2010. május 25., kedd

Fásultság

Szinte elkerülhetetlen, hogy az ember ne bukjon ki miután elintézte az elintézendőt.
Főleg ha már sokadjára kényszerül kispadra.

De a "gyakorlat" itt sem számít.

Csúnyán legázolt az értéktelenség érzet és cserébe én is szartam bele az egészbe. Mint egy zombi végeztem a muszájos napi teendőket, de azon túl kvázi használhatatlan voltam bármi egyébre.

Reggel felkeltem, elindítottam a gyereket iskolába, úgy ahogy rendbe szedtem a "környezetet", majd szimplán visszaájultam az ágyba és mint akit kupáncsaptak aludtam délutánig, hogy aztán nagynehezen összekaparjam magam, mire a csepp ember megjön.

Az sem sokat segített, hogy pont a legrosszabbkor kötöttek utilaput a talpamra, mivel az értelmes időtöltésként szóba jöhető munkaügyis képzések már vagy full létszámon voltak, vagy beindultak.
Azt mondták, azért érdeklődjek.
Az érdeklődés nálam kb egy hónapig érdektelenség hiányában elmaradt.

Igen, egy jó hónapig tartott az intenzív zombizás és a kínszenvedés, hogy a katatón alvás óráin túl egy aránylag összeszedett emberke látszatát nyújtsam.

Még egy hónapba telt, mire tényleg "gyógyultnak" nyilvánítottam magam, tehát képes voltam érdemben kommunikálni a barátaimmal, akik mákomra végig mellettem álltak, (ha csak a partvonalon is, mert közelebb az ő érdekükben nem engedtem őket), rendszeresebben kimozdultam a négy fal közül, nem lettem rosszul, ha emberek közé kellett mennem, és nem húztam fel magam, ha valaki megkérdezte, hogy hol dolgozom.

A munkaügyi központot egyelőre nem kellett látogatnom, szerencsére, mert az már kicsit sok lett volna a jóból.
De mivel jó kislány voltam és végigmelóztam 4 évet, így megkaptam a maximumot (a max ÁJ-ra jogosultsági idő), és abban a kegyben részesültem, hogy csak háromhavonta kellett jelentkeznem.

És ekkor elkezdtem az önálló állásfeltárást (ilyen hülye megfogalmazást is csak a hivatalokban találhatnak ki!).

Na ez az, amihez nem szabad túl nagy reményeket fűzni, különben kezdhetjük előről a fásulást, és aztán ne csodálkozzunk, ha valaki lefejszéz.

1 megjegyzés:

  1. no igen mily ismerős szitu... úgy látszik a munkaügyi központok mindenütt ugyan úgy működnek az országban. azért vannak, hogy az ott dolgozó szoc munkásnak legyen munkája. őszintén másra nem is jók. sajnálatos... sajnálatos, mert közben a hivatásos segélyen élők rontják azok esélyét, akik átmenetileg kényszerülnek ilyesmire. sajnálatos, mert így egy kalap alá veszik az embert a hivatásos segélyen élőkkel...

    VálaszTörlés