Ezúttal nem volt olyan idegen az
otthoni környezet, mint először.
Igaz most kevesebb idő telt el a
két “láthatás” között. Persze ettől még mindig fura volt
az eltérő belmagasság.
Viszont nem és nem érzem a sötét
balkánnak az országot, mint bevallásuk szerint oly sokan.
Még
akkor sem, ha a közlekedés bőven hagy kívánnivalót maga után,
a bürokrácia külön iszonyat, a közhangulatot meg jobb meg sem
említeni.
Na de nem erről akartam mesélni, hanem arról, hogy mi
történt az otthon töltött szűk egy hét alatt.
Mondanom sem
kell, hogy túl gyorsan eltelt, hiszen egy-egy nap ilyenkor az
utazással megy el.
Másnap már én kísértem a gyereket próbára,
emiatt a fellépés miatt nem jöttem érte rögtön iskola vége
után, és míg ő fújt, én tiszteletemet tettem a gyámügyön.
Kedvenc ügyintézőnknek megint sikerült felborzolni a szőrt a
hátamon.
Többek között annak szerettem volna utánaérdeklődni,
hogy kell-e valami külön engedély tőle vagy bárkitől ahhoz,
hogy a nyárra kivigyem magamhoz a gyereket.
Bár anyám egyszer már
telefonban megtette ezt a kört, jobbnak láttam, ha személyesen is
megtörténik az érdeklődés, mert ki tudja ki mit érthetett
félre. Nem ez lett volna az első eset, úgyhogy óvatos vagyok.
Szerencsére ezúttal minden rendben volt, tehát következett a
második napirendi pont.
Nevezetesen: szeretnénk egy évvel
meghosszabbítani a gyámságot, de októberben aligha tudok
hazajönni, ha decemberben is szeretnék, elvégre odakint sem
merőkanállal osztogatják a szabadságot, ergo, mi a teendő ebben
az esetben.
Rövid ötletbörze után abban állapodtunk meg, hogy
előrehozzuk a felülvizsgálatot augusztus végére, amikor
visszaszolgáltatom a gyermeket, csak előtte való héten hívjuk
fel, hogy felhozathassa a papírjainkat.
És ekkor emberünkből
kibújt a kisördög, igen furcsa hangsúllyal megérdeklődte, hogy
aztán bejött-e a számításom.
Ezt a hangsúlyt egy kevésbé
elnéző emberke igen zokon vette volna. Pláne egy olyan embertől,
aki már anno is tett egy kedves megjegyzést, miszerint odakint
dolgozni kell ám! Ja és egyébként ezt az az ember mondta nekem,
aki két ujjal idétlenkedik a klaviatúrán (ráadásul pont a két
középsővel, no comment), és ezért legalább másfél órán
keresztül történt anno a jegyzőkönyv létrehozása.
Mivel én erősen elnéző vagyok,
főleg a hülyékkel, ezért nem küldtem el a halál farkára.
Hanem
szépen és érthetően közöltem vele, hogy igen, bejött a
számításom, úgy is mondhatnám, hogy minden a legnagyobb rendben,
a plusz egy év gyámság csak arra kell, hogy biztosan abba az
iskolába írathassam odakint a gyereket, amit kinéztem neki, és ha
nem térne el a két iskolarendszer felvételi szabályzata, akkor
erre se lenne szükség.
Ok, itt azért lódítottam egy kicsit, mert
nem csak ez az ok, de muszáj volt letörölnöm a képéről azt a
kifejezést... és sikerült.
Azért, csak hogy övé legyen az
utolsó szó, még gyorsan felsorolta milyen papírokra lesz
szüksége, ha véglegesen ki akarom vinni a gyereket (igazolás
munkahelyről, albérletről, keresetről, meg a főnököm
lábméretéről...), és tenyérbemászó mosollyal hozzátette,
hogy természetesen ezeket hiteles fordítással kéri majd.
Megnyugtattam, hogy minden meglesz és elköszöntem tőle, mert ha
még egy percet maradok, az nem tett volna jót az ügyünknek.
Ezek
után kész felüdülés volt a gyereket elvinni hamburgerezni meg
meglátogatni néhány barátomat.
Barátok... végre olyanokkal is
sikerült a találka, akikkel a múltkor nem, és nem volt egyszerű
eldönteni, hogy ki is örül jobban kinek.
Tény, hogy kölcsönösen
eléggé elanyátlanodtunk egymás nélkül.
Hm, na ezt aztán jól
összefogalmaztam, de szerintem érthető, tehát így hagyom.
Azt
hiszem az utóbbi pár évben jól válogattam meg a barátaimat, s
bár nem feltétlenül ilyen helyzetben szerettem volna
megbizonyosodni erről, mégiscsak jó érzés volt, hogy mennyire
mellettem állnak még mindig és mennyire szurkoltak/nak nekem.
Nem
véletlen, hogy mikor azt kérdezik van-e honvágyam, én bizony
férfiasan bevallom, hogy nem. Honvágyam változatlanul nincs.
Még
mindig csak emberek hiányoznak.
A család és a barátaim.
Ha ők
mind kint lennének velem, eszembe se jutna Magyarország. Az az
ország ugyanis, amit szerettem (mert szerettem), már nincs, csak az
emlékeimben él.
Szomorú, hogy így van, de vállalom.
Kicsit elkalandoztam, bocs.
Szóval a barátok velem és nekem
örültek, sikeresen feltankoltuk egymást lelkileg, ahogy szoktuk,
szerencsére ez sem változott.
Megvolt a gyerek koncertje is, nagy
sikerük volt, mint rendesen, és valójában ez a fő oka a plusz
egy évnek. Mert túl tehetséges ahhoz, hogy idekint ne hasonló
szinten folytathassa a zenélést, ehhez viszont elengedhetetlen egy
aránylag biztos angol nyelvtudás... Tény, hogy már régen
elkezdhettem volna tanítani én is, de a fene se gondolta, hogy
egyszer Angliában kötünk ki.
Mindenesetre a zeneiskola az
egyetlen, amit máris nagyon sajnálunk, hogy itt kell hagyni, mert
szenzációsan jó tanárai vannak, ő pedig nagyon élvezi a munkát
velük.
Aztán voltunk moziban is.
Ez is azon
luxusok közé tartozott, amit ritkán engedhettünk meg magunknak
(bár mostanában a filmek sem voltak azok az igazán moziba
csábítósak... vagy legalábbis ezzel csitítottam a
kedélyeket...).
Lehet kövezni, de nekem tetszett a Prometheus.
Nagyszájú gyermekemnek úgyszintén... :D
Nagyszájú, mert újabban
feszt horrorfilmeket néz és saját bevallása szerint limonádé
mind.
Na most belekóstolt a minőségbe, végig szorította a
kezemet a vetítés alatt ( :P ), és imádtam, hogy film után jött
a szokásos kérdéseivel, mert ez a film végre kihívás volt
gondolkodás szinten is.
Megvolt a kötelező, de egyáltalán
nem nyűg tágabb családlátogatás is, de a betervezett barnulást
bebuktam.
Most komolyan mekkora pech már, hogy a
héten végig 40 fok körül volt a hőmérséklet, nem győztem
törölközni, erre pont aznap, mikor végre kimegyünk a strandra
beborul az ég és esik?!
Ez a méreg, nem a cián.
Hát így
történt, hogy idén nyáron bizony közel fehér maradtam, max
annyi színem lett, amit sétafika közben pirított rajtam a nap.
És aztán elérkezett az indulás
napja. A gyerek természetesen be volt sózva, én még borzoltam
kicsit az idegeket, mert jellemzően az utolsó pillanatban jutott
eszembe, hogy esetleg nem ártana kiváltani neki az EU-s tb kártyát
just in case... De mázlimra pillanatok alatt megcsinálták, nem
rugóztak rajta sokat.
Most pedig elmesélem hogy késtük le
majdnem a repülőnket úgy, hogy időben kint voltunk a reptéren...
Nos, a Kettes Terminál nekem indulási
oldalon is legalább olyan káoszos, mint az érkezésin. Még csak
véletlenül sincs olyan egyértelműen kitáblázva minden, mint
ahogy anno az Egyesen vagy Manchesterben. Némi töketlenkedés után
azért leküzdöttük a biztonságiakat, ahol naná, hogy
lekapcsoltak egy röpke motozásra... mindkettőnket. :D
Komolyan nem
tudtam, hogy sírjak vagy nevessek.
Aztán a gyermek, mint minden
tisztességes magyar, természetesen azonnal megéhezett ahogy
meglátta a kajáldákat, és az órát meg a kiírást csekkolva
arra jutottam, hogy van még ideje bevágni egy hambit. Az idő
telt-múlt, néha bemondtak egy-egy járatot, kerestek pár utast, mi
pedig halál gyanútlanul üldögéltünk, eszegettünk, sasoltuk a
fel és leszálló gépeket, satubbi.
Nos a bazi nagy Sky
Court-on kérem hiánycikk az érkezés-indulás értesítő
monitor (van, csak messze nem elég), és nem szokás géphez szólítani a népeket. Ha nincs résen
az ember, akkor simán azon kapja magát, hogy már last call van és
sprintelhet, hogy elérje a beszállókapunál a földi személyzetet,
és néz bután, hogy alig vannak a buszon, aztán kiderül, hogy ez
azért van, mert már szinte mindenki a gépen van.
Megnyugtatott
azonban, hogy nem mi voltunk az egyetlen késők, rutinos utazókat
is megtévesztett a “rendszer”.
Egy biztos, ezúttal tényleg
csak egy hajszálon múlott, hogy utazunk vagy sem. Idekint ezt úgy
hívják, hogy near miss.
A gyerekben odafent sem csalódtam. A
kezdeti para után úgyanúgy elvarázsolta a felhők fölötti
világ, mint engem az első repülésem óta minden egyes alkalommal.
:)
Folyt. Köv. :))))
Folyt. Köv. :))))
Jó újra olvasni Rólad, meg hogy minden ilyen jól alakul. A husiujjú ügyintézővel meg ne is foglalkozz, mert Te mertél belevágni, ő meg élete végéig legjobb szórakozásának tekintheti a lesajnáló mondatok közlését...
VálaszTörlésKöszönöm a kitartást, cserébe igyekszem sűríteni a postokat.
TörlésHusiujjúval nem foglalkozok többet, mint amennyit megérdemel. :D
De jó, halljuk a folytatást!:)
VálaszTörlésIgyekszem. :)
Törlés