2010. június 19., szombat

Kék halál és reinstall

Hát na, nincs ezen mit szépíteni, nehezen bírom a változást.


Illetve nem is igazán a változással van bajom, inkább az azt követő bizonytalansággal. Az újbóli pofára esésekkel, ami őszinte sajnálatomra szinte garantáltan bekövetkeznek.

Hogy miért?


Főként azért, mert nem tudom eladni magam.

Ennyi év után sem sikerült elsajátítanom az önfényezés „művészetét”.

Bármit megtanulok, tényleg. De ezt nem veszi be a gyomrom, és az összes szőr az égnek áll rajtam a fülemtől a farkamig.

Hiába tudom, hogy mire vagyok képes, hiába vagyok tökéletesen tisztában az adottságaimmal, ez az egész „polírozzuk a bohócot” (igen, tudom, hogy nem egészen erre szokták használni ezt a kifejezést) egyszerűen olyan idegen tőlem, hogy rendesen hányhatnékom van tőle.

Nem is értem miért azt nézik, hogy egy nyilvánvalóan és undorítóan mesterséges, feszültséggel teli helyzetben milyen válaszokat adok idióta kérdésekre, amiknek közük sincs a megpályázott munkakörhöz.

Egyáltalán minek rabolni a drága időt? Dobjanak egyszerűen a mély vízbe és nézzék meg mit tudok! Vagy nem ez lenne egy interjú lényege? (ezek szerint nem)


Úgy vagyok én ezzel, hogy messziről jött ember azt mond, amit akar, de az első éles helyzetben piszkosul nem az számít mit firkált valaki az önéletrajzába meg a motivációs levelébe...

De még az sem, hogy milyen válaszokat adott a hr-esnek, aki jobb esetben csak 10 évvel fiatalabb, mint az álláskereső, igaz ettől még ugyanúgy halvány fingja sincs róla, mi fán terem a munka.


Szóval egész egyszerűen utálom az álláskeresősdit. Talán el sem tudom mondani mennyire.

És aki azt mondja, hogy élvezi, netán szívesen csinálja az önéletrajzos-kísérőleveles maceratúrát, a hiábavaló, vég nélküli várakozást, a felesleges reménykedést, az vagy hazudik, vagy ássa el magát.


Nekem minden egyes elbocsátás és munkanélkülizés/álláskeresés (valamint újra munkába állás) olyan, mint egy teljes rendszerátállás winfosról linuxra, illetve vica versa.


Dolgozni olyan, mint a linux legtöbb disztribúciója: pillanatok alatt feltelepíted, minden kézreáll, ami mégsem, azt személyre szabod, az esetek többségében élvezed, de legalábbis megtanulod értékelni, ha probléma adódik, azt megoldod és mehet minden tovább... és nagyon nem akarsz lemondani a használatáról.


Az elbocsátás - és azt ezt törvényszerűen követő álláskeresés - ezzel szemben rögtön egy oltári nagy kék halállal nyit, aztán vért izzadsz, mire minden szükséges kiegészítőt, drivert, programot felpakolsz a gépre, és még akkor sem biztos, hogy minden úgy működik, ahogy szeretnéd, és egyfolytában kapod a hibaüzeneteket.


Ezek ismeretében szerintem nem csoda, hogy én jobb szeretem a „linuxot”.

Ott rajtam áll, mit hozok ki belőle és nem egy magát istennek képzelő hr-es „hibaüzeneteitől”.


2 megjegyzés:

  1. Jajj nekem, ez annyira ismerős, annyira egyet tudok érteni, és annyira remélem, hogy ezúttal linux lesz a dolog vége :D

    VálaszTörlés
  2. Én is :)
    Jönnek a halak, a lepény hal először, a remény hal meg utoljára.

    VálaszTörlés