Viszont a Himnusz még sosem volt ilyen szép nekem, mint most, hogy az én drágám (is) énekelte egy egész stadionnyi ember előtt. (elérzékenyült mosoly)
Na szóval vissza a szürke hétköznapokhoz és a nagy emilezős Szabadságharcoshoz.
Akinek harmadik és negyedik emiljét együtt vesézném ki, hiszen a harmadik nem tartalmazott érdemi információt, helyette szépen előkészítette a terepet a negyediknek. Sőt Negyediknek, amiben ott volt a Lényeg, az Alfa és az Omega, az egész emilesdi Apropója.
Azt pedzegeti, hogy így a válság alatt/után megváltoztak az erőviszonyok, agresszívabbak az álláskeresők (naná, a munkaadók tesznek róla, hogy rövid időn belül a tökünk tele legyen), többszörös a túljelentkezés (ki hitte volna?!).
Ennek szerinte egyetlen ellenszere van, mégpedig az, hogy tűnjünk ki a tömegből.
Aranyapám! Ezt pont ebben az országban forszírozod, ahol hosszú évtizedeken keresztül máson sem buzgólkodtak, mint hogy mindenkit belepasszírozzanak az általánosan és központilag meghatározott és elfogadott keretekbe?!
Azt mondja a drága, hogy ma már nem dzsal a sablon önéletrajz. Meg irgum-burgum, hogy még mindig kilencvenes évekbeli sablonokat használunk, azt a hét- meg a nyolcszázát!
Persze, te ökör, mikor minden létező állásportálon meg álláskereső tanácsadónál a szádba rágják, hogy jujuj neked, ha el mersz térni a szabványtól, mert hogy azt mennyire nem díjazzák a munkaadók és különben se akarjunk már különcködni.
Az ember már akkor a seggét csapkodja a földhöz, ha egy nagyjából életképes önéletrajzot összeizzad, nemhogy még formát bontson.
És ezek után persze jön a nagy kérdés: akkor most mi van?
Kinek higgyünk?
Merjünk kitűnni vagy lapítsunk szépen tovább az egyen-önéletrajzokkal?
Egyik tanácsadó ezt mondja, a másik amazt, a harmadik meg egy hótt eltérő módszert preferál.
Szóval Nagyokos, kire kéne hallgatnunk?
A pro és kontra szépen le van vezetve mindenütt, papíron, elméletben. Te kis barátom szintén a magas lóról osztod az észt.
És egyik oldal sem szimpatikus. Kicsit sem. Mert egyik sem néz emberszámba minket, elkeseredett álláskeresőket.
Egyik sem hallgat meg minket, csak fújja a maga nótáját, a saját vélt igazságait és nagyokat hebeg-habog, ha egy konkrét kérdéssel találja szembe magát, amiről nem tud terelni.
Ennek egyébként baromi egyszerű oka van. Az, hogy nincsenek a mi helyünkben, valójában nem ismerik a problémáinkat, mert nem élik meg, ezáltal nem érzik át a helyzet súlyát.
Csak pingvinezni tudnak. Meg sajnálkozni. Meg „együttérzően” pillogni ránk, elhitetve, hogy mennyire sajnálják, hogy mennyire törődnek velünk.
Hát nem! Egyik sem törődik velünk!
Nagy Testvér sem, mert a negyedik emilben kibújik a szög a zsákból, és a barátságos mosoly tökéletes arra, hogy kivillantsa a foga fehérjét.
Nem egyebet akar ugyanis, mint a pénzünket.
Az éhenhaláshoz sok, megélhetéshez kevés kis pénzünk tetemes részére nevez be azért, hogy megoszthassa velünk a tuti módszert, amivel pillanatok alatt munkához jutunk.
És higgyük el neki bemondásra, meg néhány „sikerrel járó” levelére, hogy ez az a módszer, ami egyedül üdvözítő, no meg természetesen csak nekünk, csak most, csak ennyiért... bocs, asszem hánynom kell.
Egyszóval ez is csak a javunkat akarja. Odaadjuk neki?!
Mindenesetre ügyes, le a kalappal előtte!
Ő már csinált magának munkahelyet. Meglovagolja azt az egyetlen területet, ahonnan tömegével gyűjtheti a balekokat, akik a szebb jövő reményében - vagy a reménytelenségtől fásultan - bedőlnek az új köntösbe bújtatott üres marketingnek és ha fogcsikorgatva is, de kinyögik az áttörést ígérő „anyag” árát.
A tv-s vásárlós műsorok elbújhatnak mellette, de én erre a helyében nem lennék büszke.
Egyébként az az igazán szomorú, hogy még mindig van kit beetetni. Tényleg ennyire naivak lennének az emberek?
Vagy csak én vagyok túl jó véleménnyel róluk?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése