No reply...

Na igen, nagyjából annyira érdeklem a mélyen tisztelt munkáltatókat, mint a címként használt Beatles szám.

Magyarán szólva válaszra sem méltatnak, pedig már-már nagyipari mennyiségben ontottam az önéletrajzokat, szépen "személyre" szabva, ahogy kell, olyan helyekre is, ahol nem is hirdettek... elvégre próba szemcsere. Meg valamit a munkaügyis kiskönyvbe is írni kellett.

De semmi. Ez szigorúan szó szerint értendő.
Nichts, nothing, nada, niente, nyista (ez orosz, csak most nem keresgélem a cirill betűket)

Még a közösségi portálokról is hamarabb kapok értesítést, mint a hirdetőktől, akik sürgősen, azonnalra keresnek melóst.

És ez az, amin én mocskosul be tudok pöccenni!

Én nagyon megértő és türelmes emberke vagyok. Megértem, hogy manapság egy állásra hatezren jelentkeznek. Megértem, hogy ezt a mennyiséget nem kis idő átnyálazni.

DE! A 21. században élünk! A postagalamb ideje rég leáldozott, sőt, már a postát sem mindig használjuk rendeltetésszerűen, viszont van e-mail.
Horribile dictu, tízből kilencszer elektronikus postafiókba várják a pályázatokat.

Namármost kedves hölgyeim és uraim ott a virtuális tér túloldalán!

Ha nem tudják használni az e-mail kliensprogramot (gyengébbek kedvéért levelező program, a még retardáltabbanak outlook express), akkor húzzanak a fészkes fenébe, és adják át a helyüket valaki olyannak, aki ért hozzá és dolgozni szeretne, nem csak a seggét mereszteni a gép előtt.

Amennyiben mégis képesek másra is használni, mint pl. vicces prezentációk küldözgetése a haveroknak, akkor pont ideje lenne beállítani rajta egy automatikus üzenetet, hogy bele ne rokkanjanak a munkába, de azért a naiv paraszt is megnyugodjon, hogy a cucca rendben megérkezett a címzetthez.

Ha ezen kívül még arról is kiértesítenék a palimadarakat, (mint példának okádék jómagam), hogy lófax a seggünkbe, hát az maga lenne a kánaán.
Mert a semmitől már egy snassz sablonszöveg is jobb, csak jönne.
Neeem, ehelyett hagyják az embert hetekig zizegni, reménykedni, hogy hátha most...

Mindenesetre szívesen kipróbáltatnám a kedves hirdetőkkel, munkaadókkal, milyen gyilkos is az a bizonytalanság, mikor az ember csak vár, óránként csekkoljuk a virtuális és valós életbeli postafiókunkat, nap telik nap után, és már nem vagyunk más csak egyetlen bazi nagy gyomorgörcs...
Aztán persze nekünk is leesik, hogy már megint feleslegesen várunk... na ez meg olyan, mintha gyomorszájon vágnák a gyomorgörcsöt... és ezt mind megspórolhatnák nekünk egyetlen "sajnos nem nyert" üzenettel.
Még csak pénzbe sem kerülne, csupán egy apró, emberi gesztus.

De összeszorítjuk a fogunkat, megrázzuk magunkat, még ha körről körre nehezebben is, és csináljuk tovább. Bújjuk az álláshirdetéseket, profi önéletrajzírókat megszégyenítő mennyiségben szórjuk a pályázatokat frutti helyett, bár...

Na igen, a sűrű pofára esések eredményeként én már úgy állok ezekhez (és szerintem nem vagyok ezzel egyedül), mint a nyuszi, aki kölcsön akarta kérni a róka fűnyíróját.
Ismeritek?

Nyuszika kertjében nagyra nőtt a fű - ámde elromlott szegénynek a kis fűnyírója.
Mit lehet ilyenkor tenni?
Hát ugye, a szomszéd rókának, akivel nem túl jó nyuszi viszonya, van egy fűnyírója.
Nyuszi így morfondíroz magában:

- Csak ideadja nekem a fűnyírót a róka, igaz, hogy nem vagyunk túl jó viszonyban, de azért csak megszán engem a bajban.

Na, el is indul, már a saját kapujához ér, amikor ezt gondolja:

- Azért a róka egy töketlen fazon, tutira le merem fogadni, hogy nem adja ide azt a vacakot - és már fordul is vissza a házába.

Otthon a kis házában eképp morfondíroz magában:

- Hát, mégsem esélytelen, hogy ideadja nekem a fűnyírót a róka, elvégre ha ronda, gazos a kertem, az neki sem szép látvány.

Bátran nekilódul, és már épp a róka kapujára teszi mancsát, amikor ez jut eszébe:

- Végül is miért adná nekem oda azt a drága gépet, hiszen semmi haszna nincs belőle, sőt, akár még el is ronthatom, azt is gondolhatja! - azzal zsupsz, hanyatt-homlok iszkol haza.

Otthon a nappaliban még mindig a fűnyíró jár a fejében:

- Áhh, próba szerencse, elvégre már én is tettem szívességet a szomszédnak, hát csak ideadja azt a fűnyírót!

Szépen, komótosan átmegy, becsönget, róka kijön, megszólal:

- Szia nyuszika! Hát te miért jöttél?

- Tudod mit Róka, baszd meg a fűnyíródat!!!

Magad uram, ha szolgád nincsen

Avagy az önkezűleg elkövetett állásfeltárás.
Ez az egyetlen olyan terület, ahol igenis számít a gyakorlat.

Pályakezdőként óhatatlanul beleszaladunk a létező összes buktatóba, válogatás nélkül benyaljuk az összes baromságot, amit az álláshirdetések címszó alatt találunk.

A tapasztalt róka ezeket az akadályokat már simán megugorja, sőt kifejlődik hatodik, esetleg hetedik érzékként a szarjelző, ami egy nagyon hasznos alkatrészünk lesz a továbbiakban.
Segítségével igen elhanyagolható hibaszázalékkal szűrhetjük ki a kamu állásokat, a beugratós cuccokat, a piramis játék jellegű "munkákat", a törvények miatt muszájból meghirdetett, de már betöltött pozíciókat, mlm és ügynökölős szivatásokat, valamint azokat, amikre e-mailt, papírt, időt pocsékolni is totál felesleges.

Személyes kedvenceim a háromhavonta automatikusan megjelenő hirdetések... ha valaki nem ismerné: a próbaidő 3 hónap, aztán jön a következő garnitúra, mert az aktuális csapat már sokba fájna.
Fő ismertetőjele az egy idő után unásig ismert cégnév és a változatlan sablonszöveg.

A fent felsoroltak egyaránt érvényesek netes és újságos hirdetésekre.

Az álláshirdetések buzgó nézegetése mellett nagy népszokás felregisztrálni az állásportálokra. Mert hátha...
Naponta olvasom a hurrázós sztorikat, hogy csak felregelt a delikvens és már másnap hat helyről hívták...

Fejsze! Ahogy azt Móricka elképzeli!

Ok, lehet, hogy én vagyok a béna, de én ezekről a portálokról még egy épkézláb ajánlatot nem kaptam összesen, nemhogy hatot, pláne nem egy nap múlva.

Pedig minimum fél órát elmolyoltam az űrlapok kitöltésével, mindenhol szépen bepipáltam, hogy nem (mármint biológice, mert egyébként de), végzettség, nyelvtudás, lábméret, fejkörfogat, gyomorűrtartalom;
aprólékosan részleteztem, hogy főleg milyen területről érkező álláshirdetések izgatják a fantáziámat, ezekről miként óhajtok értesülni (kérek hírlevelet, s ha igen, azt milyen gyakran, vagy végigbizgerálom magam a hatszáz oldalt, amiből ötszázkilencvenkilenc semmi érdemi infót nem tartalmaz);
sőt, ahol másképp nem ment, még önéletrajz űrlapot is kitöltöttem, hogy könnyebben megtaláljanak a munkaadók (amennyiben ezzel lennének elfoglalva unalmas óráikban).
Bár ezek az önéletrajz űrlapok is megérnek egy misét, majd tartok róluk egyet.

No lényeg a lényeg: űrlap, kórlap kitöltve, hírlevél megrendelve, rákatt a mentés gombra és máris ott figyel az emilfiókban a levél, hogy regisztrációm iktattatott vala, már csak egy kattintásra vagyok attól, hogy a kapcsolat szentesíttessen általam is. (mert még nincs elég ablak megnyitva azon a nyamvadt számítógépen)

De legyen neked, ámen.

Eltelik egy nap, s megjövend az első hírlevél.

Japán tolmácsot keres multi...

Főiskolai végzettségű munkatársakat keresünk...

Pénzügyi tanácsadót keresünk ingyenes átképzéssel...

Munkatársakat keresünk értékesítő munkakörbe...


Meg az anyátoknak az a... !!! Végül is már pont itt volt már az ideje az anyázásnak, elvégre ritkán ígértem XD (sorry, ezt nem tudtam kihagyni...)

Hogy miért is anyázok? Vegyük sorba.
Kitöltöttem azt a redvás űrlapot, és tisztán emlékszem, hogy :

1. a képességeim alatt nem szerepelt japán nyelvtudás
2. érettségim van
3. a pénzügy az engem érdeklő területek közt még olyan nyomokban sem szerepel, mint csokiban a mogyoró
   
4. az értékesítés (hogy ügynöki vagy mlm rendszerben, egyremegy) pedig még csak véletlenül sem, sőt még külön ki is kötöttem, hogy az ilyenek lehetőleg kíméljenek.

De azt hiszem rosszul fogalmaztam, a "lehetőleg" nálam udvariassági forma, náluk opció, amire gátlás nélkül rábuknak.
Legközelebb fejvesztés terhe mellett fogom nyomatékosan megtiltani. (olyat nyomatékolok a fejére, hogy egy hétig körbeforog)
Lehet, hogy van akinek ez a fajta munka fekszik, nekem nem, ezt teljesen tudom is magamról, ők meg jobban tennék, ha nem tudnák jobban helyettem is, hogy mi a jó nekem.

A tanulság:

Ha állást keresel acélozd meg az ten szívedet, vedd fel legrezzenetlenebb fapofádat, rendszeresen edzd a te finom lelkedet, csipkés idegrendszeredet, és tartsd készenlétben a humorodat, mert ezek nélkül védtelen vagy a munkaerő zsibvásáron.

Fásultság

Szinte elkerülhetetlen, hogy az ember ne bukjon ki miután elintézte az elintézendőt.
Főleg ha már sokadjára kényszerül kispadra.

De a "gyakorlat" itt sem számít.

Csúnyán legázolt az értéktelenség érzet és cserébe én is szartam bele az egészbe. Mint egy zombi végeztem a muszájos napi teendőket, de azon túl kvázi használhatatlan voltam bármi egyébre.

Reggel felkeltem, elindítottam a gyereket iskolába, úgy ahogy rendbe szedtem a "környezetet", majd szimplán visszaájultam az ágyba és mint akit kupáncsaptak aludtam délutánig, hogy aztán nagynehezen összekaparjam magam, mire a csepp ember megjön.

Az sem sokat segített, hogy pont a legrosszabbkor kötöttek utilaput a talpamra, mivel az értelmes időtöltésként szóba jöhető munkaügyis képzések már vagy full létszámon voltak, vagy beindultak.
Azt mondták, azért érdeklődjek.
Az érdeklődés nálam kb egy hónapig érdektelenség hiányában elmaradt.

Igen, egy jó hónapig tartott az intenzív zombizás és a kínszenvedés, hogy a katatón alvás óráin túl egy aránylag összeszedett emberke látszatát nyújtsam.

Még egy hónapba telt, mire tényleg "gyógyultnak" nyilvánítottam magam, tehát képes voltam érdemben kommunikálni a barátaimmal, akik mákomra végig mellettem álltak, (ha csak a partvonalon is, mert közelebb az ő érdekükben nem engedtem őket), rendszeresebben kimozdultam a négy fal közül, nem lettem rosszul, ha emberek közé kellett mennem, és nem húztam fel magam, ha valaki megkérdezte, hogy hol dolgozom.

A munkaügyi központot egyelőre nem kellett látogatnom, szerencsére, mert az már kicsit sok lett volna a jóból.
De mivel jó kislány voltam és végigmelóztam 4 évet, így megkaptam a maximumot (a max ÁJ-ra jogosultsági idő), és abban a kegyben részesültem, hogy csak háromhavonta kellett jelentkeznem.

És ekkor elkezdtem az önálló állásfeltárást (ilyen hülye megfogalmazást is csak a hivatalokban találhatnak ki!).

Na ez az, amihez nem szabad túl nagy reményeket fűzni, különben kezdhetjük előről a fásulást, és aztán ne csodálkozzunk, ha valaki lefejszéz.

Majdnem most

Legutóbb részmunkaidőben takarítottam. Ez adódott, és ami az egészben a legröhejesebb: ehhez is ismeretség kellett.

Nevet nem írok, iroda volt, zárás után, kis híján négy évig.

Nem volt rossz, bár ezután sem tudom, ugyan mitől különbek tőlem egyszerű érettségistől a nagyesze jobbantudja diplomások.

Mennyivel jobb tőlem egy olyan diplomás emberke, akinek csak papírja van a nyelvtudásáról, de megszólalni nem tud az adott idegen nyelven?

Mennyivel jobb tőlem egy diplomás, aki valójában egy végzettségétől teljesen idegen, betanított munkát végez?

Mennyivel jobb tőlem egy diplomás, aki 4 helyett 5-6 év után szerezte meg a diplomáját nagy keservesen, bukdácsolva?

Ok, ezen most nem akadok fenn, bár a válaszokra kíváncsi lennék.

És igen, nekem csak érettségim van. Mert amikor én végeztem, akkor ennek a végzettségnek még volt értéke. Akkor még nem akartak mindenkit főiskolára, egyetemre küldeni. (Kicsit necces is lett volna, mivel az én korosztályom finoman szólva is túlzsúfolt volt a Ratkó korszaknak hála)

Na de vissza a fősodorba:

Az én nyugis, bár nem éppen túlfizetett munkámnak hirtelen vége szakadt, mert jött a válság... és kellett a helyem másnak. (Megjegyzem eddig szinte mindig önhibámon kívül maradtam munka nélkül, általában a szerződés lejárta miatt)

Magyarul, az irodás nagykutyának volt egy ismerőse, akinek megbízás kellett, így hirtelen már nem az én munkámra volt szükség... hanem KÉT másikéra.

Ugye érezzük a nonszenszt?

A biztosítékot az csapta ki, mikor átadás/átvételkor a kettőből az egyik megkérdezte, hogy miért mondtam fel?

Szélütést, hátsófali infarktust, stb.-t hordtam ki lábon, majd az arckifejezésem és a tekintetem valószínűleg mindent elmondott, mert utódaim nem kérdezősködtek tovább. (Öröm az ürömben: az iroda dolgozói visszasírnak)

Ettől függetlenül nem érte meg.

Nem érte meg tisztességesen, lelkiismeretesen dolgozni.

Nem érte meg, hogy 4 évig nem fektethettem le esténként a gyerekemet.

Nem érte meg, mert 4 év takarítás az önéletrajzban kész bukta, az égés maga, pedig csak élni akartam.

Másnap munkaügyi központ. Koránkelés, egynapi hidegélelem, rágó, keresztrejtvény, olvasnivaló, lejelentkezéshez szükséges hivatalos papírok.

Az épületben tömegnyomor, büdös, idegbaj. Új regisztrálási protokoll, új ügyintéző... de a pingvinezés, hát az a régi. Fél órás papírmunka után csak a vállát vonogatja, hogy hááááááát, sajnos munkát azt nem tud ajánlani.

Hááááát, gondolom magamban, most kurvára megleptél ám.

Kényszeredett vicsorral az arcunkon intünk pát egymásnak a következő meeting-ig.

Séta hazafele, közben kasszát csinálok. Hm, most mondjam azt, hogy szinte semmi sem fog változni?

Majdnem ugyanannyit fogok kapni, mint amennyi a fizetésem volt, ugyanúgy járni fog a gyermekvédelmi kedvezmény... tényleg nem éri meg dolgozni... ?

Hát hülye vagyok én, hogy mégis dolgozni akarok? Valószínűleg.

Eljön az este. Furcsa, hogy nem kell bemennem többet.Furcsa hiányérzet szorongatja a gyomromat.

Hiányzik a társaság. Hiányzik a megbecsülésük. Hiányzik a munka, ha mégoly átmenetinek szántam is anno, míg valami rendeset nem találok.

Ja igen, a legfőbb röhej: legközelebb már takarítónak sem mehetek, mert nincs OKJ-s bizonyítványom róla.

Mikor ezt feldobom ismerősökkel való beszélgetéskor, először mindig azt hiszik, hogy viccelek, mint általában.

Pedig nem! Aki nem hiszi, járjon utána.

Rendhagyó önéletrajz, avagy hogy jutottam idáig

Az első bejegyzésben kicsit hirtelen csaptam a lecsóba, ezért most pótolom a hiányosságot: bemutatkozom.

Nevem: Draco

Nemem: nő

Korom: túl a harmadik X-en, és ahogy a jó kéményseprő mondaná, „a koromhoz képest egész jól nézek ki”

Tartózkodási helyem: leginkább a számítógép előtt, földrajzilag az ország keleti része

Elérhetőségem: itt :)

Végzettségem: többféle középfokú, de erről még úgyis lesz szó bőven

Előző munkahelyeim: talán még akasztott ember nem voltam

Érdeklődési köröm: sokáig azt hittem, megátalkodottan humán beállítottságú emberke vagyok, némi reálos részképesség zavarral... de mostanában erősen kételkedem: lehet, hogy csak a matektanáraim voltak pancserek?

Már pályakezdőként sem volt zökkenőmentes a munkakeresés. Az iskolából frissen szalajtva rögtön szembetaláltam magam az első legnagyobb problémával, jelesen azzal, hogy nőnemű lennék, ha mégoly fiús is.

Hogy ez miért baj?

Nem baj, ha nem akarok dolgozni. De ha mégis ilyesmit forgatnék a fejemben, akkor tisztában kell lennem azzal, hogy a nőnek három életszakasza van, munka szempontjából:

• Ha még nincs gyereke, akkor szülni fog.
• Ha már van, és kicsi a gyerek, akkor sokat lesz otthon a beteg gyerekkel.
• Ha a gyerek már elég nagy, hogy önállóan is elboldoguljon, akkorra a nő túl öreg...

Ergo, szinte mindegy milyen idős vagyok, vagy milyen munkatapasztalattal bírok.

Apropó, munkatapasztalat, úgyis, mint gyakorlat. A második legnagyobb probléma.

• A munkába állás feltétele a legtöbb helyen a gyakorlat.
• Pályakezdőként az embernek ilyen nincs. (Még akkor sem, ha szakiskolai oktatás részeként a nyár legszebb részét nyári gyakorlaton töltötte, mert pont leszarják.)
• Ha nem vesznek fel sehova, akkor nem is lesz gyakorlatom. A kör bezárult.

Aztán persze mégis sikerült egy-két helyre bekerülnöm. Volt amit élveztem, volt, amit csináltam, mert kellett a pénz.

Természetesen mindegyik alkalommal azt reméltem, hogy ez a hely lesz a végső. Aztán valahogy mégsem úgy sikerült, mindig visszaküldtek a rajt feliratú kockára, mint egy rossz társasjátékban.

Nos, ha még nem lettem volna elég hendikepes alapból, én még adtam a fílingnek, és elkövettem azt a könnyelműséget, hogy gyereket vállaltam, sőt, nem sokkal ezután el is váltam, mert a „társszerző” nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket sem társként, sem apaként.

A nagy keresgélés közben persze igyekeztem tanulással növelni az esélyeimet, hátha alapon. Kiderült, hogy ezen a téren is nagyon tehetségesen nyúlok mellé (valamiért az én érdeklődésem nem fedi a munkáltatókét :D), viszont nagy kreativitást igényel az álláspályázataim összeállításakor, hogy mikor melyik végzettségemet hagyjam ki a felsorolásból.

A jelen: tanultam a kudarcokból, így most újabb tanfolyamot követően, de ezúttal piacképes tudással házalok, lassan közelítek a nők harmadik életszakaszához (a gyerek már többé-kevésbé önálló), és nagyon unom, hogy ennek ellenére még mindig anyáméknál csövezünk.

Apa kezdődik...

Mikrofonpróba egy-kettő... kettttőőő...
Na, hát pont ez az! Mikrofont még csak-csak szerzek, de hangszórót már megint nem nyertem.
Így aztán itt vagyok, megint munka nélkül, csak a segély neve változott.
Ez persze nem nagy cucc, elvégre vagyunk még az országban páran, akiknek bérelt helyük van a munkaügyi központban.
Hogy minek erről blogot írni?
Nos, ez az elhatározás egy film, egy elég alapos terepszemle, valamint némi baráti nyomás után született, nagy nyögések közepette.

A film Julie és Julia címen futott a mozikban, bár remélem az én blogomat nem csak az anyám fogja olvasni.

A terepszemlét barátom a gugli (született: Google) hathatós segédletével ejtettem meg. Elvégre minek erről a témáról a hattrilliomodik blogot nyitni, valóban.
De ahogy kerestem-kutattam (és lévén nagy guglista, általában csak azt nem találom meg a neten, ami nincs fent), úgy vettem észre, hogy ezen a téren eléggé gyér a felhozatal.
(Tudom, ennyi erővel a nyakamhoz is illeszthetném a rozsdás bökőt, mert tuti, hogy rögtön jönnek a hasonló állásblogok linkjei ezrével.)
Viszont az vitathatatlan tény, hogy a nagy többség nem ilyesmiről blogol. Hogy miről, azt nem tudnám most egy mondatban összegezni. Meg nem is akarom.

Az utolsó összetevő a baráti "nyomás". Úgy is mondhatnám, hogy óvatos felvetésemre határozott biztatás volt a válasz. Ezután már én is úgy voltam vele: miért ne?
Miért pont én ne blogoljak? Miért ne oszthatnám meg az álláskeresés során szerzett tapasztalataimat? Hátha valakinek épp erre van szüksége (rajtam kívül, mert nekem is jót tesz, ha kiírom magamból).

A félreértések elkerülése végett : nem adok tanácsokat és tippeket, önéletrajzot sem írok senki helyett, de remélem meg tudom mutatni, hogy nem vagy egyedül; hogy nem szabad feladni (legfeljebb néha csüggedni kicsikét); hogy nekünk is sikerülhet.
Egyszóval igyekszem elmesélni napról napra (na jó, lehet, hogy néha hétről-hétre) álláskeresésem történetét. És közben nagyon remélem, hogy hamarosan happy enddel végződik a mesém. Ugye Te is szurkolsz nekem? :)