Glasgow 3. nap

És akkor az élménybeszámoló folytatódik.

A harmadik napon már-már kétségbe estem, mert még mindig annyi mindent szerettem volna megnézni, viszont tudtam, hogy egyszerűen nem fog beleférni a maradék itt töltendő időmbe, és ezt már előre sajnáltam.

Az ismét kiadósnak bizonyuló skót reggeli után úgy startoltam a vendégházból, mint akit puskából lőttek ki, hogy egyetlen percet se vesztegessek el.

Mivel a városnézős buszra 48 óráig volt érvényes jegyem, egyértelmű volt, hogy ezzel fogok furikázni, nem pedig a helyi tömegközlekedéssel.

Végül magammal is dűlőre jutottam, és a botanikus kert mellett tettem le a voksomat, mivel ez szintén nem két lépésre van a városközponttól... meg botanikus kertben még úgysem voltam... meg legalább közelebbről megnézhettem magamnak a város West End nevezetű részét.

Azért menet közben megint fényképeztem egy kicsit.

Glasgow Royal Infirmary. Magyarul kórház.

 Ennyit sikerült lekapnom a Necropolisból... :(

 Glasgow Police Museum a lehető legrosszabb szögből fényképezve :D

Ide sem sikerült már bejutnom.

Városnézős busz vs. hotel üvegfal :D

Már megint egy templom... vagy mégsem?

De nem ám!

Már jó ideje, hogy nem misét tartanak benne, hanem bulit.

Oran Mor, a glasgow-i West End egyik felkapott szórakozóhelye.

Az előtte látható kapuk viszont a botanikus kerthez tartoznak, mivel a képet bentről lőttem.

És már megint a víznél kötöttem ki, botanikus kert ide vagy oda.

Na én oda megyek le... és akkor még nem is sejtettem milyen "kalandok" várnak rám.

Hííííd... tovább is van, de nem mondom, mert úgyis tudjátok. :D

Kacsapár. Csak a női fele nem tudta kivárni míg rendesen beállítom a zoom-ot és a víz alá disszidált.

Kutyaúsztatás. 

Én balga visszafele megálltam a hídon. A galambok meg felhívásnak vették keringőre és jöttek közelebbről megnézni, hogy mit eszem. A kép érdekessége, hogy a közeli képhez ezúttal nem volt szükségem zoom-ra.

 

 

A mókusok meg kérem nem hogy kézből ettek, de egyenesen tarháltak! Méghozzá pár fős bandákba tömörülve.

Útban a melegházak fele engem is megmerényelt egy szőrmók. Megszántam a szürkebarátot... meg kíváncsi voltam rá, hogy ha már ilyen közel merészkedik, akkor el meri-e venni a kezemből a rágcsát.

Hogy el meri-e? Még fogta is az ujjamat, nehogy meggondoljam magam.

Aztán meg jött repetáért.

Színkavalkád a melegházban.

Volt egy kis hőmérséklet különbség a benti és a kinti klíma között. Az eredmény: nem győztem törölgetni a gép lencséjét.

Szééép nagy kaktusz.

Pálmák és párás meleg, azért homályos a kép már megint.

Teljesen a Pandorán éreztem magam, vártam mikor bukkan elő egy na'vi.

A buja flóra közt sétálva hirtelen dübörgésre, földindulásra, bősz dudálásra lettem figyelmes, és mivel már úgyis a melegház végén jártam, hát elindultam kifele megnézni, hogy mi az isten haragja történik odakint, mert viharnak vagy hasonlónak bentről nyomát sem láttam.

Nos odakint kilométer hosszan motorok dübörögtek. Ők:

És időről-időre feltűnt a sorban pár nyúl... Ugyanis húsvéti felvonulás volt. Az eszem megáll! :D

Aztán továbbindultam, mert volt még pár melegház a kertben, olyan virágokkal, amikről eddig fogalmam sem volt, hogy léteznek egyáltalán. Ez persze nem csoda.

Miután kigyönyörködtem magam virágilag, és sikeresen lekéstem a menetrend szerinti városnézős buszt, megejtettem az első tescózást mióta kint vagyok, de azt is csak azért, mert az volt az első utamba akadó bolt ahol kaját vehettem.

Hát na, nekem ehhez is el kellett jönnöm Glasgowig... :D

Aztán csokit majszolva követtem a busz útvonalát gyalog.

A glasgow-i egyetem főkapuja.

Az egyetem épülete kicsit messzebbről. Nem lehet rossz ide járni.

Emlékeztet valamire...

És itt kiteljesedett a Roxfort feeling.

Az egyik oldalsó bejárat.

Hogy, hogy nem, de megint a Kelvingrove parkban kötöttem ki. Ezúttal felmásztam a legmagasabb pontig, ahol Roberts Marshal lovasszobra őrködött a park felett. 

Nem, ő nem a marshal. Valójában fogalmam sincs hogy került a szobor aljára a félpucér bácsi. De nem kifogásolta, hogy az előtte lévő padon ebédeltem. :D

És akkor most következzen a nap fénypontja!
Először is jegyezzük meg a nevet: The Three Judges, avagy a Három Bíró.
Ő is az elsők listáját gyarapítja, mert most voltam először pubban.
Még előző nap az idegenvezető ajánlotta a helyet, miszerint érdemes vasárnap délután betérni, mert 3-tól 6-ig élő jazz zenét játszanak, méghozzá nem azt a művészkedő, elkezdjük a számot aztán baromira keressük a végét de az istennek se találjuk jóságot, hanem azt a jóféle New Orleans-i fajtát.
Ráadásul ez jó apropó volt ahhoz, hogy bemenjek, mert olyan hülyén veszi ki magát csak úgy egyedül beülni és nézni, mint a sült hal.

A képet kivételesen a netről szedtem.

A zene nagyon jó volt, négy öregúr adta a talpalávalót, szó szerint, mert amint belecsaptak a lecsóba, azonnal a zsebkendőnyi szabad területre perdült a pub közönsége. Annyira édesek voltak az öreg bácsik és hölgyek, hogy legszívesebben körbeölelgettem volna őket.

Ehelyett csak csendben mosolyogva néztem a partit egy pint Guiness mellett.

Persze nem is én lennék, ha minden ilyen simán ment volna.

Hamarosan ugyanis társaságom akadt...

Megjegyzem a skót pasik szívdobogtatóak! Akár azt is mondhatnám, hogy Skóciában (de Glasgowban mindenképp) a legmagasabb az egy négyzetméterre eső jó pasik száma. Sétáim során elkelt volna minimum egy kislavór, hogy legyen mibe felfogni a permanensen csorgó nyálamat, bár nem lett volna egyszerű dolgom, mert nem győztem kapkodni a fejem. Úgy is mondhatnám, hogy ahova néztem ott biztosan akadt legalább egy díjnyertes példány.

Erre én nem kifogom az egyetlen nyiszlett, fogszabályzós, hiénamód vihogó szarházi lengyelt?!

Hát de... :(

És bármennyire próbáltam a lehető legérdektelenebb magatartást gyakorolni irányában, ő nem és nem tágított.

Először táncolni invitált volna, de oltári gyorsan lelomboztam, miszerint nem tudok és hóttziher, hogy nem most fogok megtanulni.

A következő megszólalásában már a lakására hívott egy gyors numerára. A pofám leszakadt!

Ha lehet még gyorsabban beszéltem le erről a tervéről, mondván, bocs öreg, nekem egy kicsit több kell a szexhez egy pub béli találkozásnál.

Ekkor már minden bajom volt, de próbáltam udvarias maradni, mert tartottam attól, hogy egy csúnyább beszólás nem használt volna a testi épségemnek.

Mint kiderült nem kellett volna félnem, mert itt nagyon vigyáznak ám a nőkre.

Örök hálám a kedves csapos(ok)nak, aki azonnal vette a lapot, mikor reményteljes "lovagom" meg akart hívni még egy pint sörre, gondolván ha leitat, akkor könnyebben dűlőre jut velem, ellenben én erőteljesen tiltakoztam.

Szóval a csapos ura volt a helyzetnek, merőn a nagylegényre nézett és közölte vele, hogy nem kap sört, mert szerinte már eleget ivott, majd egy másik vendéghez fordult.

A hiéna persze nem adta fel ilyen könnyen, pár perc elteltével a másik csaposnál is bepróbálkozott, de róla is lepattant, mint szar a palánkról. És akkor végre elhordta magát.

Én hálás köszönömöt rebegtem megmentőimnek, akik csak mosolyogva bólintottak és a továbbiakban is rajtam tartották a szemüket, meg egyszer-kétszer még megkérdezték, hogy minden rendben van-e.

Hát persze hogy minden rendben volt.

Végre teljesen átadhattam magam a lazulásnak, a zenének, a sörnek, és egy-két helybelivel is beszédbe elegyedtem a számok közötti szünetekben. Na ők igazán tündériek voltak.

Aztán eljött a 6 óra és a zenekar eljátszotta az utolsó dalt.

Én is szedelőzködni kezdtem, és új beszélgetőtársaim ekkor megkérdezték (mivel mostmár nem kellett átkiabálni a hangfalat) hogy tetszett a zene, a város, jól éreztem-e magam, honnan jöttem, jövök-e újra és azon melegében meg is invitáltak a következő hétvégére.

Hát komolyan meg kellett őket zabálni!

Egy biztos: ide, a városba és a pubba egyaránt, legalább egyszer még mindenképpen visszatérek. De ha lehet, akkor inkább többször.