Internyú I.

Szóval jelentkeztem, ahogy kell, weboldalon keresztül.

A nagy állásbörzés „ujjongás és lehidalás” után azért egy kicsit hamarabbra vártam az ő jelentkezésüket.

Egy hét múlva sikerült nekik. Addigra már majdnem lemondtam róla. Nem ez lett volna az első eset, hogy átvágnak a palánkon. A jól hangzó, ismert cégnév még nem garancia.

Jellemző módon – jah, nem is én lennék – egy bevásárló központ kellős közepén, a legnagyobb hangzavarban csörrentek rám, az is kész csoda volt, hogy meghallottam a telóm szirénáját. (az a csengőhang :D )

Éppen a gyereket etettem két fellépés közt, tehát hihetetlenül jó érzékkel választották ki a legrosszabb időpontot a telefonos egyeztetésre.

Ismeretlen szám, elsőre azt hittem, hogy már megint mellétárcsázott valaki. Ez elég gyakran előfordul.

Felveszem a kontaktust, a túloldalon vérszegény hang... na vajon mennyit hallottam belőle?

Persze, hogy semmit.

Párfecsejünk néhány nagyon-nagyon hosszú percig másból sem állt, csak abból, hogy „elnézést, nem értettem, elismételné?”

Nagy nehezen végre felfogtam, hogy A cég egyik hr-es hölgye próbál kapcsolatot létesíteni velem, eddig elenyésző sikerrel.

Még jó, hogy anyám pont akkor futott be, mert a második fellépést ő is szerette volna megnézni-meghallgatni. Így aztán nyugodt szívvel hagyhattam ott csapot-papot. Azt hiszem egy pillanatra ledöbbenhetett, mert ahogy ő leült, én se szó, se beszéd felpattantam az asztaltól, és igyekeztem minél előbb kissé zajmentesebb helyre nyargalni.

Mondjam?

Esélyem nem volt, mert még a WC környékén is igen magas volt az alapmoraj, tehát a csevej változatlanul főleg abból állt, hogy minduntalan visszakérdeztem.

Végül nagynehezen megegyeztünk másnap délelőtt fél 10-ben, és bontottuk a vonalat.

Hehe... Ugye nem gondoltátok komolyan, hogy itt véget ér a kálvária?

Nem is.

Én, mint aki jól végezte a dolgát, teljes lelki nyugalommal lenémítottam a mobilomat és becsüccsentem a gyermekem aznapi második fellépésére.

Mire véget ért a koncert, én két nem fogadott hívással és egy sms-sel lettem vastagabb.

Hívjam vissza ezen meg ezen a számon – szólt az üzenet.

Majd ha hazaértem – lendítettem meg az ültetőujjamat.

Hogy miért mutogattam? Mert a telefonbeszélgetés végén külön felhívtam rá a figyelmét, hogy most kb egy óráig nem leszek elérhető...

6 körül csörrentem vissza, hogy hahó, hol fáj.

Ott fájt neki, hogy a másnapi interjúztatáshoz még szükséges kollégának közbejött valami fontos és csak délután érne rá... tudnék-e később menni?

Na gondoltam magamban, kiscsillag bajok vannak az értő olvasással, de még a személyes találkozáskor se figyeltél rendesen, ugyanis MUNKANÉLKÜLI vagyok, tehát pont mindegy, hogy mikor kell mennem.

Azért eljátszottam az előzékeny és készséges álláskeresőt, áhítattól csöpögős hangon megnyugtattam, hogy nem okoz gondot a délutáni találka, és az sem gond, hogy vissza kellett hívnom.

Miután bontottam a vonalat meglegyintett a gondolat, hogy ez esetleg már az interjú része volt, pontosan azt tesztelték, hogy mennyire vagyok „elszánt”.

Ami azt illeti, eléggé. :D

Folyt. köv.