2012. augusztus 29., szerda

Hiányzás igazolt



Előkerült az elveszett.
Még egyszer bocsesz a hosszú szünetért, igaz szerintem teljesen ügyesen fogalmaztam, elvégre azt írtam, hogy legalább egy hétig nem lesz frissítés.
Persze akkor még én sem gondoltam, hogy az egy (max másfél) hét szünetből hipp-hopp durván két hónap lesz.
Mondanám, hogy lesz ez még  így se, de már nem tart olyan sokáig a nyári szünidő... jobbanmondva... nos igazából gőzöm sincs, mert erősen összefolynak a napok és úgy rohan az idő, mintha muszáj lenne neki.
Pedig felesleges dolog rohannia oly nagyon...

Ráadásul ennek a bejegyzésnek már nem is tudom hanyadjára futok neki, mert mindig közbejött valami.

A júniusi holiday óta igazából (szerencsére) meghalni sem volt időm.
Ha meg éppen volt, akkor egy elvetemült gyermek gyakorolta a tulajdonjogot a gép felett. Pedig neki aztán bőven lett volna ideje elintézni rajta a dolgait míg én dolgoztam.
De nem fogok mindent rá, mert természetesen az is előfordult, hogy valaminő véletlen folytán én matattam a klaviatúrán... csakhogy rendszerint az történt, hogy próbáltam behozni az elmaradásomat hírek, közösségi kapcsolattartás és elektronikus levelezés terén, és mire észbekaptam, addigra aktiválta magát a laptopba rejtett időgép és hirtelen hajnal két óra vala... nekem meg általában 8-kor kelni kell...
Azt hiszem ezt felesleges tovább részleteznem, aki szokott a neten szörpölni, az már legalább egyszer belekóstolt a "reggel (délben, meló után, nem kívánt törlendő avagy a lista igény szerint bővíthető) benyomom a gombot és hopsz már este (hajnal, stb., lásd: mint fent) is van...WTF???"  feelingbe.:D

Úgyhogy most megkísérlem összefoglalni az elmúlt öt hét történéseit, még jó, hogy legalább a naptáramban jegyzeteltem... meg tudok lesni a fényképezőgép dátumozásából.

Tehát most, hogy mindjárt megint repülőre ülünk újra a UK területére lépek, úgy érzem épp ideje nyomnom egy-egy posztot a múltkori hazaútról, otthontartózkodásról, illetve a visszatérésről Angliába, akkor is ha a gyerek a feje tetején áll a hátam mögött (mondtam, hogy sokszor futottam neki ennek a bejegyzésnek...) lassan hülyét kapok a tetemes lemaradás miatt és közben megint lesz egy csomó mesélnivaló, ami emiatt szintén késve fog napvilágot látni.


Nos, akkor június 20-án a manchesteri repteret már félig rutinból vettem be.
Azért félig, mert most először érkeztem ide vonattal. De azt kell mondjam, hogy pofonegyszerű volt minden, ha nem akartam, akkor igazából el sem kellett hagynom az állomást, ahonnan egy fedett sétafolyosó vezetett a terminálokhoz.
Hát na, ebben nagyon profik, nem stresszelik feleslegesen a jónépet.
Ráadásul a vonat is kényelmesebb volt, mint a glasgow-i utam esetében, úgyhogy Virgin Trains - Trans Pennine Express : 0-1
A biztonsági ellenőrzésnél már megint lekapcsoltak, igaz most nem kellett félrevonulni és vetkőzni, az ilyenkor szokásos röntgengép előtt bemutatott Union Jack póz után simán továbbengedtek.
Sebaj, előbb-utóbb csak kitalálom, hogy mit nem kéne utazáshoz felvennem. :D

Mázlimra megint ablak mellett ülhettem és természetesen készültem, a szép új fényképezőgép velem utazott haza, mert végre rendesen meg szerettem volna mutatni a család otthon maradó tagjainak a felhők feletti világot.
Mondjuk egy biztos, legközelebb viszek magammal valami tisztítókendőt és rendesen megsuvickolom az ablakomat kívül-belül... :D


Manchester reptér. Olyan géppel repülök, mint amit már a saját gépemen ülve fényképeztem. Nagy a forgalom.:D



Gurulunk a kifutóra.




És akkor gyia!




Vonalzóval tervezett utcák. :D 




Szép ez az Anglia.




A pilóta kicsit megdöntötte a gépet...




Anglia partvonala.



Mi az ott lent? 




Zoomoljunk csak rá...




Pont, pont, vesszőcske... Ezek itt bizony szélerőművek, vagy mifenének hívják őket. Kicsit távolabb meg nem egy fehér vitorla, de azért mégiscsak hajó. :D



A francia partvonal. Vagy a belga. Esetleg holland. A pilóta éppen nem volt beszédes kedvében. Én meg nem vagyok GPS.



Kicsit közelebbről. Ha valaki felismeri a gyanúsítottat, szóljon bátran.



Nemzetiségétől függetlenül jól néz ki.



Összefüggő felhőtakaró. Ami meg előtte van az...



... Jégvirág.




 Vattacukor. Vagy hólavina.




 Ó testvér, merre visz az utad?




 Vagy hólavina.




 Felhőben.




 Magyarország. Ahogy ott repültünk felette az jutott eszembe (és közben belesajdult a szívem), hogy olyan szép, meg sem érdemeljük.




 Táj folyóval. Meg repülőgépszárnnyal. :D




 El ne eSs modell... Dunakanyar. Mármint hogy ez tutira a Duna, az meg ott egy kanyar benne.




 Nem értek Pesthez, fentről meg pláne nem tudom minden kétséget kizáróan azonosítani, de attól még szép.




Touchdown. Fékezőrakétákat begyújtani! Hőőőőő!


Az út eseménytelen volt, ez alkalommal fiatal angol pasik ültek mellettem és ők végre nem akartak mindenáron beszélgetni. Ennek köszönhetők a fenti képek is.

A gépből kilépve szinte gyomorszájon vágott a kb 40 fokos meleg, úgyhogy baromi gyorsan lehántottam magamról a kabátot, ami Manchesterben azért még felfért.
Bevallom kicsit ujjongtam is (pihegés közben), hogy a jelek szerint barnábban fogok visszatérni, mint a görögben holidayező super.

Viszont ennél a pontnál annyi volt a rutinomnak, mert mint azt szerintem mindenki jól tudja, időközben bezárták Ferihegy 1-et. 
Ferihegy 2 pedig kicsit messze esik a vonatmegállótól, és gőzöm nem volt róla, hogy pontosan mi módon fogok eljutni innen oda... az meg hogy jegyem hogy lesz a vonatra, végképp homályos volt előttem.
Annyit tudtam, hogy elviekben a 200E jelzésű busz kell és a Kettesen nem árulnak vonatjegyet, mint a megboldogult Egyesen anno domini.

Az elég fondorlatosan elhelyezett jelzéseket követve egész gyorsan kitaláltam az útlevélellenőrzéstől az érkezési váróba és pár pillanatnyi tanácstalan pislogás után átverekedtem magam az utasra vadászó taxisok blokádján... egyenesen a turistainformáció pultjáig.
Először majdnem angolul szólaltam meg (hát na, a megszokás nagy úr), de gyorsan kapcsoltam és alaposan kifaggattam a pult túloldalán ülő csajszit, aki nagyon segítőkész volt, így megtudtam, hogy:

a terminálban található hírlaposnál olcsóbban tudok buszjegyet venni, mint a buszsofőrnél;

hol van a busz megállója;

merre induljak, ha a bankautomatát szeretném igénybe venni;

és hogy a vonatjegyet a megállóban elhelyezett automatából illetve a kalauztól tudom megvenni.


Ezután elköszöntünk, én pedig buszjegy vétel után az ATM keresésére indultam, mert nem tudtam, hogy vajh boldogulok-é majd a vonatjegyautomatával és ha nem, akkor vajh tudok-é kártyával fizetni a kalóz bácsinak.
Tétovázásom láttán persze, hogy rögtön elémpördült egy taxis... mondjuk le a kalappal előtte, mert ugyan két másodperc alatt lelomboztam, miszerint nincs szükségem a szolgálataira, azért ő, ha már nem is túl készségesen, de megerősítette, hogy jó nyomon járok.

Na innentől egészen a vonatjegyautomatáig meg se szólaltam többet magyarul, mert az összes külföldi engem szúrt ki, mint ígéretes segítség illetve információforrást.
Pl. mivel én is szerencsétlenkedtem egy sort a buszon a jegykezelő izémicsodával, két angol csaj is tőlem érdeklődött, de csak én tudtam magyarul, ezért én voltam az, aki hamar a valszeg hazafele tartó reptéri alkalmazottakhoz fordult, hogy árulnák el, hogy műx a nyavalyás masinéria.
Interjúalanyaim azonnal kiderítették: az a jegykezelő, amivel mi próbálkoztunk pont nem funkcionál, ezért egy másiknál orvosoltuk a problémát.
Hát persze, hogy indulás után nem sokkal felfedte magát a BKV ellenőr... 
Véletlen?
Remélem.

Ezek után szinte törvényszerű, hogy a vonatjegy automatával is meggyűlt a bajom.
De nem csak nekem, hanem szinte minden reptérről érkező utastársamnak, így legalább nem éreztem menthetetlenül hülyének magam.
Rendesen csipkedni kellett magam, ha nem akartam, hogy elszálljon az összes addig kiválasztott opció, viszont pozitívum, hogy kártyával és kápéval is lehetett teljesíteni a fizetési kötölezettséget.

Innen már csak röpke két és fél óra volt hazáig az út, amit egy másik angliai magyar társaságában tettem meg. 
Főleg ő mesélt, én meg kicsit szörnyülködtem, mert ő és kis családja szinte minden olyan alapvető hibát elkövetett az első időkben, amiktől az összes általam olvasott weboldal óva int.
Alig beszéltek angolul, fizettek a munkára közvetítésért, egy vagyont fizettek a baromi rossz állapotú, penészes, lakásnak csúfolt lyukért, rövid időre hazamentek az aránylag biztos angliai állás ellenére, mert hátha boldogulnának otthon is, aztán persze nem...
De túlélték, és ma már csak egy tagja van a családnak, aki miatt még haza kell jönni. Természetesen dolgoznak a probléma megoldásán.
Ilyen is van.

Azért én mégiscsak azt mondanám, hogy ne ez legyen az etalon. 
Nyomorogni itthon is lehet, nem kell hozzá másik országba menni.


Folyt.köv.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése