2012. szeptember 3., hétfő

Folyt. köv.: Otthon



Ezúttal nem volt olyan idegen az otthoni környezet, mint először. 
Igaz most kevesebb idő telt el a két “láthatás” között. Persze ettől még mindig fura volt az eltérő belmagasság. 
Viszont nem és nem érzem a sötét balkánnak az országot, mint bevallásuk szerint oly sokan. 
Még akkor sem, ha a közlekedés bőven hagy kívánnivalót maga után, a bürokrácia külön iszonyat, a közhangulatot meg jobb meg sem említeni. 

Na de nem erről akartam mesélni, hanem arról, hogy mi történt az otthon töltött szűk egy hét alatt.
Mondanom sem kell, hogy túl gyorsan eltelt, hiszen egy-egy nap ilyenkor az utazással megy el. 

Másnap már én kísértem a gyereket próbára, emiatt a fellépés miatt nem jöttem érte rögtön iskola vége után, és míg ő fújt, én tiszteletemet tettem a gyámügyön. 

Kedvenc ügyintézőnknek megint sikerült felborzolni a szőrt a hátamon. 

Többek között annak szerettem volna utánaérdeklődni, hogy kell-e valami külön engedély tőle vagy bárkitől ahhoz, hogy a nyárra kivigyem magamhoz a gyereket. 
Bár anyám egyszer már telefonban megtette ezt a kört, jobbnak láttam, ha személyesen is megtörténik az érdeklődés, mert ki tudja ki mit érthetett félre. Nem ez lett volna az első eset, úgyhogy óvatos vagyok. Szerencsére ezúttal minden rendben volt, tehát következett a második napirendi pont. 
Nevezetesen: szeretnénk egy évvel meghosszabbítani a gyámságot, de októberben aligha tudok hazajönni, ha decemberben is szeretnék, elvégre odakint sem merőkanállal osztogatják a szabadságot, ergo, mi a teendő ebben az esetben. 
Rövid ötletbörze után abban állapodtunk meg, hogy előrehozzuk a felülvizsgálatot augusztus végére, amikor visszaszolgáltatom a gyermeket, csak előtte való héten hívjuk fel, hogy felhozathassa a papírjainkat. 

És ekkor emberünkből kibújt a kisördög, igen furcsa hangsúllyal megérdeklődte, hogy aztán bejött-e a számításom. 
Ezt a hangsúlyt egy kevésbé elnéző emberke igen zokon vette volna. Pláne egy olyan embertől, aki már anno is tett egy kedves megjegyzést, miszerint odakint dolgozni kell ám! Ja és egyébként ezt az az ember mondta nekem, aki két ujjal idétlenkedik a klaviatúrán (ráadásul pont a két középsővel, no comment), és ezért legalább másfél órán keresztül történt anno a jegyzőkönyv létrehozása.

Mivel én erősen elnéző vagyok, főleg a hülyékkel, ezért nem küldtem el a halál farkára. 
Hanem szépen és érthetően közöltem vele, hogy igen, bejött a számításom, úgy is mondhatnám, hogy minden a legnagyobb rendben, a plusz egy év gyámság csak arra kell, hogy biztosan abba az iskolába írathassam odakint a gyereket, amit kinéztem neki, és ha nem térne el a két iskolarendszer felvételi szabályzata, akkor erre se lenne szükség. 
Ok, itt azért lódítottam egy kicsit, mert nem csak ez az ok, de muszáj volt letörölnöm a képéről azt a kifejezést... és sikerült. 
Azért, csak hogy övé legyen az utolsó szó, még gyorsan felsorolta milyen papírokra lesz szüksége, ha véglegesen ki akarom vinni a gyereket (igazolás munkahelyről, albérletről, keresetről, meg a főnököm lábméretéről...), és tenyérbemászó mosollyal hozzátette, hogy természetesen ezeket hiteles fordítással kéri majd. Megnyugtattam, hogy minden meglesz és elköszöntem tőle, mert ha még egy percet maradok, az nem tett volna jót az ügyünknek. 

Ezek után kész felüdülés volt a gyereket elvinni hamburgerezni meg meglátogatni néhány barátomat. 

Barátok... végre olyanokkal is sikerült a találka, akikkel a múltkor nem, és nem volt egyszerű eldönteni, hogy ki is örül jobban kinek. 
Tény, hogy kölcsönösen eléggé elanyátlanodtunk egymás nélkül. 
Hm, na ezt aztán jól összefogalmaztam, de szerintem érthető, tehát így hagyom. 

Azt hiszem az utóbbi pár évben jól válogattam meg a barátaimat, s bár nem feltétlenül ilyen helyzetben szerettem volna megbizonyosodni erről, mégiscsak jó érzés volt, hogy mennyire mellettem állnak még mindig és mennyire szurkoltak/nak nekem. 
Nem véletlen, hogy mikor azt kérdezik van-e honvágyam, én bizony férfiasan bevallom, hogy nem. Honvágyam változatlanul nincs. 
Még mindig csak emberek hiányoznak. 
A család és a barátaim. 
Ha ők mind kint lennének velem, eszembe se jutna Magyarország. Az az ország ugyanis, amit szerettem (mert szerettem), már nincs, csak az emlékeimben él. 
Szomorú, hogy így van, de vállalom.

Kicsit elkalandoztam, bocs.

Szóval a barátok velem és nekem örültek, sikeresen feltankoltuk egymást lelkileg, ahogy szoktuk, szerencsére ez sem változott.

Megvolt a gyerek koncertje is, nagy sikerük volt, mint rendesen, és valójában ez a fő oka a plusz egy évnek. Mert túl tehetséges ahhoz, hogy idekint ne hasonló szinten folytathassa a zenélést, ehhez viszont elengedhetetlen egy aránylag biztos angol nyelvtudás... Tény, hogy már régen elkezdhettem volna tanítani én is, de a fene se gondolta, hogy egyszer Angliában kötünk ki. 
Mindenesetre a zeneiskola az egyetlen, amit máris nagyon sajnálunk, hogy itt kell hagyni, mert szenzációsan jó tanárai vannak, ő pedig nagyon élvezi a munkát velük.

Aztán voltunk moziban is. 
Ez is azon luxusok közé tartozott, amit ritkán engedhettünk meg magunknak (bár mostanában a filmek sem voltak azok az igazán moziba csábítósak... vagy legalábbis ezzel csitítottam a kedélyeket...)
Lehet kövezni, de nekem tetszett a Prometheus. Nagyszájú gyermekemnek úgyszintén... :D 
Nagyszájú, mert újabban feszt horrorfilmeket néz és saját bevallása szerint limonádé mind. 
Na most belekóstolt a minőségbe, végig szorította a kezemet a vetítés alatt ( :P ), és imádtam, hogy film után jött a szokásos kérdéseivel, mert ez a film végre kihívás volt gondolkodás szinten is.

Megvolt a kötelező, de egyáltalán nem nyűg tágabb családlátogatás is, de a betervezett barnulást bebuktam.
Most komolyan mekkora pech már, hogy a héten végig 40 fok körül volt a hőmérséklet, nem győztem törölközni, erre pont aznap, mikor végre kimegyünk a strandra beborul az ég és esik?! 
Ez a méreg, nem a cián. 
Hát így történt, hogy idén nyáron bizony közel fehér maradtam, max annyi színem lett, amit sétafika közben pirított rajtam a nap.

És aztán elérkezett az indulás napja. A gyerek természetesen be volt sózva, én még borzoltam kicsit az idegeket, mert jellemzően az utolsó pillanatban jutott eszembe, hogy esetleg nem ártana kiváltani neki az EU-s tb kártyát just in case... De mázlimra pillanatok alatt megcsinálták, nem rugóztak rajta sokat.

Most pedig elmesélem hogy késtük le majdnem a repülőnket úgy, hogy időben kint voltunk a reptéren...

Nos, a Kettes Terminál nekem indulási oldalon is legalább olyan káoszos, mint az érkezésin. Még csak véletlenül sincs olyan egyértelműen kitáblázva minden, mint ahogy anno az Egyesen vagy Manchesterben. Némi töketlenkedés után azért leküzdöttük a biztonságiakat, ahol naná, hogy lekapcsoltak egy röpke motozásra... mindkettőnket. :D 
Komolyan nem tudtam, hogy sírjak vagy nevessek. 
Aztán a gyermek, mint minden tisztességes magyar, természetesen azonnal megéhezett ahogy meglátta a kajáldákat, és az órát meg a kiírást csekkolva arra jutottam, hogy van még ideje bevágni egy hambit. Az idő telt-múlt, néha bemondtak egy-egy járatot, kerestek pár utast, mi pedig halál gyanútlanul üldögéltünk, eszegettünk, sasoltuk a fel és leszálló gépeket, satubbi.
Nos a bazi nagy Sky Court-on kérem hiánycikk az érkezés-indulás értesítő monitor (van, csak messze nem elég), és nem szokás géphez szólítani a népeket. Ha nincs résen az ember, akkor simán azon kapja magát, hogy már last call van és sprintelhet, hogy elérje a beszállókapunál a földi személyzetet, és néz bután, hogy alig vannak a buszon, aztán kiderül, hogy ez azért van, mert már szinte mindenki a gépen van. 
Megnyugtatott azonban, hogy nem mi voltunk az egyetlen késők, rutinos utazókat is megtévesztett a “rendszer”. 
Egy biztos, ezúttal tényleg csak egy hajszálon múlott, hogy utazunk vagy sem. Idekint ezt úgy hívják, hogy near miss.

A gyerekben odafent sem csalódtam. A kezdeti para után úgyanúgy elvarázsolta a felhők fölötti világ, mint engem az első repülésem óta minden egyes alkalommal. :)

Folyt. Köv. :))))

4 megjegyzés:

  1. Jó újra olvasni Rólad, meg hogy minden ilyen jól alakul. A husiujjú ügyintézővel meg ne is foglalkozz, mert Te mertél belevágni, ő meg élete végéig legjobb szórakozásának tekintheti a lesajnáló mondatok közlését...

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Köszönöm a kitartást, cserébe igyekszem sűríteni a postokat.
      Husiujjúval nem foglalkozok többet, mint amennyit megérdemel. :D

      Törlés