Majdnem most

Legutóbb részmunkaidőben takarítottam. Ez adódott, és ami az egészben a legröhejesebb: ehhez is ismeretség kellett.

Nevet nem írok, iroda volt, zárás után, kis híján négy évig.

Nem volt rossz, bár ezután sem tudom, ugyan mitől különbek tőlem egyszerű érettségistől a nagyesze jobbantudja diplomások.

Mennyivel jobb tőlem egy olyan diplomás emberke, akinek csak papírja van a nyelvtudásáról, de megszólalni nem tud az adott idegen nyelven?

Mennyivel jobb tőlem egy diplomás, aki valójában egy végzettségétől teljesen idegen, betanított munkát végez?

Mennyivel jobb tőlem egy diplomás, aki 4 helyett 5-6 év után szerezte meg a diplomáját nagy keservesen, bukdácsolva?

Ok, ezen most nem akadok fenn, bár a válaszokra kíváncsi lennék.

És igen, nekem csak érettségim van. Mert amikor én végeztem, akkor ennek a végzettségnek még volt értéke. Akkor még nem akartak mindenkit főiskolára, egyetemre küldeni. (Kicsit necces is lett volna, mivel az én korosztályom finoman szólva is túlzsúfolt volt a Ratkó korszaknak hála)

Na de vissza a fősodorba:

Az én nyugis, bár nem éppen túlfizetett munkámnak hirtelen vége szakadt, mert jött a válság... és kellett a helyem másnak. (Megjegyzem eddig szinte mindig önhibámon kívül maradtam munka nélkül, általában a szerződés lejárta miatt)

Magyarul, az irodás nagykutyának volt egy ismerőse, akinek megbízás kellett, így hirtelen már nem az én munkámra volt szükség... hanem KÉT másikéra.

Ugye érezzük a nonszenszt?

A biztosítékot az csapta ki, mikor átadás/átvételkor a kettőből az egyik megkérdezte, hogy miért mondtam fel?

Szélütést, hátsófali infarktust, stb.-t hordtam ki lábon, majd az arckifejezésem és a tekintetem valószínűleg mindent elmondott, mert utódaim nem kérdezősködtek tovább. (Öröm az ürömben: az iroda dolgozói visszasírnak)

Ettől függetlenül nem érte meg.

Nem érte meg tisztességesen, lelkiismeretesen dolgozni.

Nem érte meg, hogy 4 évig nem fektethettem le esténként a gyerekemet.

Nem érte meg, mert 4 év takarítás az önéletrajzban kész bukta, az égés maga, pedig csak élni akartam.

Másnap munkaügyi központ. Koránkelés, egynapi hidegélelem, rágó, keresztrejtvény, olvasnivaló, lejelentkezéshez szükséges hivatalos papírok.

Az épületben tömegnyomor, büdös, idegbaj. Új regisztrálási protokoll, új ügyintéző... de a pingvinezés, hát az a régi. Fél órás papírmunka után csak a vállát vonogatja, hogy hááááááát, sajnos munkát azt nem tud ajánlani.

Hááááát, gondolom magamban, most kurvára megleptél ám.

Kényszeredett vicsorral az arcunkon intünk pát egymásnak a következő meeting-ig.

Séta hazafele, közben kasszát csinálok. Hm, most mondjam azt, hogy szinte semmi sem fog változni?

Majdnem ugyanannyit fogok kapni, mint amennyi a fizetésem volt, ugyanúgy járni fog a gyermekvédelmi kedvezmény... tényleg nem éri meg dolgozni... ?

Hát hülye vagyok én, hogy mégis dolgozni akarok? Valószínűleg.

Eljön az este. Furcsa, hogy nem kell bemennem többet.Furcsa hiányérzet szorongatja a gyomromat.

Hiányzik a társaság. Hiányzik a megbecsülésük. Hiányzik a munka, ha mégoly átmenetinek szántam is anno, míg valami rendeset nem találok.

Ja igen, a legfőbb röhej: legközelebb már takarítónak sem mehetek, mert nincs OKJ-s bizonyítványom róla.

Mikor ezt feldobom ismerősökkel való beszélgetéskor, először mindig azt hiszik, hogy viccelek, mint általában.

Pedig nem! Aki nem hiszi, járjon utána.