtehetnek velünk.

Mert hagyjuk.

Mert ahelyett, hogy összefognánk, inkább egymást fúrjuk. (A jelenlévők természetesen kivételek)
Mert nem látjuk, hogy azzal tesszük a legnagyobb rosszat magunknak, hogy a saját helyünket féltjük, holott ha vennénk a bátorságot egy emberként kiállni magunkért... egymásért...

De hát leírni sincs értelme, mert ez is csak pusztába kiáltott szó.
Pedig megérne egy misét, de egyelőre még nagyon-nagyon kevesen tartunk itt, és egyelőre mi vagyunk kisebbségben.

Bár végül is "ugatni már szabad"

Ezért hát mesélünk egy kis horrort...


2010. október 25., hétfő

Pofaleszakadás



Nos, a mai nap után úgy érzem van alapja a mondásnak, miszerint: Akinek ilyen barátai vannak, annak nincs szüksége ellenségekre.


Azt hiszem említettem már a kedves ismerőst, aki beajánlott engem erre a munkára.
Ha nem, vagy nem elégszer, akkor most pótolnám a hiányosságot.


Szóval eredetileg őt hívta fel a volt főnöke/az én jelenlegim, hogy menne vissza dolgozni hozzájuk.
De neki momentán volt/van melója, ezért köszönettel továbbadta a lehetőséget nekem, azzal, hogy hááát, kicsit neccesek, igaz ki normális már manapság, de azért mindennek ellenére emberből vannak.

Ezt egy hónap után tudtam volna vitatni, most meg már max undorító féregként tudnám aposztrofálni az ember kinézetű élőlényt.
Sőt, egy ideje már foglalkoztatott a gondolat, hogy felveszem a kapcsolatot a protezsálómmal, mert baromira kíváncsi lennék, hogy ezek most mentek át gennyládába, vagy már akkor is ilyenek voltak, mikor ő dolgozott nekik.



Ma találkoztam egy közös ismerősünkkel, rég láttuk egymást, hosszúra nyúlt a traccsparti és persze többek között érintettük a meló problematikáját.

Hát nem kiderült, hogy már akkor is rabszolgatartó kisiparosként működtek?
A protekció-gazda sűrűn panaszkodott a közös ismerősnek a sok túlóra, erős késésében lévő fizetések, egyéb nyalánkságok miatt...


Úgyhogy ma ténylegesen felvettem vele a kapcsolatot, és rákérdeztem erre-arra... jó tudom, eső után kalucsni...

De azért várom a választ...

2010. október 22., péntek

Egy gondolat, nem csak mára



“Semmi sem túl szép ahhoz, hogy igaz legyen,
semmi sem túl csodálatos ahhoz, hogy megtörténjen,
és semmi sem túl jó ahhoz, hogy örökké tartson,
ha a terád váró jóhoz pozitívan állsz hozzá.”


Helene Hadsell




2010. október 20., szerda

Utolsó csepp

...abban a bizonyos pohárban.

Alapban egy nyugodt, kiegyensúlyozott, rugalmas emberke vagyok.

De a mai nap után azt mondtam, hogy itt a vége.


Igen, úgy döntöttem, hogy ezt a hónapot még végighúzom, és alamizsna osztás után úgy lécelek le innen, hogy csak néznek össze-vissza.

Az sem érdekel, ha addigra nem találok mást, mert inkább beosztom a szoc segélyt, de én itt nem maradok!


Hogy mitől is borultam ki?


Lássuk csak szép sorban:


Határidős leadnivaló, az utolsó pillanatban, mint „rendesen”. Még a másik cég sara (ja igen, lehet, hogy ez az infó még kimaradt, nos szigorúan véve két cég ügyeit intézem napi rendszerességgel, egy fizetésért), harmadik napja böngészem a macskakaparással rótt bejegyzéseket az építési naplóban, hogy a szemem már majd kifolyik a helyéből.

Bejelölgettem, amiről úgy tűnt, talán a tárgyhoz tartozik, bár az olvasottakból nem sok semmit értek.

Erre ma rövid olvasgatást követően közlik (mert ők már csak az általam megjelölt cuccot csekkolták), hogy ez a bíróságon használhatatlan, maradunk az eredeti verziónál...

Én ezt már azután nem sokkal jeleztem, hogy nekikezdtem a bogarászásnak. Egyszerűen teljesen egyértelmű volt, hogy anno még a jelenleginél is nagyobb káosz uralkodott. (bár itt is csak idő kérdése)


Három nap felesleges munkát spórolhattam volna meg, de végül is ezért fizetnek... legalábbis nagyjából ezért, hiszen munkaköri leírásom sincs, meg szolgálati időm sem.


Azért viszont már nem fizetnek, ami ezután következett.


Cégbemutatás és lájtosabb pályázati anyag összeállítása idegen nyelven, plusz kísérőlevél, mindez dugig szakszöveggel.

És ami kiverte a biztosítékot: a kísérőbe nem átallotta beleíratni, hogy munkatársaink közül társalgási szinten beszélik az adott idegen nyelvet.

Méghozzá szemrebbenés nélkül!

Namármost, a góré épp csak makogja a nyelvet, a szakmunkások tudják, hogy van olyan ország, tehát közel s távol én vagyok az egyetlen a „munkatársak” közül, aki beszéli a nyelvet.

Na és melyik telefonszám lett megadva kontaktfelvételhez?

Hát persze, hogy az irodáé!


Hát nem, kedves főnök úr!

Már így is több, mint elég munkakört látok el egy fizetésért, méghozzá becsülettel, mert nekem a munka nem büdös.

De hogy több bőrt nem fog lehúzni rólam, az olyan biztos, mint ahogy ezt a bejegyzést postolom.


Egyébként is imád kész helyzet elé állítani, lásd: gondolkodjak el rajta, hogy 6 vagy 4 órában jelentsen majd be; aztán simán közli, hogy csak 4 órában jelent be, de csak kicsit később...


Ezt a békát lenyeltem, de legalábbis vele sikerült elhitetnem, hogy nem a kedvező alkalmat várom a megpattanásra.


Most mondhatjátok, hogy egy alattomos dög vagyok, vállalom.


De hogy havi 100 rugó bruttóért (megjegyzem, egy kanyit nem fizet utánam, a fizut mégis nettóban kapom) én nem fogok neki külföldi munkát leszervezni, utána meg annak a mindenféle hozadékát intézni a munkavállalási engedélyektől kezdve az E mittoménhányas nyomtatványig, meg albérlet után kajtatni a munkásoknak csak azért, hogy az idegen nyelvből állítólag perfekt kislánya segge alá tolhassa a kész cuccot...


Na ezt már nem!

És egyúttal tegyél le a weboldalról, ha akarsz egyet, akkor fizess érte!

Ha pályázatíró kell, akkor kérj fel egyet és fizesd meg!

Ha műszaki asszisztens kell, akkor alkalmazz egyet és adj neki fizetést!

Ha jogi segítségre van szükséged, akkor perkálj érte!


El sem hinnétek, milyen felszabadító volt az elhatározás. És bár a helyzet szar, azt hiszem most először bízok benne, hogy ezután már jobb lesz.




Súlyos!

Szokás szerint az álláshirdetésekkel kezdtem a napot.
A mai termés mondhatni egészen szokványos volt... egy bizonyos hirdetésig.




Gondolkodtam rajta erősen, hogy mit lehetne erről írni, de aztán arra jutottam, hogy ez kifejezetten NO COMMENT díjas.
Mert erre egyszerűen nincsenek szavak.

Meg talán jelentkezők sem.
Vagy csak én vagyok túl prűd?!

szerk.:2010.10.25.

2010. október 19., kedd

Kis színes... :D


Mert ilyen is kell néha. És legalább látszik, hogy nem én vagyok a család ügyeletes dinkája.


Helyszín: piac.

Szereplők: öcsém és a barátnője, plusz egy ragadós árus.


A sztori:

Öcsém és barátnője sétálnak a forgatagban, egy lerázhatatlan mozgóárus csapódik melléjük és egy szett borotvát szeretne elsózni.

Arcilag jelentős szőrzettel rendelkező öcsém a kínálást eképpen hárítja:

- Köszönöm, de én még nem borotválkozok.


Azért megnéztem volna az árus ábrázatát ezen kijelentés után. XD




2010. október 13., szerda

Örök Mumus a négyzeten, avagy folyt. köv.


Nos nemrég még én is a netről letölthető fércműveket alakítgattam át olyanra, ami kicsivel kevésbé böki a szépérzékemet és legalább egy időre csicsikálni küldi a fene nagy igazságérzetemet, miszerint én mindent megtettem.


De az igazságérzetem nem az a szundikálós fajta... ráadásul én magamat sem szeretem méltatni... meg különben is, az interjujj azért van (kéne, hogy legyen), hogy megismerkedhessenek velem, és eldönthessék, tényleg megfelelek-e az igényeiknek.

Az igényeknek pedig valószínűleg nem attól fogok megfelelni, ha olyan 'ülyeségeket (bocs, még friss a Rózsaszín Párduc élmény) irkálok a kísérőbe (az meg nem valami pia?), hogy csapatjátékos, agilis, jó kommunikációs képességű, megbízható.... és vesszek meg, ha most eszembe fog jutni, hogy hogy nevezik proccosan azt, ha valaki jól kijön az emberekkel... afranc, az előbb már a nyelvemen volt, de mire leírtam volna, megint elfelejtettem :D

Asszem valami alkalmazkodóképesség.

Ami egyébként igaz, de miért kéne ezt bárkinek bemondásra elhinnie.

Már úgyis el vagyunk könyvelve, mint hazug disznók, akik a melóért bármit képesek magukról állítani. És tényleg. Pedig én tényleg nem, csak azok miatt szívok, akik nem fogják vissza magukat ön- és túldicsérés téren.


Lényeg a lényeg, találtam néhány alternatívát, ami nem is csoda, hiszen rengeteget szörpölök neten, tehát óhatatlanul belerongyolok ilyesmikbe.


Az egyik kedvenc alternatívámat egy női portálon találtam, ahol sokat szoktam olvasgatni, és ahova egy gaz ismerősöm belinkelte a blogomat (köszi T.D.)


Először behaltam rajta a röhögéstől, de aztán fontolóra vettem a dolgot, miszerint mot.lev. gyanánt mellékeljünk egy szép sárga csekket.

Hiszen mi lehetne motiválóbb, mint egy befizetetlen csekk?

Megoldás: egy fizetési felszólítás. Lehetőleg az utolsó.

Esetleg egy behajtó cég első levele... vagy egy kedélyes pillanatfelvétel rólunk, a háttérben a behajtó hórukk-legényei pózolnak az utolsó bútordarabbal...

Férfiaknál családi fotó a tűvékony feleséggel meg a hat cérnaszál gyerekkel... oké, befejeztem, mert érzem én, hogy elvetettem a sulykot.


Viccen kívül pedig tényleg meg fogom ezt is játszani, elvégre vesztenivalóm nincs... akkor meg miért ne?


Ez persze csak egy a lehetőségek közül.


Ha kicsit mélyebbre ásunk az önfényezés problematikájában, más megoldásokat is találhatunk.

Már ha hajlandóak vagyunk megmerülni benne.

Én már sajnálom, hogy nem tettem meg korábban, de hát az ember már csak olyan, hogy a nemszeretem dolgokat hajlamos inkább leseperni az asztalról, minthogy foglalkozzon vele.

Ez esetemben azért is fura, mert a nemszeretem dolgoknak is igyekszem a végére járni. Ez viszont eddig kifogott rajtam. Valószínűleg túl erős volt a taszító hatás.


De nemrégen vettem egy nagy levegőt, bevállaltam a mélybúvárkodást és arra jöttem rá, hogy a csapból folyós csapatjátékos, agilis, stb. sláger helyett egyszerűbb pontokba szedni, hogy miért is gondoljuk úgy, hogy megállnánk a helyünket a megpályázott munkahelyen, a korábbi tapasztalatainkra alapozva.

Mindezt úgy, mintha egy vicces sztorit mesélnénk el, egy vizsgáról, szülésről, kirándulásról, bármiről. Mert egy ilyenen keresztül anélkül mutathatjuk meg magunkat, hogy túlzásokba esnénk és a hányinger kerülgetne.

Mint egy blogban...

Ugye, hogy így már mindjárt más a lehányzó fekvése?

És még a sablonból is sikerült kitörnünk.


Hm... most így belegondolva... lehet, hogy ez a megközelítés interjujjon is beválhat, nem csak a kísérőben. (egészségünkre)




2010. október 12., kedd

Örök Mumus


Azért kíváncsi lennék, ki mire gondolt a címet olvasva.

Meg arra is, hogy vajon hányan fognak egyetérteni velem.


Az én örök mumusom álláskergetés téren:


a motivációs levél.


Hívják kísérőlevélnek is, bár a viták még folynak, hogy a kettő ugyanaz, vagy mégiscsak mást-mást takarnak.

Arról is ellentmondásos értesülések keringenek, hogy eme alkotásokat elolvassák-é egyáltalán a hr-es, személyzetis, fejvadász céges papírtologatók (vagy hívják őket bárhogy), avagy sem.


Egyesek biztos forrásból tudják, hogy ezt olvassák el először, és jaj nekünk, ha a sablondumával jövünk. (szerintem max akkor, ha emilben küldtük és csatolás helyett cselesen ezt írjuk a szöveg részbe)

Mások viszont ugyanilyen biztos forrásra esküsznek, hogy a motivációs levelet olvasatlanul hajítják félre, és a kiválasztás leginkább pofavizitre hasonlít.

Magyarán, ha lespóroltad a fényképet az önéletrajzról valamilyen okból (pl.:nem elég fotogén a képes feled, hiába szabadítanak rád hat Nánási Pált), akkor már megy is a süllyesztőbe (értsd: kuka, iratmegsemmisítő, lomtár, delete).

Ha csatoltál fényképet, de az nem bejövős a szortírozó aktaféregnek, szintén buktad.


Na ezek után légy okos, ha tudsz.


A felállás ugyanis a következő: az ember lánya/fia dolgozni akar.

Az esetek igen elenyésző hányadában találunk olyan munkát, amit szívesen csinálnánk, de hát a szükség nagy úr.


Ha mégis olyanra bukkanunk, amiről úgy érezzük, hogy „na, ez már igen, ezt szívesen csinálnám!”, akkor könnyebb a dolgunk, s bár a motivációs levelet ez esetben sem sétagalopp megszülni, azért pár klaviatúra szétverése, vagy néhány toll/ceruza szétrágása után általában siker koronázza ügyködésünket.


Muszájos munkához viszont nem sűrűn van motivációd, tehát fingod nincs, hogy mit is írhatnál abba a búval szexuált motivációs pamfletbe.

Mivel ebben az esetben vajhmi kevéssé motiválnak olyan dolgok, mint az ingyenes átképzés; fiatal, dinamikus csapat; a folyamatos fejlődési lehetőség; a cég biztos háttere; a modern és igényes munkakörnyezet; versenyképes jövedelem (Na jó, talán ez utóbbi az egyetlen, ami azért elérné a motivációs ingerküszöbömet, ha igaz lenne. De nem az).


Úgy egyáltalán, ki az, akit ez képes felcsigázni?

És ki az, aki ezt még egyáltalán komolyan veszi?


Érdekes, ők nyomhatják a sablon szöveget orrvérzésig?


A hr-esek másból se állnak ki, csak a panaszkodásból, hogy így unalmas, úgy sablon, amúgy érdektelen és szürke az önéletrajz/mot.lev., meg hogy ezekből nekik mennyit, de mennyit kell átnézniük.


Hát jobb ha tudják, és alkalmasint közlöm is majd a következő utamba kerülő egyeddel szemtől szembe is, ha nagyon beélesíti a kést a zsebemben, hogy bizony nekünk is a könyökünkön jön már ki az a parasztvakítás, amit ők folytatnak.

És biza mi is több százat olvasunk el a fentebb felsorolt lista elemeiből ötletszerűen összetákolt szövegű hirdetésekből.

Sőt, a mi helyzetünk rosszabb, mert nekünk végig KELL olvasni a hirdetéseket, mert hátha a sok rizsából netán még az is kiderül, hogy legalább megközelítőleg mit takar a meghirdetett pozíció. (és általában nem szokott kiderülni, mert különbül terelnek, mint egy juhászkutya)


Persze ettől a mi problémánk még probléma marad.

Mi legyen a motivációs levélben?


Folyt.köv.



2010. október 8., péntek

Végre péntek


Ahogy Hófehérke mondaná miután megvolt neki az összes törpe szekszuálisan: ez a hét is gyorsan elment...

De nem elég gyorsan. Vagy nem volt elég lassú... vagy tudja a fene.


Akkor kezdjük a feketelevessel.

Az álláshirdetéseket már akkor buktam, mikor itt „leközöltem” őket, mert azelőtt két nappal járt le a határidejük.

Nem is értem, a munkaügyinek nem kéne ezeket felénk időben jeleznie? Ehhez képest dugig van az ÁFSZ melódiás oldala lejárt szavatosságú ajánlatokkal.

Na nem mintha ez megakadályozott volna abban, hogy elküldjem a cuccost, mert még később is jól jöhet. Ha meg nagyon nem köll nekik, akkor simán kuka.


És már jó ideje úgy vagyok a dolgokkal, hogy jöjjön, aminek jönnie kell.


Viszont a frissek közt megint akadt két olyan, amire benevezek.

Nem is értem mi van, mert eddig hetekig nem volt semmi értelmes, csak az irodai munkának álcázott értékesítős meg call centeres tukmálós baromságok ezerszámra, most meg hirtelen egymás után több potenciálisan megfelelő kiírás is... Lassan nyithatok nekik egy Calc táblázatot, hogy tudjam mit, mikor és hova küldtem.

Valami van a levegőben? Megváltoztak a bolygóállások és rám mosolygott Jupiter?

Nem tudom, de hogy kihasználom az tuti.



Meló... Hümm.

A héten újfent álláshalmozó voltam, vagyis hogy üljünk meg egy seggel hatvan lovat (forrás: ST® :D)


Nos a héten voltam ügyvédbojtár, vagy valami hasonló, természetesen hirtelen azt se tudtam hova nyúljak, üvölteni, toporzékolni tudtam volna, de nagynehezen csak összeraktam a cuccost.


Következő nap a kollegina tudta volna produkálni ezt a tünetegyüttest, mert ő főként munkaügyes, de ő szokta kiszámolni a „hivatalos” bér és a kézbe kapott bér közti különbséget.


Milyen szép is ez a módi, nem? És majd biztos ezek a vállalkozók fogják rendes fizuval bejelenteni az alkalmazottaikat, ha csökkentik az adóikat, vagy a munkáltatót terhelő járulékokat (vagy mifenéket)... Milyen végtelenül naivak tudnak lenni a politikusok?!


Ma mást is kellett számolnia, és sajnáltam, mert azt se tudta honnan kezdjen neki.

Én már azt sem bírtam értelmezni, hogy pontosan mit kéne csinálnia, pedig alapban egy értelmes ember lennék.


Decembertől meg még az ő melóját is át kéne vennem... hát akkor inkább beosztom a szoc segélyt, de engem erre rá nem vesznek, mert:

ad 1: mindennek van határa.

ad 2: én és a számok, na az két teljességgel összeegyeztethetetlen fogalom.

Persze ha nem gond, hogy amennyiben nekem számolnom kell, akkor két pillanat alatt úgy összekuszálom, mint macska a pamutgombolyagot...


Nincs ezen mit szépíteni, és nem is titkolom, hiszen az első bejegyzések környékén szerepel az én híres-neves részképességzavarom.

Ami az olvasóknak a diszlexia, az nekem matekból a diszkalkulia.


Most ez lehet, hogy viccesen hangzik egy olyan ember szájából aki binárisban meg hexában gond nélkül elszámolgat, mondjuk a sebességem nem épp észveszejtő... de az valahogy annyira egyértelmű és kézzel fogható.

A sima algebra viszont két pillanat alatt kikészít, pedig én még egy aránylag lájtos eset vagyok.


Egy szó mint száz, egyszerűbb dolgokkal és nem túl sűrűn még megbirkózok...

De mikor elémcsapnak egy műszaki leírást, dugig számokkal, hogy ezt meg azt számoljak ki belőle... hát akkor nagyon szeretném a paksamétát a csapkodós fejébe húzni és elküldeni melegebb éghajlatra a papírjaival együtt. Ha műszaki asszisztensre van szüksége, akkor vegyen fel egyet, de ne engem szívasson.

És ha valakivel bért akar számoltatni, az jobb, ha nem én leszek.

Sőt, remélem hamarosan egyáltalán semmi közöm nem lesz hozzá.


A mai nap meg aztán végképp betette az ajtót, de még az ablakot is.


Fél nap, a fizetés körüli főnökasszonnyal történő vokálozást követően a góré kijön, rám mosolyog, mintha mi se történt volna, és elém rak egy régi promó anyagot, hogy az alapján kéne csinálnom az új cégnek egy idegen nyelvű bemutatkozást a leendő külföldi partnereknek.

És ha abból az elkészült anyagból még egy weboldalt is összedobnék... (akkor kinyalhatnád a seggem, mert ingyér kapod meg azt, amiért rendes esetben súlyosan csengetned kéne a lóvét)


Néha komolyan nem tudom minek néz engem, de minimum jótékonysági szolgálatnak.


A leendő külföldi partnereket meg az isten óvja tőlük.




2010. október 4., hétfő

Megint hétfő


Mit ne mondjak, ez a nap is jól indult.


A bringám annyira átvette a „rezgéseimet”, hogy ő is sztrájkba lépett. Kész szerencse, hogy nem az út kellős közepén adta meg magát a hátsó fékbowden.

Élvezet volt úgy tekerni, hogy a nyavalyás bowdenház uszkve kétpercenként kicsúszott a mancsom alól és hol pofáncsapott, hol a szememet szerette volna kiverni.

Otthon persze épp nincs tartalék, úgyhogy délután lesz egy ugrásom.

Nem, nem a szervizbe, mert Draco ügyes kislány és az ilyesmit sk rendezi, tehát csak a nyersanyag köll. Szerszám meg van otthon, mert nem csak ügyes vagyok, de kellően felkészült is.

Így vagyok egyébként szinte mindennel, mert ha mindig egy épp ráérő pasira kéne várnom, soha nem lenne kész semmi.



Na de nagyon eltértem a témától.


Szóval a nap további része azért nem volt ilyen vészes, eltekintve a kilátásba helyezett túlórától (majdnem megvolt) és a szokásos délelőtti elmegyógyda effekttől (már megint kapkodás, de nincs látszatja).

Aztán a főnök balra el, főnökasszony jobbra be, kollegina ideje is letelt, én meg bevettem magam a frontvonal mögé a nagy állásharcban.

Végre megtaláltam azt a kiírást is, amit még a múltkor láttam a munkaügyi hirdetőtábláján, a honlapon viszont az istennek sem bírtam felfedezni.


De ma rájöttem a megoldásra!


Az ÁFSZ-nél nem szabad végzettség szerint szűretni az állásokat, max megye vagy régió szerint, ha valakinek belefér, és akkor némi nézelődés után felbukkan olyasmi is, ami érdekelhet bennünket, csak hülyén vannak megadva a követelmények.


Persze itt sem szabad mindent kanyar nélkül bevenni, de mégiscsak egy újabb esély arra, hogy még ebben az életben munkához juss.


Az eredetileg keresett mellett találtam még két egész pofás álláshirdetést, az egyik ügyfélszoli, a másik ugyan eladói, de az egyik tanult szakmámba vág.

Bár a bringaszerelés miatt valószínűleg csak holnap jutok odáig, hogy összerakjak egy-egy az adott állásra fókuszált önéletrajzot, de hogy biztosan megpályázom őket, az hóttziher.



u.i.:

Tisztelettel jelentem: a bringa fékje kész, jobb, mint újkorában és a Dr. Csont mai epizódja is oltári volt. Azt hiszem ezek után készen állok a következő napra a pokolban.



2010. október 3., vasárnap

3 lépés távolság



Nos, a múlt hét durván a padlóhoz kent, de azért csak összeszedtem magam.

És most ünnepélyesen leteszem a nagyesküt, hogy a jövő héttől következetesen megtartom azt a bizonyos 3 lépés távolságot, méghozzá a saját jól felfogott érdekemben.

Bár a múlt heti pokoljárásomban én is ludas voltam, de utólag kiderült, hogy a boss által kijelölt út alapban nem is volt járható. Ettől függetlenül nem keresgélek mentséget a magam számára, vállaltam a felelősséget, és levontam a tanulságot.


A 3 lépés távolság egyébként nem csak arra való, hogy a heti meló után ne agonizáljuk át a hétvégét. Ebből az egészséges távolságból (egy nagy lélegzetvétel után) kitűnő rálátás nyílik a dolgokra, szituációkra, történésekre is.


Ebből kifolyólag egyetlen észrevétel erejéig még visszatérnék a Gorilla Guruhoz:

Ha olyan tuti, atombiztos és ténylegesen működő ez a cucc, akkor miért nem akkor kér érte pénzt a gazdája, miután a delikvens ténylegesen munkát talált a segítségével?

Hát ennyit erről.


Persze a hét- és hóvégi lazításban nem csak ez járt a fejemben.

Hanem pl az is, hogy miért pont az „álommelótól” ver ki a víz bő patakokban, azon túl, hogy nem érek nekik annyit, hogy tisztességesen bejelentsenek?


Dolgoztam már pár helyen, sokszor ettől lényegesen alacsonyabb pozícióban, sőt rosszabb körülmények és nem éppen jellemóriás munkatársak között.

Takarítottam irodát, szállodát, töltöttem árut multinál, közcélúztam (és véletlenül pont egy baromi jó helyre küldtek), dolgoztam úgy, hogy reggel 8-ra mentem, és este 11-kor talán már otthon voltam (amúgy ezt speciel imádtam, mivel akkoriban nem volt még se kutyám, se macskám, se jobb dolgom :D), diákmunkáztam gyárban, mezőgazdaságban, hordtam ki újságot és „fagyiztam” is.


De soha, sehol nem éreztem még ennyire szarul magam, hogy más se jár a fejemben, csak a „szabadulás”.

Szóval, miért pont ezzel van bajom?

Hogy tárgyilagos tudjak maradni (3 lépés távolság), pontokba szedtem az izzasztó faktorokat.


1.) OK, mégsem bírok eltekinteni a feketézéstől.

Lehet, hogy túl büszke vagyok, de igenis azt vártam volna, hogy ők hozakodjanak elő a bejelentéssel, és azt ne nekem kelljen megpendítenem. Utána pedig ne kapjak ultimátumot, miszerint a hétvégén aludjak rá egyet, és döntsem el én, hogy bejelentsenek, vagy megyek szoc segélyre, és akkor továbbra is két helyről kapom a pénzt. Kedves célzás, ugye?


Nos, aludtam rá, hármat is, és úgy döntöttem, hogy lófax a seggükbe.

Decembertől még a munkaügyet is be kéne vállalnom, természetesen változatlan „fizetésért”, ők meg annyi fáradságot nem vesznek, hogy legálissá tegyék viszonyunkat? Hát akkor egyék meg, amit főztek.

Tehát, ha jövendőbeli RÁT-osként kiközvetítenek valahova, akkor megyek, köd előttem, köd utánam.


A kedves főnökné asszony arcáról azért szívesen letöröltem volna a fölényes mosolyt, mikor közöltem vele döntésemet, hogy még legalább egy hónapig illegálkodnék.

Neki szilárd meggyőződése, hogy a pénz miatt csinálom.

Örömmel közöltem volna vele, hogy drágaság, lehet, hogy a te agyad csak a pénz körül forog... én egyszerűen csak nem tervezem, hogy a szükségesnél több időt töltsek az „alkalmazásotokban”, utána meg nem szeretnék a papírjaimért könyörögni, ha a - remélhetőleg nagyon közeli - jövőben jobb munkahelyet találnék.

Nem mellesleg én megtanultam beosztani a sokkal, de sokkal kevesebbet is, olyan összegeket, amiknek te csak a hallatán bekómáznál. Szóval kettőnk közül valszeg te őrülnél meg hamarabb a pénztelenségtől, és az öngyilkosság szele is téged legyezgetne sűrűbben.

Mert én harcosnak születtem, te meg lúzernek, attól függetlenül, hogy most éppen neked jobb.


2.) Hülyét kapok a káosztól.

Semminek nincs normális rendszere, ha próbálnék belevinni, azt max egy napig tűrik, utána megy minden úgy tovább, ahogy volt. Iktatókönyvben napokig gyűlik a posta, és hiába figyelmeztetem őket egy-egy neccesebb-határidősebb jóságra.

Néha már azt sem tudom, hol áll a fejem. Hát még mikor olyan szövegeket kéne értelmeznem, amiből csak a kötőszavakat értem.


3.) A tököm tele van a fizetési felszólításokkal.

Az én józan paraszti eszemmel egyszerűen képtelen vagyok felfogni, hogy miért megy valaki nyaralni, dőzsölni, drága ajándékokat venni addig, míg a számlái nincsenek kifizetve.

Ja és utána miért van felháborodva, ha fiz felszólító levelekkel bombázzák?

És ezek után még van képe válaszként, magas lóról kinyilatkoztatni, hogy neki mikor és hogyan van kedve fizetni az igénybe vett szolgáltatásért, bármiért. A pofám leszakad.


4.) Unom a külföldi ügyeiket.

Sőt, nyugodtan vehetném őket külföldi saraknak. Az itthoni nemfizetések után úgy döntöttek, hogy kiviszik, ami még megmaradt, és ott kezdenek új életet, új vállalkozást.

Csakhogy ezt a mentalitást odakint sem díjazták. Erre gyorsan onnan is kereket oldottak.

Azt hitték, hogy az EU-ban még el tudnak bújni a kötelezettségeik elől... De megtalálták őket. Ezért aztán csőstül jönnek a levelek a behajtóktól. Amint egy ügyet letisztázok, jön a következő bukta eredménye.

Az embernek olyan érzése van, hogy ennek a büdös életben nem ér a végére.


5.) A belföldi ügyeiket is unom.

Azt, hogy mindenkit ott vernek át, ahol nem szégyellnek.

Azt, hogy nekik minden ingyen kéne és személyes sértésnek veszik, ha valaki ennek ellentmond, netán egyenesen elküldi őket a picsába. (ilyenkor úgy el tud tölteni a boldogság, hogy azért van még igazság a földön)

Azt, hogy minősíthetetlen munkát végeznek/végeztetnek, és nekik áll feljebb, ha számon kérik rajtuk, beperelik őket.

Azt, hogy elvállalnak egy munkát X összegért, és a végére már a pótmunkák költségei ötször meghaladják az eredeti díjat.


És amit a legjobban sérelmezek: ezek után még mindig van, aki szóba áll velük.

Persze miért ne állnának szóba, ha egyszer az igen tisztelt cégbíróság, vagy tudomisén ki felelős ezért, még mindig engedi, hogy ilyen emberek vállalkozást alapíthassanak.

Én a közelébe se engedném többet vállalkozásnak azt, aki több, mint két vállalkozást már sikeresen csődbe vitt, a következmények elől meg külföldre lógott.


De basszus, az ilyenek mindig találnak maguknak olyan hülyét, aki a nevét (sőt olykor a pénzét is) adja ehhez.


Meg olyan hülyét is, mint én.


Egy szó mint száz: mielőtt valahova dolgozni mész, nagyon csekkold le a hátterét. Még az se legyen garancia, hogy egy ismerős ajánlotta.

Bizony, idáig is eljutottunk!

Nem azért kell ellenőrizni a céget, hogy tudd kinek kell csontig benyalni, ha ott akarsz dolgozni.

Hanem azért, hogy ne egy ilyen bandánál köss ki, mint én.