Mikrofonpróba egy-kettő... kettttőőő...
Na, hát pont ez az! Mikrofont még csak-csak szerzek, de hangszórót már megint nem nyertem.
Így aztán itt vagyok, megint munka nélkül, csak a segély neve változott.
Ez persze nem nagy cucc, elvégre vagyunk még az országban páran, akiknek bérelt helyük van a munkaügyi központban.
Hogy minek erről blogot írni?
Nos, ez az elhatározás egy film, egy elég alapos terepszemle, valamint némi baráti nyomás után született, nagy nyögések közepette.
A film Julie és Julia címen futott a mozikban, bár remélem az én blogomat nem csak az anyám fogja olvasni.
A terepszemlét barátom a gugli (született: Google) hathatós segédletével ejtettem meg. Elvégre minek erről a témáról a hattrilliomodik blogot nyitni, valóban.
De ahogy kerestem-kutattam (és lévén nagy guglista, általában csak azt nem találom meg a neten, ami nincs fent), úgy vettem észre, hogy ezen a téren eléggé gyér a felhozatal.
(Tudom, ennyi erővel a nyakamhoz is illeszthetném a rozsdás bökőt, mert tuti, hogy rögtön jönnek a hasonló állásblogok linkjei ezrével.)
Viszont az vitathatatlan tény, hogy a nagy többség nem ilyesmiről blogol. Hogy miről, azt nem tudnám most egy mondatban összegezni. Meg nem is akarom.
Az utolsó összetevő a baráti "nyomás". Úgy is mondhatnám, hogy óvatos felvetésemre határozott biztatás volt a válasz. Ezután már én is úgy voltam vele: miért ne?
Miért pont én ne blogoljak? Miért ne oszthatnám meg az álláskeresés során szerzett tapasztalataimat? Hátha valakinek épp erre van szüksége (rajtam kívül, mert nekem is jót tesz, ha kiírom magamból).
A félreértések elkerülése végett : nem adok tanácsokat és tippeket, önéletrajzot sem írok senki helyett, de remélem meg tudom mutatni, hogy nem vagy egyedül; hogy nem szabad feladni (legfeljebb néha csüggedni kicsikét); hogy nekünk is sikerülhet.
Egyszóval igyekszem elmesélni napról napra (na jó, lehet, hogy néha hétről-hétre) álláskeresésem történetét. És közben nagyon remélem, hogy hamarosan happy enddel végződik a mesém. Ugye Te is szurkolsz nekem? :)
Na, hát pont ez az! Mikrofont még csak-csak szerzek, de hangszórót már megint nem nyertem.
Így aztán itt vagyok, megint munka nélkül, csak a segély neve változott.
Ez persze nem nagy cucc, elvégre vagyunk még az országban páran, akiknek bérelt helyük van a munkaügyi központban.
Hogy minek erről blogot írni?
Nos, ez az elhatározás egy film, egy elég alapos terepszemle, valamint némi baráti nyomás után született, nagy nyögések közepette.
A film Julie és Julia címen futott a mozikban, bár remélem az én blogomat nem csak az anyám fogja olvasni.
A terepszemlét barátom a gugli (született: Google) hathatós segédletével ejtettem meg. Elvégre minek erről a témáról a hattrilliomodik blogot nyitni, valóban.
De ahogy kerestem-kutattam (és lévén nagy guglista, általában csak azt nem találom meg a neten, ami nincs fent), úgy vettem észre, hogy ezen a téren eléggé gyér a felhozatal.
(Tudom, ennyi erővel a nyakamhoz is illeszthetném a rozsdás bökőt, mert tuti, hogy rögtön jönnek a hasonló állásblogok linkjei ezrével.)
Viszont az vitathatatlan tény, hogy a nagy többség nem ilyesmiről blogol. Hogy miről, azt nem tudnám most egy mondatban összegezni. Meg nem is akarom.
Az utolsó összetevő a baráti "nyomás". Úgy is mondhatnám, hogy óvatos felvetésemre határozott biztatás volt a válasz. Ezután már én is úgy voltam vele: miért ne?
Miért pont én ne blogoljak? Miért ne oszthatnám meg az álláskeresés során szerzett tapasztalataimat? Hátha valakinek épp erre van szüksége (rajtam kívül, mert nekem is jót tesz, ha kiírom magamból).
A félreértések elkerülése végett : nem adok tanácsokat és tippeket, önéletrajzot sem írok senki helyett, de remélem meg tudom mutatni, hogy nem vagy egyedül; hogy nem szabad feladni (legfeljebb néha csüggedni kicsikét); hogy nekünk is sikerülhet.
Egyszóval igyekszem elmesélni napról napra (na jó, lehet, hogy néha hétről-hétre) álláskeresésem történetét. És közben nagyon remélem, hogy hamarosan happy enddel végződik a mesém. Ugye Te is szurkolsz nekem? :)
Szurkolok Drága, sőt követem és mostan hozzá is szólok. Igen, ebben a formában még nem találkoztam bloggal. Sőt... Amivel leginkább az jogsegély, panaszok, munkahelyen ért attrocitások, na erről meg én tudnák mit mesélni. De ezek általában vértől tocsogó vámpíros novellaként landolnak a fiókomban :p. Szóval Dó drága, igen igen igen!!!
VálaszTörlésÉn meg mindjárt elpirulok... :)
VálaszTörlésKöszönöm!