Öri hari (?)

Ma egy szót sem szólt hozzám, tán még nem is köszönt, és a szemembe sem mer nézni.

Nem röhejes ez egy kicsit egy meglett férfitól?

Pedig azt hinné az ember, hogy ennyi idős korukra talán benő a fejük lágya, de a jelek szerint nem.

Gondolom egyértelmű, hogy a tegnapi eset utóéletéről van szó.

Röviden összefoglalva ő volt a bunkó és naná, hogy neki áll feljebb.

Már reggeli eligazításkor levegőnek nézett, holott előtte mindig engem talált meg, sőt kénytelen-kelletlen már bele is törődtem a brigádvezető cseppet sem áhított szerepébe.

Terepen úgy került, mint a leprást, de a többiekkel sem igazán találta a hangot, mert vagy piszok szarul próbált jópofizni, vagy belekötött még az élő fába is.

Innen már sejtettük, hogy csodás napunk lesz. :D

És a szitu netovábbja:

Vazze, üzengetett, mint a Harry Potter negyedik részében Ron. Csak rövidebb volt a "riadólánc".

Magyarán, hozzám közvetlenül továbbra sem szólt, helyette a többiekkel üzengette meg, hogy mit kéne csináljak... Meg igyekezett úgy beszélni, hogy amit a kolleganőknek mond, azt lehetőleg én is halljam.

Hát én nem hallottam meg.

Ha akar valamit tőlem, azt a szemembe lesz szíves.

Úgyhogy ahogy egyre jobban belegabalyodott a saját hálójába, úgy vált a szememben egyre nevetségesebbé.

Íme a felelősségteljes férfi és középvezető, még ha közmunkás is:

Uralkodni nem tud magán, a tetteiért felelősséget nem vállal, bocsánatot nem tud kérni, és a miatta kialakult helyzetet sem tudja megfelelően kezelni, ami által közröhej tárgya lesz.

Ugyanis a sokadik üzenetnél már a többiek sem bírták röhögés nélkül.

De mindig szépen megvártuk míg arrébb megy, és csak utána eresztettük ki a hangunkat.

Most komolyan, mi mást lehet még egy ilyen semmirevaló macskajancsival csinálni?

Mert hogy én nem fogom megtenni az első lépést, az olyan biztos, mint ahogy itt ülök most és írom ezt a bejegyzést.

Az pedig nagyon nem tud zörgetni, hogy miért húzta fel magát tegnap ennyire. 

Ez, tetszik-nem tetszik, egy munkahely, a magánéleti problémákat nem hozom ide, az ittenieket nem viszem haza, de nem is a dolgozón verem le, akinek semmi köze az egészhez.

Azért vagyunk emberek, mert (elviekben) tudunk uralkodni magunkon.

Ideje felnőni a feladathoz.

Hajszál híján

A munkavezetőnknek ma rossz napja volt.

És még rosszabb lehetett volna, ha nincs az a bizonyos hajszál, ami a címben szerepel.

Mert ha csak egy hajszálnyival közelebb állok hozzá, akkor neki holnap már nem kellett volna dolgozni jönni. Soha többé.

Tudom, hogy ezzel most mindenkit kellemesen felcsigáztam, de most mégsem fogok belemenni bővebben, igazából még én magam sem tértem egészen napirendre felette.

A reggel jókedvűen indult, előszele sem volt a készülődő viharnak (képletesen szólva).

Aztán kint terepen valami nagyon felbaszhatta az agyát, hogy mi, az nem derült ki, de, mivel mi voltunk "kéznél", hát rajtunk vezette le. 

Legalábbis próbálkozott, de gyorsan kihúztam alóla a lovat.

Akkor még észrevette magát és visszább vett magából.

A következő alkalommal viszont már nem működött az önkontrollja, valamiért baromira zokon vette a hozzá intézett kérdéseket (megjegyzem, halál mindennapos, milliószor feltett kérdések voltak, amikhez vártam némi pontosítást), és nem sok hiányzott ahhoz, hogy egy hirtelen, dühös mozdulatnak köszönhetően a szemüvegem csúfos véget érjen.

Meg vele együtt ő is.

Mert én leszarom, ha ordítoznak, genyóznak velem, vagy minden ok nélkül lebasznak. Vén róka vagyok én már, jól ismerem a jóféle magyar vezetői mentalitást, megszoktam és jó ideje immunis vagyok rá.

De teljesen más a leányzó fekvése, ha kezet emelnek rám, mindegy, hogy okkal vagy ok nélkül.

Akkor bizony a fent nevezett úriember olyan fegyelmivel távozott volna a közmunkás cégtől, mint a ház.

Utólag tudatosult csak bennem, hogy csupán egy kéznyújtásnyira álltam attól, hogy a markomban legyen egy ember sorsa.

Ugye milyen kevésen múlik?

Legtöbbször csak egy hajszálon.

Egyeseknek ez a hatalom álmaik nevotábbja.

Én sosem szeretnék ekkora hatalmat birtokolni.

Nem azért, mert attól tartanék, hogy visszaélek vele.

Sokkal inkább attól, hogy élnem kéne vele, bármilyen jogosan is.

Innentől kezdve természetesen új játékszabályok léptek életbe.

Nincs több önálló munkavégzés, ha valamit nem mond, azt nem csinálom, de elvégzem amit kell. 

Ezentúl leszarom a lerakott zsákok számát, ha kíváncsi rá menjen és számolja össze ő maga.

És azt hiszem épp ideje, hogy ő találja ki milyen szerszámok kellenek az adott napra az adott  munkaterületre.

Ha kérdez válaszolok, de vége a viccelésnek, jópofizásnak.

Ha a saját munkájához vár tőlem segítséget... nos, hát azt ma elbukta, mert arra a válasz  ezentúl: - Nem tudom.

Mert nekem nincs szükségem több hajszál híján helyzetre.

Mad world

Komolyan kezdem azt hinni, hogy lassan mindenki megőrül.

Ki a bizonytalanságtól, ki jódolgában.

Ha valaki még nem hallott volna a norvégiai iszonyatról, az informálódhat itt, de nyugodtan rá is lehet keresni önállóan.

Mindenesetre ha egyedül maradok sem értem, hogy mi visz rá embereket ilyen szörnyűségekre. 

Ennek az eszementnek például tényleg nem volt jobb dolga, mint ilyen baromságokkal foglalkozni?! Ennyire nem unatkozhatott.

Ha már annyira gyűlölködni akarnak, azt tegyék otthon, egyedül.

Vagy ha ennyire nem tudnak elviselni másokat, akkor kezdjék saját magukkal a bombászást, lövöldözést, nem pedig ártatlan gyerekekkel.

Egy biztos, én rövid tárgyalást tartanék neki, aztán bezárnám a préri közepén egy ablaktalan cellába, eldobnám a kulcsát, hogy soha többé nem árthasson senkinek, és az Istenére bíznám a sorsát.

Sajnálom, hogy a norvégoknak ilyen áron kellett megtanulniuk félni. Ezt senki sem érdemli.

Őszinte részvétem a családoknak. Az áldozatok pedig nyugodjanak békében.

A szívem szakad meg értük.

Esőnap II. felvonás

Ma reggel kinéztem az ablakon... 

Már rosszul kezdődik, mi?

Először azt hittem még alszok és rémeseket álmodok.

Aztán megtöröltem az ablakot, a szemüvegemet, ha lett volna, akkor a kontaktlencsét is átlötybölöm létyóval, mert odakint továbbra is igen évszakidegen időjárást tapasztaltam.

Vazz', rendesen köd volt!

Köd, nyár derekán!

Ezt azóta sem sikerült feldolgoznom. Zokon vettem, na.

Mivel az időjáráson semmilyen optikai tunning nem segített, hát jobb híján alaposabban megtekintettem. 

Hideg nem volt, viszont minden szürkéllett és finoman szitált az eső...

Ezzel természetesen azonnal felmerült a dilemma: mit kéne magamra húznom ruhailag?

Mit ne mondjak, mindig jobbra számít az ember, és én utóbb nagyon-nagyon-nagyon megbántam, hogy nem a gumicsizmám mellett döntöttem.

Úgy legalább a lábam szárazon maradt volna. A többi részemen talán csak egy szörfösruha segíthetett volna.

Pedig amikor kiléptem az ajtón még egész tűrhető volt a csapadékmennyiség. Aztán csúnya deja vue zúdult a nyakamba a meló felé félúton, így alakultam át menetközben jókiállású emberi lényből ázott ürgévé.

Odabent pöpec vizespóló versenyt lehetett volna celebrálni. :)

Szerencsére ezúttal nem sokáig szivattak bennünket, még 9-ig se kellett várnunk az elbocsátó szép üzenetre.

Mondjuk az biztos, hogy ha ebben a felhőszakadásban a ronggyá ázott ruhánkban kiküldtek volna "tevékenykedni", meg sem álltam volna az önkormányzatig és a farkánál fogva cibáltam volna ki az illetékes elvtársat az irodájából egy röpke negyedórás piknikre az épület elé.

Csak úgy a feeling kedvéért.

Itthon a gyerek nagyon örvendezett nekem, türelmesen megvárta míg a cipőmből kiöntöttem, a ruháimból kicsavartam a felesleges vízmennyiséget (egy cipő mínusz megint kinéz, valamilyen csoda folytán csak a bugyi maradt száraz rajtam), megengedte, hogy kicsit visszamelegedjek üzemi hőmérsékletre, és azóta játszunk.

Jobbanmondva most éppen kaptam egy hangyányi eltávot, egy bejegyzés erejéig. :)

Úgy utálom mikor igazam van...

avagy: Anyád jól van?!

Mivel jelen idő szerint intenzíven közmunkázok, úgy gondolom nem csoda, ha időről-időre felháborodom a minket érintő kommenteken, kinyilatkoztatásokon, tudósításokon, beszólásokon.

Pénteken elkövettem azt a hibát, hogy halál véletlenül a híradóra kapcsoltam az egyik kereskedelmi csatornán.

Nem is igazán tudtam, hogy melyik volt az a két fő kanális közül, de kizárásos alapon arra az eredményre jutottam, hogy pont azt sikerült megtekintenem, amelyiknek platform-függő az onlány változata (és juszt se bootolok át winfosra), így nem onnan fogok linkelni.

Tehát az alap hír az itt található. Meg itt.

Röviden: a MÁV közmunkásokkal tartatná rendben a Balaton környéki  állomások leharcolt épületeit. Merthogy milyen gáz állapotok uralkodnak, és milyen gáz, hogy az arra tévedő "kűfődi" ezt látja meg először...

Ezzel nem vitatkozom, mert tényleg gáz.

Hogy tényleg ez lenne a megoldás?

Ebben azért erősen kételkedem.

Értem én, hogy szarban a haza, a MÁV meg aztán pláne. 

De azt sosem fogom megérteni, hogy ilyen esetben ugyan miért nem ülnek össze a nagykutyák egy kis brainstroming-ra (úgyis baromira szeretik az ilyen divatos szakszavakat), ahol elmeditálhatnának a helyzet olyan megoldásán (nem csak ezen, több fronton is akadnak gondjaik), úgy, hogy a kecske is jóllakjon és a káposzta is megmaradjon.

Hogy mire gondolok?

Naiv vagyok, de rendes munkáért rendes fizetésre. 

Munkanélküli akad bőven, bárhol keressen az ember, olyan is, aki a fél karját adná egy stabil munkahelyért, és a fent említett állomások aligha igényelnek egy-két, maximum három ember munkájánál többet.

Csak hát nem ez a cél, mert ezeknek a fizetését a MÁV-nak kéne állni.

De ők meg miért foglalkoztatnának bárkit is tisztességes, normális megélhetést biztosító fizetésért, ha ugyanezt negyedannyiból (vagy akár ingyen) is megúszhatják?

Ehhez nem kell más, mint minél több munkaképes embert megfosztani attól a lehetőségtől, hogy emberhez méltó bérért normális körülmények között dolgozhasson, és persze hosszabb távra tervezhessen.

És voila, kész is a sokkal olcsóbb "munkaerő", aki szaré'-hugyé', alamizsnának is kevés pénzért elvégzi a munkát. Mert muszáj, ha élni szeretne.

Hogy milyen élet ez, azt inkább hagyjuk.

Már első blikkre sem jött be ez az egész Magyar Munka Terv, vagy hogy a rákba hívják most éppen. Azt mondták ne vészmadárkodjak, nem eszik olyan forrón azt a kását.

Ehhez képest tisztán látszik, hogy a MÁV-os dologgal nagyon is elkezdődött az, amitől tartottam. :(

Szóval, utálom, mikor igazam van, de soha nem szűnök meg remélni, hogy egyszer lesz bátorságunk összefogni és véget vetni ennek.

Hab a tortán:

A csatorna híradójában megszólaltatták az utca emberét is, akinek persze azonnal támadt pár szuper ötlete, jónéhány csodálatos javaslata a közmunkásoknak és az őket foglalkoztatóknak... aminek hallatán kinyílt a bicska a neszeszeremben (ott tartom), és ha van igazság a földön, akkor egy-két édesanyának (nem csak a nyilatkozóénak) aznap este jelentősen megnövekedett a vízfogyasztása. 

Annyira unom már, hogy mindenki jobban tudja, hogy a közmunkásnak mit kéne csinálni és hogyan!

Már komolyan csak az hiányzott, hogy még azt is az orrunk alá dörgöljék, amit különböző fórumokon rendszeresen lenyilatkoznak a kedves kommentelők.

Nem, nem azt, hogy örüljünk, hogy dolgozhatunk, mert ez már számukra is túl abszurd.

Hanem a mostanában olyan divatos "dógozzááá a segílyér' paraaaszt!" kezdetű mondókát.

Ha pedig már annyira tudják hogy mit és hogyan kéne csinálni, akkor miért nem fognak hozzá?

Vagy úgy gondolják, hogy nekik nem kéne tenni az élhetőbb környezetért, esetünkben a tisztább vonatállomásokért?

Mert azt viszont le merem fogadni, és nyakamhoz a rozsdás bökőt, hogy épp az ilyen "énmondommegatutit" barmok pisálják körbe a wc kagylót/piszoárt, hagyják lehúzatlanul a fajanszot, dobják a kuka mellé a kéztörlőt, verik szét a mosdót... és még tudnám tovább sorolni, de a gyomrom már tiltakozik.

Egyszóval, tudnám értékelni, ha mindenki a saját dolgával foglalkozna.

Én utcát seprek, dünnyögés/nyavalygás nélkül, ha már nem volt elég eszem politikusnak menni.

Ők meg ugyan fogják már be a piri szájukat, vagy, ha erre képtelenek, akkor menjenek és itassák meg az anyjukat.

Védőháló nélkül

Mászófal mindenféle biztonsági ketyerével, megfelelő felszereléssel, beülővel, fogóemberrel... hol itt az izgalom?

Mászófal közmunkás módra: egy híd rohadt meredek oldala, mindenféle biztosítás nélkül, egy szál lapáttal vagy gereblyével (igény szerint) felfegyverkezve, tangapapucsban... Na ez az igazi extrém sport!

A legextrémebb benne (a megcsúszás állandóan leselkedő veszélye mellett) az az iszonytató büdös, amitől még az én pár centis hajam is berasztásodik, mivel a híd alja köztéri illemhelyként funkcionál. Ebből kifolyólag természetesen fokozott az aknaveszély is, a terület ugyanis sűrűn van kábelezve.

Az szinte már magától értetődik, hogy nem a mi telephelyünkön vannak az emberek beoltva a ritkább fertőző betegségek ellen.

Mike Rowe menetet vágna magába a gyönyörűségtől, ha ilyen körülmények között forgathatná a Dirty Jobs következő részét.

Mi nem örvendeztünk ennyire.

Viszont szívesen meghívtuk volna a városi tévét egy forgatás erejéig, finom ellenpontozásaként annak a vélekedésnek, miszerint a közmunkások csak ülnek egész nap és nem csinálnak semmit. A forrás találomra választott.

És ha már védőháló...

Ma találkoztunk az első hídlakókkal.

Gyerekek, talán 14 évesek sincsenek.

Senkit nem érdekelnek.

És ott "laknak" az irtózatosan büdösben...

Még nem tudom, mit tehetnék értük. 

Én egy mázlista vagyok. Szeretek tangapapucsban a híd oldalán szart lapátolni.

Mert tudom, hogy a nap végén hazamehetek.

Azt hiszem mára ennyit szerettem volna mondani.

Kósza gondolatok

Hőségriadó az ország több részén.

Délelőtt 11-től délután 3-ig elviekben nem tanácsos a napon tartózkodni.

Minket simán kihajtanak a seggaszaló melegbe, és szerintem arra olvadjon rá az a kurva sárga mellény, aki kitalálta, hogy ez legyen a megkülönböztető jelzésünk.

Anélkül is szaunázunk rendesen, a műszálas csoda alatt belekóstolhatunk a gőzfürdő szépségeibe is...

Ha már hőségriadó, akkor víz, úgyis, mint védőital.

Igaz a védőital egyébként is járna.

Nos, egyébként amúgy nem jár, olykor napokig nem. Nem gond, megoldjuk.

Most hőségriadókor valakiben megszólalt a lelkiismeret... de az is lehet, hogy csak ellenőrzést kaptak, és a törvényt még nekik is be kell tartani.

Így aztán kocsival hoztak ki nekünk vizet. Langyosat, nehogy meghűljön a torkunk.

Lehet, hogy úgy tűnik, hogy mindenben csak a rosszat keresem és a szar is ízetlen, de ez nem így van. Sőt, a langyos vízzel sincs semmi bajom.

DE!

Először is, a baszott melegben miért nekem kell elzarándokolnom a megadott találkozási pontra vízért, miért nem tudják a klímás autóval utánunk hozni a nedűt?

Másodszor, ha már találkozási pont... miért oda hoznak vizet, ahol van?!

Esetünkben ugyanis sikeresen kijelölték a gyülekezőt oda, ahonnan egy köpésre van a nyilvános nyomós kút, sokkal kellemesebb hőmérsékletű vízzel...

A szervezés magasiskolája, ehhez kétség sem fér.

A napokban egy hölgy betelefonált egy beszélgetős műsorba, közmunka ügyben.

Ő még csak készül a behívóra, de nagyon borítékolható, hogy hamarosan megkapja.

Egy, már közmunkában dolgozó ismerőse révén azonban már nyert némi betekintést a közmunkálkodás rejtelmeibe, és az élő műsorban kijelentette, hogy ha olyanok lesznek a körülmények, ahogy azt felvázolták neki, pl.: no wc, no kézmosási lehetőség, no tisztességes kajálóhely, no pihenőidő, stb., akkor ő bizony pert indít az állam ellen.

Nos a kedves hölgy akár most is indíthatná a pert, mert a fent említettekből csak a pihenőidőt fogják neki biztosítani.

Wc-re állítólag mehetnénk olyan önkormányzati intézményekbe, ahol ezt lebeszélték. Ezekről az intézményekről mi valahogy semmit sem tudunk. Ezért gyakorlatilag leginkább a bokrok alját vesszük igénybe erre a célra.

Mondjuk ennek is megvannak a pozitívumai.

A múltkor, hősies bokrozásomnak köszönhetően, egy egész család kapta vissza a személyi iratait. (Sajnos nem az összeset, de hát én nem a húsvéti nyuszi vagyok.)

Hogy télen mit fogunk csinálni, az már más kérdés.

Kézmosási lehetőség flakonból van, abból, amit ivás céljára hurcol magával az ember.

Enni a járdaszegélyen szoktunk. Néha, ha olyan környékre vezényelnek, akkor a köztéri padoknál, asztal mellett. De mindenképpen szigorúan a szabad ég alatt.

Mondjuk nem igazán értem, hogy miért kell megvárni, míg ő is beletrappol ebbe a kulimászba... Ha ennyire otthon van a perelésben, miért nem teszi meg azokért akik már nyögik? Ők nem érdemelnék meg?

És mert három a magyar igazság...

Hol vannak az ingyenélők?

Azok a primitív létformák, származástól, bőrszíntől függetlenül, akik vígan terrorizálják a járókelőket miközben literszámra vedelik a kannás bort.

Azok az élősködők, akik a dolgozók adóforintjaiból kapott segélyekből duhajkodnak és eszük ágában sincs munkát vállalni. 

Tehát hol vannak azok, akiknek - elméletileg - ezt az egész közmunkásdit kitalálták.

Ott ugyanis, ahol engem foglalkoztatnak közmunkailag, elvétve látok egyet-kettőt a fent említett fajtából.

Látok viszont bőven nyugdíj előtt álló, senkinek sem kellő, a végsőkig elkeseredett embereket.

Családanyákat, családapákat, akik szintén dolgoznának, ha lenne hol.

Fiatalokat, akiknek esélye sincs elhelyezkedni, gyakorlatot szerezni.

Olyan embereket látok, akiket nem visszavezetni kéne a munka világába, hanem lehetőséget adni nekik, hogy rendes munkát végezhessenek.

Ezzel nem azt mondom, hogy az utcaseprés nem rendes munka.

De elnézve azokat az embereket, akikkel nap mint nap együtt húzom az igát, nem tudok szemet hunyni afelett, hogy milyen vétkes elpocsékolása folyik tudásnak, tettrekészségnek, életeknek.

Mert nem hiszem el, hogy tényleg annyira elfogytak volna a képzetlen munkaerők, hogy már a szakmunkásokat, érettségiseket, diplomásokat állítják "csatarendbe".

Boldog Viharnapot...

... Malacka!- mondta Micimackó, miközben legjobb barátja tovalebegett, mint a győzedelmi zászló.

Nos, tegnap itt is ítéletidő volt gyorshajtásos széllel és vízszintesen eső esővel, folyamatosra állított villámlással, meg olyan morajlással, hogy az emberben meghűlt a vér.

Reggel melóba menet végig tátott szájjal szörnyülködve küzdöttem le a bio akadálypályát, kicsit fájt látni, hogy tőlem sokkal idősebb fákat tört derékba a vihar.

Naná, hogy odabent szignifikáns fejetlenség fogadott. A napi "mit kéne csinálni" néven ismeretes társasjáték hatványozódott, először négyzetre, majd köbre emelte magát. Vagy fordítva.

Egy biztos: a természet alapos tereprendezésének köszönhetően ma végeztem először érdemi munkát durván két és fél hónapos köztevékenykedés keretében.

Komolyan mondom élveztem, hogy végre volt értelme annak amit csinálok, és ezzel nem csak én voltam így.

És az sem hátrány, hogy ha van mit csinálni, akkor valahogy az idő is gyorsabban telik.

Mondjuk nem volt gyenge, hogy 40-50 kilós asszonyok vonszolják egy kupacba a combnyi vastagságú letört ágakat, és nem először fogalmazódott meg bennem a kérdés, hogy a díszmadzagok odafent vajon tisztában vannak-e azzal, hogy a munkanélküliek, illetve a közmunkázók java része NŐ...

Már csak azon apropóból kifolyólag is, hogy általában minket diszkriminálnak hátrányosan a sokat emlegetett munkaerő piacon.

Nem tudnám megmondani, hogy hány pasi jut egy nőre, de úgy vélem furcsán fogja kivenni magát, hogy akár vaságyastól 30 kilós nőkkel szeretnének víztározót és egyéb ilyen nyalánkságokat építeni.

De hát ők az okosok, lehet, hogy ők tudják jobban...

Viszont azon gondolkodtam, hogy lassan nem ártana magunkkal vinni valami összehajtható transzparens félét, olyan elakadásjelző háromszög szerűt, amit figyelmeztetésképpen kirakhatnánk a műveleti terület két végére.

Bár lehet, hogy kitaláltátok, de igen, a minden lében kanál civilek miatt kéne ez az óvintézkedés, mert már kezd nagyon elegünk lenni abból, hogy mindenki meg akarja mondani, mit kéne csináljunk.

Ma letális adagot kaptunk belőlük, mert persze hogy minden fűszálnál állt valaki, aki sürgősen (demoströgtönazonnal) elhordatta volna velünk a szemét sértő, tetemes mennyiségű hulladék gallyat... és persze hogy volt olyan, akinek egy vékony ágacska is szúrta a szemét (talán ha kegyeskedett volna lehajolni érte).

Mindezt úgy, hogy közben versenyt futottunk a tűzoltókkal (őket se irigyeltem ma, a mi seggünk partján is vizipólóztak a bolhák, hát akkor az ő bevetési ruházatukban milyen durva lehetett a helyzet), meg a saját, városszerte cirkáló főnökeinkkel.

Ha történetesen semmi nem akad a közelben, amire felszúrhatnák a szemüket, akkor rendszerint minket tűznek gombostűvégre. Ez nem ma történt, de pl. baromi arrogánsan tudják rajtunk számon kérni, hogy ugyan miért ülünk a járda szélén.

És nagyon tudnak duzzogni, mikor kedvesen mosolyogva (ki van adva ukázba, hogy kedvesnek kell lenni velük) közöljük, hogy óránkénti kötelező tíz perc pihenőnket töltjük, úgyhogy felesleges lélekszakadva rohannia a cég vezetőségéhez, hogy a mocsok közmunkás banda henyél.

Szintén nem ma, és az elkövető szerencséjére nem is velem történt meg, hogy az óvodás(!) kölyök gennyeskedve intézett kérdést egy sárgaságoshoz, miszerint "mi van részeges közmunkás, tetszik a sepregetés?"

Mert én, ellentétben a még új kolleginával, valszeg csípőből megfeleltem volna, hogy "ja, anyádnak is a másik utcában."

Tudom, ronda dolog egy gyereknek így visszaszólni, és tudom, hogy értelme se sok, ha olyan családból való, ahol ezt hallja otthon. De legalább a májamnak jólesne. Igen, annak a rossznak.

Szóval előbb-utóbb kéne csinálni egy táblácskát, sőt akár egy közleményt is kiadhatnának, a pontos szövegen még gondolkodom, de valami ilyesmi lenne benne:

Kérjük ne baszogassa a közmunkást!

A közmunkást alkalmazó cégnek van erre a célra kijelölt felelős vezetője, önkéntesekre egyelőre nincs szükségünk.

A közhiedelemmel ellentétben a közmunkásnak van szeme és munkavezetője, aki ellátja a munkája ellátásához szükséges instrukciókkal. Kéretlen ellenőrzéseikkel  és hozzájuk intézett kéréseikkel munkájukban csak akadályozzák őket, a pihenőidejüket zavarják, különösen súlyos esetben pedig a beszólás károsíthatja az Ön vagy jól azonosítható járműve épségét.

Csak úgy

A gurumnál láttam a tesztet, Jane Austent imádom, hát persze, hogy kíváncsi voltam...
Sorry, angolosok előnyben.

És Te melyik Austen hősnő vagy?

Miért beteg a magyar?

avagy "- Itt dög-lünk meg hu-tyu-tyuuuu!" (Trabarna)

Arra itt és most le merném tenni a nagyesküt, hogy nem azért olyan siralmas az emberek egészsége, mert két pofára zabálják a chipset és literszámra öntik magukba a kólát.

Ennek ellenére überintelligens kormányunk nemrég elfogadott egy törvényt, miszerint ha beledöglünk is vigyáznak az egészségünkre.

Az eredetileg hamburger adóként beharangozott tervezet végül szinte minden másra kiterjed, a hamburgerekre speciel nem. (Azóta asszem csipsz adónak hívják...)

És igen, elérkeztünk a mentegetőzésig, és juszt se hagyom ki!

Tehát: távol álljon tőlem, hogy az egészségesebb étkezés ellen emeljek szót!

Sőt! Tény, hogy rengeteg szart megesznek az emberek, amit nagyon nem kéne. És tényleg kéne már valamit tenni, hogy ez megváltozzon.Például rendet tenni a fejekben. (Persze nem csak ott.)

Ebből is jól látszik, hogy az alapötlettel egyébként még tudnék is azonosulni, HA!

Ha nem látnám, hogy már megint a csóringerekkel csellóznak ki, de alaposan.

A csóró ugyanis nem azért vesz porlevest, mert annyira szereti, hanem mert arra fussa. És az is kevéssé valószínű, hogy chips-szel lenne dugig a kamrájuk. Sőt, nyugodtan mondhatjuk, hogy egy valóban szerényen éldegélő családnál a szökőévben egyszer vásárolt chips kb. luxusszámba megy.

Jobb, ha elhiszik a nagykutyák, hogy a "jobbágyok" is szeretnének friss, egészséges, a kormánynak is tetsző alapanyagokból főzőcskézni, csak nemigen telik rája.

Ezzel természetesen nem állítom azt, hogy nem léteznek "tudatosan mocsok egészségtelenül táplálkozó" emberek, de azokat a csillagos eget súroló adó sem fogja visszatartani az egészségtelen életmódtól.

Viszont, kedves ötletgazdák, ha már ennyire ragaszkodnak a megmentésünkhöz, az egészség védelmének kevésbé zsebmetsző módja is lenne. 

Nevesen az, hogy a kártékonynak kikiáltott étkek árának felheccölésével egy időben (vagy még inkább ahelyett) az egészséges élelmiszerek adóját csökkentik.

De ami azt illeti, az ilyen és ehhez hasonló törvények sokkal többet ártanak az egészségünknek, mint az összes sós, cukros, adalékanyagos élelmiszer összesen.

Sokkal jobban megfekszi a gyomrunkat, ha egyesek ész nélkül csökkentenek jövedelemadót, pofátlanul azt szajkózva, hogy ezzel senki sem jár rosszul, holott ez már az előzetes számítások szerint sem volt igaz. 

Aztán pedig továbbra is fennen hangoztatva a "senki nem jár rosszul"-t megzsarolják az embert és a hiány befoltozására einstandolják a nyugdíjra félretett pénzeket.

Az sem tesz jót a szív- és érrendszerünknek, hogy nem sokkal ezután egy tollvonással áthúzzák a számításainkat, és arra hivatkozva, hogy csak a rendvédelmisek korkedvezményes nyugdíját stornózzák (ezt még komolyan elhitte valaki?!), simán megszüntetik a többit is, még az olyan hosszú távon gyilkos hivatások esetében is, mint a bányászok... majd lazán közlik, hogy valójában a rendes állami nyugdíjunkra is keresztet vethetünk. (vajon merre jár ilyenkor a nyugdíjak védőszentje?)

Mindezt elmondásuk szerint azért, mert a kedvezményes nyugdíjak sokba vannak az államnak... (Halk kérdés: a MOL részvények nem voltak sokba? És a kedves politikus urak milliós fizetése?)

Mindenesetre ezek után még van bőr az arcukon rendesen. (csak szerintem cinikus?)

És az a stressz sem használ az idegeinknek, hogy nem tudjuk mire megyünk be másnap a munkahelyünkre, nem tudjuk, hogy lesz-e még egyáltalán holnap, hiszen újabban bármi megtörténhet, méghozzá következmények nélkül, mert ha szólni merünk csak mi járunk rosszabbul, és nincs már aki megvédjen, aki képviseljen bennünket, mert ellehetetlenítették a szakszervezeteket.

Ha pedig nincs munkánk, akkor akár el is hantolhatjuk magunkat azon melegében, mert mindegy mit tudunk, miben vagyunk jártasak, ha nincs egy jó ismerős, akkor csak közmunkázni vagyunk jók és csak süketduma, hogy ez a munkába visszavezető út.

Nagyon nem nyugtat meg bennünket a tudat, hogy a jövő évtől bármikor füttyenthetnek egyet, és utazhatunk az ország másik végébe valami nagyszabású projektet megvalósítani éhbérért...

És a még munkával rendelkezők seggében is ott figyel a zabszem, hogy ugyan mikor csökkentik újra és újra a fizetésüket (ne legyen igazam!) azon apropóból, hogy ha nem tetszik, akkor majd jön egy közmunkás fele annyiért dupla annyi időben és még csak nem is a munkáltatónak kerül pénzbe...

A vérnyomásunkat is jobban felturbózza az, hogy látjuk, már megint a módosabbaknak kedvez a kormány, mert még meg is jutalmazza az eddig más országbeli rendszámmal futkosókat, akik persze kapnak az alkalmon, és fillérekért regisztráltatják itthon a több millás verdáikat...

És a koleszterinünket sem az fogja normalizálni, hogy már megint feljebb mennek a gyógyszer árak, köztük akár életmentő tablettákkal is.

Meg az sem, ha az orvosok ék alakban húznak el az országból...

Attól pedig már-már agyvérzést kap az ember, hogy a jövő nemzedékét is elkezdték piszkálni, ahogy egyik iskolát a másik után passzolják át az egyháznak, a legtöbb esetben alternatíva nélkül, mert valami számomra érthetetlen oknál fogva az egyház több támogatást kap az államtól egy iskola fenntartásához, mint egy önkormányzat...

Az pedig érdekes módon senkit nem zörget, hogy egyelőre még szabad vallásgyakorlás van... Bár akit zörgetne, azt meg gyorsan eltakarítják az útból.

S ha mindez még nem lenne elég egy kiadós idegbajhoz, hát ők gondoskodnak róla, hogy ebben se szenvedjünk hiányt, mikor minden érdekvédő / kritikát megfogalmazó fórumot kiiktatnak vagy saját embereikkel töltik fel.

Még tudnám részletezni, de engedelmetekkel most befejezem, mielőtt megmarom magam, mert akkor mehetek táppénzre, aztán még véletlenül rámfogják, hogy táppénzcsalok és mehetek dutyizni.

Röviden összefoglalva:

Kedves uraim, nem  az élelmiszer öl, hanem a bizonytalanság. 

Az, amiből önök az elmúlt egy évben bőségesen juttattak nekünk.

Bocs a sok linkért, de nem szokásom a levegőbe beszélni.