Fejvadászokról, utoljára

Miszter Megmondom A Tutit nem bízza a véletlenre a pénzkereseti forrását, további emilekkel próbál puhára klopfolni.
Mondhatni számít a magamfajta szkeptikusokra, akiknek már tele van a puttonyuk az ígéretekkel, brainstormingokkal, networkökkel.

A soron következő szösszenet címét kicsit átalakítva kölcsönveszem, ha nem tetszik, ne tegye „közkinccsé”, vagy pereljen be.
Tehát: Mi kell ahhoz, hogy rám is vadásszanak a fejvadászok?

Hümm… Jól fel kell cukkolni őket? Vegyek nekik puskát? Riszáljak előttük vörös posztóban?


Nos, nem. Kezdésnek lazán lehülyéz, csak kulturáltabb formában.
Ugyanis egyszer s mindenkorra jegyezzem meg, hogy nem minden fejvadász, ami fénylik.
Sőt, ilyen, hogy fejvadász egyáltalán nincs is, a birka álláskeresők adták csak nekik ezt a vadregényes megnevezést. (Remélem nem zavarja, hogy mióta csak betették a lábukat az országba ezek a társaságok, ezzel a közkeletű gyűjtőnévvel illetik őket.)

De jó, legyen. Fejvadász nincs.
Vezető kiválasztók vannak.
Meg toborzó cégek.
Meg munkaerő kölcsönzők.
Én vagyok a hülye. (mea culpa)


Eme kategorizálás után emberünk közli, hogy minket nem az első helyen szereplő cégek érdekelnek. Ni, a kis gondolatolvasó!

Drága Uri Geller, kicsi David Hasselhoff Copperfield!
Ennyire nem kéne ám lenézni a hazai álláskeresőket.
És ha olyan a végzettségünk, hogy simán vennénk az akadályt egy középvezetői poszton?
Valahol el kell kezdeni.
Sőt, ha azt nézzük, elkezdeni a legnehezebb.

Nagy cucc ám olyan emberkéket megkörnyékezni, akik már ilyen állásban verik a nyálukat évek óta, és a cég munkatársának már csak az a dolga, hogy megszöktesse az aktuális munkáltatótól a delikvenst, mint menyasszonyt a lagziról.

Így nem nehéz sikereket felmutatni.

Ez egyébként is vicces, mert akinek van állása, az itt úgy ragaszkodik hozzá, hogy kalapáccsal kéne az ujjait újrarendezni, hogy eleressze, amit egyszer már keserves melóval kikapart magának. Hacsak nem lett időközben forró a talaj a lába alatt.

Nem mellesleg ugyan vessen már egy pillantást a kis hazánkban garázdálkodó közép- és felsővezetőkre (áramot nem lehetne velük vezetni?). Jó háromnegyedük lófaxt se ér vezetőileg, emberileg meg aztán pláne. Akkor miről is beszélünk?


Mindegy, Uri újra gondolatolvas, és megmondja melyik társulatra van szüksége a mezei álláskeresőnek.
Igen, a toborzókra, akik igen fellengzősen személyzeti tanácsadóknak is neveztetik magukat.

… és tessék mondani, ezek milyen személyzetnek adnak tanácsokat?
Én speciel még egy egészséges visszajelzést sem kaptam tőlük, úgyhogy a tanácsaikat is feldughatják oda, ahova én gondolom.


A munkaerő kölcsönzőket meg aztán végképp felejtsük el, mert az a legnagyobb átverés a világon.
Íme a legjobb megoldás arra, hogy a kedves munkáltatók háromhavonta simán cserélgethessék a melósokat.

Oktatónk mindazonáltal biztat, hogy vegyük fontolóra ezeknek az ajánlatait, akkor is, ha ez a féle foglalkoztatás nem áll közel hozzánk.
Nem áll közel hozzánk?!? Mintha válogathatnánk.
Legtöbbünk akár már a lelkét is eladná, ha végre munkát kapna, mindegy hol és hogyan. Nem hobbiból akarunk dolgozni, hanem mert élni szeretnénk, nem pedig túlélni.
De rohadt nehéz lehet ezt megérteni!

Lényeg a lényeg, minden ilyen cég csak egy a totál felesleges körök közül, hiszen Felhomályosító is leírja, hogy az előszűrés, előinternyúzatás még arra sem garancia, hogy a lécet átvivőket küldik ki a megbízókhoz.

Azt meg soha, senki, semmikor nem lesz képes megmagyarázni nekem, hogy miért is olyan fontosak ezek a bagázsok.