Újra a placcon

OK, egyáltalán nem ringattam magam abban a tévhitben, hogy azonnal munkába állhatok.

Na de hogy képzésről is kész cirkusz lesz visszakerülni sima álláskeresős státuszba, az azért már abszurd.

A lelkünkre lett kötve - görcsre, nehogy elfeledkezzünk róla - hogy vizsga után másnap fogjuk kézen a ropogósan friss bizonyítványunkat, és csattogjunk be vele a képzési ügyintézőhöz, mert ha nem, akkor halálnak halálával lakolunk. De minimum járadék megvonással, ami majdnem ugyanaz a kategória.

Így is tettünk. Azért többes számban, mert majdhogynem egyszerre futott be a csoport ehhez a kirendeltséghez tartozó része.

Ez még nem is lett volna baj, hiszen csak le kellett volna fénymásolni a szép keményfedelűket, jövendő állásunk zálogait. Ezt követően kaptunk volna egy elbocsátó szép üzenetet, mellyel a normál ügyintézőnket kellett volna felkeresni.

Egy rendesen működő helyen ezt talán így menne, frankón, olajozottan, koponyánként kb. 5 perc ráfordítandó idővel.

Ami ehelyett történt... :

Lájtos tömegnyomor már az előtérben, ami azért hatott a meglepetés erejével, mert eddig azt tapasztaltuk, hogy 10 percnél többet még sosem kellett várakozni, 3-4 embernél sosem volt több előttünk.

Most volt, méghozzá azért, mert igen ügyesen aznapra szervezték az újonnan induló tanfolyamok jelentkezési napját. A sor ennek megfelelően csigatempóban haladt.

Eleinte még bizakodóak voltunk, megdumáltuk a vizsgát, kinek hogy sikerült, vagy éppen hogy nem.

Egy óra múlva már minden bajunk volt, és stresszoldásként lenyomtunk egy komplett stand up comedy show-t. Így nem csak mi szórakoztunk jól, hanem a többi várakozó is, mert eszünkben sem volt felrakni a hangtompítót.

A második óra végefele fogyatkozóban volt megelőlegezett türelmünk, és nemtetszésünknek immár kevésbé viccesen adtunk hangot. Aztán megjelent egy biztonsági őr, aki végképp kicsapta nálunk a biztosítékot.

Eredetileg azért jött, hogy a maradék várakozót épületen kívülre terelje, mert elérkezett a szent hivatali ebédidő.

Utóbb eljátszottuk az „Én vagyok én, te vagy te, ki a hülye én vagy te?” társasjátékot. (lehet tippelni, ki lett a hülye)

Minősíthetetlen hangnemben lecseszett minket, amiért nincs sorszámunk, amiért nem kérdeztük meg, hogy egyáltalán bent van-é az ügyintézőnk és mert kikértük magunknak a méltatlan bánásmódot.

Először is nem azért ültünk, álltunk, guggoltunk, támaszkodtunk végig két órát, hogy a végén kiderüljön, az ügyintézőnk a fasorban sincs, ezt még csak nem is közölték velünk, ráadásul megkérdezni sem tudtuk senkitől, mert kérdéseink úgy pattantak le az időnként óvatlanul megjelenő irodai népségről, mint gumilabda a falról, sőt ő is csak 5 perces utánajárás után tudta meg.

De még csak nem is úri huncutságból múlattuk itt az időt, vagy azért, mert éppen nincs jobb dolgunk.

Másodszor, ha lehet, ne nézzen már annyira idiótának minket, hogy merő heccből vártunk két órát, odalent igenis megkérdeztük, hogy bent van-e az ügyintéző, és szerintük bent volt.

Harmadszor, sorszámunk azért nincs, mert szintén a lenti recepción azt mondták nem kell, csak menjünk be majd szépen, mikor következünk.

Szívünk szerint úgy elküldtük volna a picsába, hogy csak úgy csattan, de délután még vissza kellett jönnünk, mivel dolgunk nem maradhatott elintézetlenül.

Így aztán vert hadakként eloldalogtunk, hogy röpke másfél óra múlva elölről kezdjük az egész procedúrát.

Elsőkként érkeztünk vissza. És vártunk.

Elkezdődött a délutános műszak, a mi ügyintézőnk szobájánál semmi mozgás. Eltelt egy óra. Egyre sűrűbben firtattuk, hogy ugyan merre jár az illetékes. A szomszédos szobákban lévő ügyintézők buzgón falaztak a távollétével tüntetőnek.

Ekkor már végképp nem fogtuk vissza magunkat, elszabadultak az indulatok és a kendőzetlen megjegyzések. Cseppet éhesek is voltunk, mert ezúttal, igen óvatlanul, senki sem készült az egynapos hidegélelemmel.

Mondtam is, hogy a kurva életbe, nekem is ilyen munkahely kéne, hiszen látom, tapasztalom, hogy létezik: be se kell járni, a kollégák úgy forognak, hogy ne tűnjön fel, hogy nem vagyok bent, de a fizetést azt csont nélkül felveszem...

Mondjam, hogy nem csak a csoporttársaim bólogattak egyetértően?

Eltelt egy újabb „eseménytelen” félóra. Ekkor kezdtem emlegetni a hivatalvezetőt, hangosan, persze...

Lehet, hogy ezt hamarabb kellett volna időzíteni, mert csodák csodája, két perc múlva csattant a zár, megjelent a szomszédos szoba ügyintézője azután érdeklődve, hogy ki vár a kolléganőre, majd szörnyülködve nézte, ahogy besereglünk.

Nem tudom mégis mit gondolt, hogy fruttira várunk? Ezt a tévedését hamar eloszlattuk, jószerével csak hápogni tudott.

Elhangzott még pár érdekes párbeszéd... hogy emiatt-e vagy sem, de tény, hogy 10 perc alatt mindannyiunkkal végeztek. Talán még annyi sem kellett hozzá.

Mire átértünk a normál ügyintézőhöz, a képzős státuszunkat is sikerült lezárni, s már semmi sem állt az útjában annak, hogy ismét az álláskeresők népes táborát erősítsük.