2012. szeptember 15., szombat

Folyt. köv. : Itthon :)



És akkor leszállt velünk a repcsi Manchesterben.

Az útlevél ellenőrzésnél kiderült, hogy amúgy hótt feleslegesen hurcoltam magammal a három nyelven beszélő születési anyakönyvi kivonatokat, mert se Ferihegyen, se Manchesterben nem volt rá szükség.
Manchesterben csak annyit kérdeztek, hogy ki az ifjú ember akivel jöttem, keresztkérdésnek feltették a "mikor született a gyermek" nevezetű beugratóst, valamit csekkoltak a számítógépen és már mehettünk is isten hírével.

Mivel elég későn érkeztünk, ezért megkértem volt lakótársamat, hogy jönne elénk autóval, amit a gyermek kicsit nehezményezett, mert ő azonnalderögtön ki akart próbálni mindent a vonattól kezdve a double deckerig. De mondtam neki, hogy csitu, még bőven lesz alkalma vonatozni meg buszozni.
Újdonat lakásom azonnal elnyerte a tetszését, és az elkövetkező két hónapban belekóstoltunk az "édeskettes" életmódba. Hát na, ezen a téren is van mit bepótolnunk. 


Mivel hét közepén érkeztünk, ezért a városnézéssel kénytelenek voltunk várni hétvégéig, de a csepp embernek már a közeli bolt is élményszámba ment, ahova kenyérért kellett beugrani.

Gondolom felmerült a kérdés, hogy mit csinált a gyerek a lakásban míg én dolgoztam.
Nos, bőven volt mire néznie, mert a zeneiskolából kapott darabot is gyakorolnia kellett, ezen felül pedig minden napra ki volt adva egy-egy lecke angolból, és ha ezekkel végzett, akkor nézhetett filmet, szigorúan angolul, maximum a felirat lehetett magyar, márha volt egyáltalán. (általában inkább nem volt)
Egyszóval elfoglalta magát, és ha mégis valami gondja akadt valamivel, akkor a melóhelyi szüneteim alatt felhívhatott. Ilyenkor jó a két telefon, bár én kicsit hiányoltam az okostelómat, az ugyanis értelemszerűen az ő rendelkezésére kellett álljon, hiszen másképp nemigen érte volna el az online nyelvleckéket. (Meg egy idő után volt olyan merész, hogy levegőzzön a környéken, ha jó idő volt, sőt egyszer egyedül elbuszozott egy távolabbi parkba, ahol jobb játszóteret látott)

Aztán végre elérkezett az első hétvége, és úgy döntöttem, hogy először a belvárost, azon belül is az Avenham Parkot mutatom meg neki.
Egyszerűen látnom kellett, hogy ugyanúgy eláll a lélegzete a látványtól, mint anno nekem. (Nekem egyébként azóta is, akárhányszor arra sétafikálok. Egyszerűen nem tudok betelni vele.)

Nos, hogy elállt a lélegzete, az nem is kifejezés. 
Azt hiszem legszívesebben repült volna, vagy megölelt volna minden fűszálat, vagy tudomisén mire lett volna még képes. A domboldalon való legurulást pedzegette, de azt pont nem engedtem, mert eléggé nyirkos volt a talaj.
És akkor felsétáltunk a Ribble egyik hídjára, ahol ez a kilátás tárult elé:





Az én édes, drága nagyfiamnál bizony eltört a mécses (nálam is), és jódarabig álltunk fent a hídon összeölelkezve.

Ez a kis emberkezdemény, aki az otthoni alig szélességű, legjobb esetben is csak térdig érő, büdös patakocskát is végtelen örömforrásként éli meg, azt hiszem ekkor értette meg, hogy mekkora a világ és mennyi mindent tartogat számára.
Kicsit mindketten megrendültünk, mert egyikőnk sem hitte, hogy ez valaha is megtörténhet velünk. Hogy itt vagyunk, végre együtt, és olyan tájban gyönyörködhetünk, amiről pár hónapja még álmodni sem mertünk.

Persze nem mondom, hogy Magyarország nem szép, mert hazudnék. Épp csak nem volt lehetőségünk megcsodálni a szépségét.

Úgy is mondhatnám, hogy túl sokáig éltünk otthon, ahol igyekeznek elhitetni az emberrel, hogy csak a büdös, pataknak csúfolt csatorna jár neki, ha rossz helyre született, és ne is reménykedjen másban.
Ezek után megtapasztalni, megérinteni azt, amit a fenti képeken láttok, és hirtelen belehasít az emberbe, hogy az élet más is lehet, mint örökös lemondás és belekóstolni abba az érzésbe, hogy ez Nekem Is Jár... és végre valahára meg is osztani azzal, aki a világon a legfontosabb... megfizethetetlen.
Remélem értitek mire gondolok, mert ennél jobban még mindig nem tudom megfogalmazni.
Talán majd egyszer. Majd ha már tényleg minden sínre került. :)


Na jó, elég az érzelmekből, haladjunk tovább.

Ha emlékezetem nem csal, ugyanezen a hétvégén sikerült összefutni a landlordommal, aki kicsit elcsodálkozott a gyermeken, kisebb 13 évesre számított. :D
Nagyon rendes volt, jó szórakozást meg kellemes időtöltést kívánt a kölöknek, meg újfent felajánlotta, hogy ha nincs már mit néznie otthon, akkor átmehet válogatni az ő dvd-ik között. Az valszeg meg sem fordult a fejében, hogy a fiatalúr már ennyi idősen is az online nézhető filmek avatott kutasza, úgyhogy nemigen fogjuk igénybe venni a felajánlását.

S ha már ott voltunk, kaptam az alkalmon és megérdeklődtem, hogy sikerült-e valamit intézni a vízszámlával kapcsolatban. 

Hát basszus, azt kell mondanom, hogy Pató Pál úr az angolokhoz képest kutyafasza.

A hazautazásom napján adtam neki oda a frissen kapott levelet a vízműtől, mert anno pedzegette, ,hogy esetleg nem a teljes összeget kell kifizetnem, hanem csak egy bizonyos részét, csak még nem tudja pontosan hogy is meg mint.
Nos, az azóta eltelt egy hétben még csak el se olvasták a levelet, nemhogy elkezdtek volna intézkedni.
Viszont nagyon nyugodtan tudta mondani, hogy csigavér, a vizet úgysem kapcsolhatják ki, ráérünk.
Ezt az álláspontját még azután is tartotta, hogy megemlítettem neki, hogy engem biza úgy neveltek, hogy először a számlák legyenek befizetve, aztán jöhet minden más.
Ő bólogatott, hogy ez nagyon helyes, de tényleg nyugodjak meg, nem lesz semmi gond.
És ezzel elköszöntünk.

Szerintetek ki kapott hamarosan felszólító levelet, hogy fizesse be iziben a megadott summát?!
Persze, hogy én, elvégre már az én nevemen van minden közüzemi számla, azért fizettem az albérleti szerződést intéző irodának 100 fontot, hogy ezt (is) elintézzék.
A felszólítással azonnal átcsörtettem a landlordékhoz, merhogy ennek már a fele se tréfa, nem ártana elkezdeni azt az intézkedést.
Még erre is csak azt a választ kaptam, hogy nyugika, a vizet úgyse zárhatják el, nem lesz semmi gond, majd utánanéznek...

Namost itt jön a képbe a gyerek egyébként meglepően gazdag passzív szókincse angolból és a szitu ami a legnagyobb röhögést eredményezte itt-tartózkodása alatt. Remélem nem veszi zokon, hogy ezt itt a blogon is megosztom.
Mint tudjuk, a passzív szókincs az értéshez kb elég, a válaszoláshoz már nem annyira. Ezért a kölök legnagyobb félelme az volt az otthon egyedül töltött délutánok folyamán, hogy mi van, ha jön valaki és ő csak néz majd, mint borjú az újkapura...
Aki jött, az a landlord felesége volt, mert ezeknek nem elég ám egyszer elmondani, hogy délután dolgozom.
A gyermek annyit mesélt este, hogy volt itt egy duci néni, aki talán landlordné volt és volt nála valami papír és engem keresett, ő pedig nagynehezen elactivityzte neki, hogy anya nincs, meló van, 10-kor végez.

Másnap átlibbentem megtudakolni, hogy mi végett kerestek, és ajtónyitáskor indításként Tony halálkomoly arccal beközölte, hogy I am hungarian, I don't speak english.
Ez volt az a mondat, amit az én cseppem áthidaló megoldásként bemagolt és sikeresen elő is adott Tony feleségének rögtön a köszönés után. :D (majd megzabáltam a kis szarost)
A landlord aztán megdicsérte, mert attól függetlenül, hogy I don't speak english, tökéletesen megértette, hogy engem keresnek rajta, és nagyon ügyesen elmagyarázta, hogy anya dolgozik és majd 10 után lesz (ez a része az elbeszélésnek tehát stimmelt, utólag pironkodva be is ismerte :D én is megdicsértem egyébként), úgyhogy no para, fog ez menni.

Kiderült, hogy a vízszámla miatt kerestek, mert a customer service nekik már nem adhat ki információt a számlákról, ha az az én nevemen van, ergo nekem kell felhívnom őket és kérni egy olyan számlát, ami külön hozza a beköltözésem előtti illetve utáni vízdíjat.
Ezt kis híján egy hónap alatt sikerült megtudniuk...

Hogy mi lett a vége?

Az, hogy pár nappal a legeslegutolsó irgumburgum, ha eddig nem fizettél, akkor most azonnal fizesd ki az év végéig fennmaradó teljes összeget egyben de azonnal tartalmú levél megérkezése előtt felhívtam az ügyfélszollert, ott megtudtam, hogy jelen számla már a beköltözésemtől van számítva, tehát az én költségem, ezért azon melegében meg is ejtettük a befizetést.
Azóta inkább magam járok utána a dolgaimnak, mert ha Tony-ékon múlt volna, akkor bizony pár kirándulásunk ugrott volna a nyáron.

De hogy hű legyek a történésekhez, tudnak azért gyorsak is lenni.
Egyik nap épp zuhanyoztam a Body Attack után (mert a mozgást azért nem adtam fel teljesen, csak némileg redukáltam az ezzel töltött napok számát, elvégre a gyerek fontosabb), szerencsére pont végeztem, mikor is kopognak.
A gyerek kicsit megszeppenve közli a tényállást, én gyorsan magamra kapok valamit és ajtót nyitok.
Az ajtóban a landlord áll és megkér, hogy had nézzen már körül a fürdőszobában, mert az alattam lakó kádjába fentről csorog a víz, fent meg én vagyok, tehát...
Gyors csekkolás után az eredmény az, hogy innen aligha ázik a kedves alsó szomszéd, ezért megy és elővezeti neki a szitut, miszerint valszeg a fal és a szigetelés között lehet valami gond, de azért még jobban utánanéznek.
Nem sejtettem, hogy ez az utánanézés percek kérdése lesz csak.
Márpedig pár perccel később megint kopogtak és Tony beállított egy másik pasival meg annak a teleszkópos létrájával... nálam nyílik ugyanis a feljáró a tető alá...
De ott sem találtak semmit, szóval az alsó szomszédnak máshol kell keresnie a beázása okát.

Hogy mi lett belőle, nem tudom, mert én nem kérdeztem, a landlord nem mondta, az alsó szomszéd meg alapból nem sűrűn áll velem szóba. Van, hogy a köszönésem sem fogadja, és mikor megtudtam, hogy Carolnak hívják, akkor nagyon röhögtem, mert rögtön a Little Britain Carol Beer-je jutott eszembe, aki hasonló volumenű "nőszemély".




Szerencsére a gyerek délutáni hangszeres gyakorlásai ellen nem volt kifogása, sőt állítólag azt mondta, hogy kifejezetten élvezi ezt a fajta változatosságot, hogy végre nem tuc-tuc dübörgés megy a feje felett éjjel-nappal, mint egy-két korábbi lakó esetében.



Jó hír viszont, hogy szó nélkül utalni kezdték a Working Tax Creditemet. Csak úgy, minden felhajtás nélkül, alattomban.
Bevallom, mióta itt élek és rendesen kapom a fizetésemet, nem nagyon szoktam nézni, hogy mennyi pénz van a számlámon. Mert egyszerűen tudom, hogy mindig pont elég.
Ezért aztán nem kicsit lepődtem meg, mikor egy pénzkivételnél szokatlanul magas összeget mutatott az ATM.
Otthon szépen bejelentkeztem a netbankba, megnézegettem a legutóbbi tranzakciókat és akkor látom, hogy kb 3 hete minden kedden ott figyel az 52 font (plusz egyszer az igénylés napjáig visszamenőleg járó összeg egyben) a kivonatban.

Kijött a Conucil Tax-es papír is, amin nyilatkozni kellett hogy kiféle-miféle vagyok, micsinálok a lakásban, satubbi és vissza kellett küldeni, amire válaszként jött még egy levél, ahol közlik, hogy mivel single bérlő vagyok, ezért megkapom az erre járó 25% kedvezményt a Council Tax-ből.
Ez afféle kommunális és önkormányzati adó, amiről minden évben küldenek egy beszámolót, hogy mire használták fel.

Mit lehet erre mondani azon kívül, hogy az ember örömujjongásba kezd?

Szerintem csak annyit, hogy itt hagyják az embert élni, és nem megnehezíteni, hanem megkönnyíteni szeretnék a dolgát.

Folyt. köv.:

Kirándulások és meló, nem feltétlenül ebben a sorrendben. :)


4 megjegyzés:

  1. A sok papír meg engedély kapcsán csak az jutott eszembe, hogy tavaly tőlünk is kiköltözött egy család a legkisebb gyermekkel és a két nagyobb 13-14 éves teljesen egyedül repült utánuk egy hónap múlva.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Hát ezzel a papírozással az agyamra mennek, mostanában meg végképp.
      Full respect a családnak, főleg a gyerekeknek, hogy ezt így meglépték. Remélem minden jól alakul nekik.

      Törlés
  2. Egyébként meg örülök, hogy ilyen boldogság árad az írásodból. Még a blogod kezdete óta olvaslak. Remélem egyszer majd a tudásodhoz méltó munkát is fogsz kapni kint. Mert megérdemled.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Nos, ez az együtt töltött két hónap megfizethetetlen volt, és örülök, hogy ezt érezni lehet. :)
      És neked is örülök kedves Névtelen, a kitartásodnak és a jókívánságaidnak egyaránt. Mindkettőt nagy köszönöm. :)

      Törlés