Nos nemrég még én is a netről letölthető fércműveket alakítgattam át olyanra, ami kicsivel kevésbé böki a szépérzékemet és legalább egy időre csicsikálni küldi a fene nagy igazságérzetemet, miszerint én mindent megtettem.
De az igazságérzetem nem az a szundikálós fajta... ráadásul én magamat sem szeretem méltatni... meg különben is, az interjujj azért van (kéne, hogy legyen), hogy megismerkedhessenek velem, és eldönthessék, tényleg megfelelek-e az igényeiknek.
Az igényeknek pedig valószínűleg nem attól fogok megfelelni, ha olyan 'ülyeségeket (bocs, még friss a Rózsaszín Párduc élmény) irkálok a kísérőbe (az meg nem valami pia?), hogy csapatjátékos, agilis, jó kommunikációs képességű, megbízható.... és vesszek meg, ha most eszembe fog jutni, hogy hogy nevezik proccosan azt, ha valaki jól kijön az emberekkel... afranc, az előbb már a nyelvemen volt, de mire leírtam volna, megint elfelejtettem :D
Asszem valami alkalmazkodóképesség.
Ami egyébként igaz, de miért kéne ezt bárkinek bemondásra elhinnie.
Már úgyis el vagyunk könyvelve, mint hazug disznók, akik a melóért bármit képesek magukról állítani. És tényleg. Pedig én tényleg nem, csak azok miatt szívok, akik nem fogják vissza magukat ön- és túldicsérés téren.
Lényeg a lényeg, találtam néhány alternatívát, ami nem is csoda, hiszen rengeteget szörpölök neten, tehát óhatatlanul belerongyolok ilyesmikbe.
Az egyik kedvenc alternatívámat egy női portálon találtam, ahol sokat szoktam olvasgatni, és ahova egy gaz ismerősöm belinkelte a blogomat (köszi T.D.)
Először behaltam rajta a röhögéstől, de aztán fontolóra vettem a dolgot, miszerint mot.lev. gyanánt mellékeljünk egy szép sárga csekket.
Hiszen mi lehetne motiválóbb, mint egy befizetetlen csekk?
Megoldás: egy fizetési felszólítás. Lehetőleg az utolsó.
Esetleg egy behajtó cég első levele... vagy egy kedélyes pillanatfelvétel rólunk, a háttérben a behajtó hórukk-legényei pózolnak az utolsó bútordarabbal...
Férfiaknál családi fotó a tűvékony feleséggel meg a hat cérnaszál gyerekkel... oké, befejeztem, mert érzem én, hogy elvetettem a sulykot.
Viccen kívül pedig tényleg meg fogom ezt is játszani, elvégre vesztenivalóm nincs... akkor meg miért ne?
Ez persze csak egy a lehetőségek közül.
Ha kicsit mélyebbre ásunk az önfényezés problematikájában, más megoldásokat is találhatunk.
Már ha hajlandóak vagyunk megmerülni benne.
Én már sajnálom, hogy nem tettem meg korábban, de hát az ember már csak olyan, hogy a nemszeretem dolgokat hajlamos inkább leseperni az asztalról, minthogy foglalkozzon vele.
Ez esetemben azért is fura, mert a nemszeretem dolgoknak is igyekszem a végére járni. Ez viszont eddig kifogott rajtam. Valószínűleg túl erős volt a taszító hatás.
De nemrégen vettem egy nagy levegőt, bevállaltam a mélybúvárkodást és arra jöttem rá, hogy a csapból folyós csapatjátékos, agilis, stb. sláger helyett egyszerűbb pontokba szedni, hogy miért is gondoljuk úgy, hogy megállnánk a helyünket a megpályázott munkahelyen, a korábbi tapasztalatainkra alapozva.
Mindezt úgy, mintha egy vicces sztorit mesélnénk el, egy vizsgáról, szülésről, kirándulásról, bármiről. Mert egy ilyenen keresztül anélkül mutathatjuk meg magunkat, hogy túlzásokba esnénk és a hányinger kerülgetne.
Mint egy blogban...
Ugye, hogy így már mindjárt más a lehányzó fekvése?
És még a sablonból is sikerült kitörnünk.
Hm... most így belegondolva... lehet, hogy ez a megközelítés interjujjon is beválhat, nem csak a kísérőben. (egészségünkre)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése