Még nem...

Még nem merem beleélni magam.
Még nem merem elhinni sem.
A rengeteg pofára esés, kínlódás, sok évnyi nélkülözés és rabszolga munka után még nem vagyok képes felfogni, hogy valami jó is történhet velem.

Ha azt mondanám, hogy nem akadt az elmúlt durván tíz év alatt semmilyen munkám, akkor hazudnék.
Akadt.
A legtöbb muszájból végzett, sokszor megalázó, alja munka.
Olyan is, amit nem néznek semmibe. Amivel nem dicsekedik az ember... de amire mégis büszke vagyok, mert nem esett le a jegygyűrű a kezemről; mert kibírtam; mert, ha fogcsikorgatva is, de végigcsináltam, tisztességesen és becsületesen, csendben és megalázkodva; és túléltem.
Ha mégoly sötét is volt az alagút, én nem adtam fel a harcot és mindig reméltem, hogy egyszer talán meglátom a fényt, igen azt, ott az alagút végén.

Holnaptól próbaidős vagyok.
Egy olyan munkát fogok csinálni, amiről úgy érzem, egy azok közül, amit szívesen csinálnék hosszabb távon.
A leendő főnök is hosszú távra tervez.
Az anyagi része sem lenne rossz hosszútávon (sem).

Egyelőre azonban, ezt a kis kitérőt nem számítva, folytatni fogom a történetet, amit elkezdtem, hogy teljes legyen a kép, és a próbaidő végére el fogom mesélni, hogy is érkeztem el idáig.

Mert még nem merek előre inni a medve bőrére.
Még nem merem elhinni.
Még nem...