Internyú II.

Odafent összeesküdhettek ellenem... de legalábbis mindent elkövettek, hogy ott tegyenek keresztbe, ahol csak tudnak.

Reggel verőfényes napsütés, én szépen tisztába raktam a bringát, a térképen pontosan megnéztem hova is vagyok hivatalos, oda milyen úton és kb mennyi idő alatt jutok el.

Délben pedig leszakadt az ég.

Bringázásról így már szó sem lehetett, hacsak nem akartam tarkóig sárosan beállítani. Mély benyomást tettem volna rájuk, nemde?

Körbeudvaroltam tehát az otthon tartózkodó hímneműeket, végül öcsém nyerte el a nemes feladatot, hogy a célhoz fuvarozzon.

Útközben kisütött a nap... Annyira, hogy gyors sztriptízt rendeztem az autóban... Á nem, nem forrt fel az agyvizem... kicsit sem... tényleg :S

Jó szokásom szerint úgy 10 perccel a megbeszélt időpont előtt érkeztem, alaposan lefőve. Ők viszont ráhúztak egy tizest pluszba, így pácolódtam még egy cseppet.

Sebaj, akkor is inkább legyek ott hamarabb, mint hogy egy percet is késsek.

A hr-es csaj is kb egy tizessel volt fiatalabb nálam. Az érzés leírhatatlan.

De két kezével ver az isten... a délelőtt közbejövős kollegát az előző munkahelyemről ismertem...

Hát persze, hogy bebuktam a „mi már ismerjük egymást” szöveget, ami önkéntelenül is kicsúszott a számon nagy meglepetésemben, mikor megláttam.

Ugyanis ő nem ismert meg.

Szabad szemmel is jól láthatóan az önéletrajzommal abban a percben próbált komolyabb ismeretséget kötni (egyébként a hr-es is), és még nem ért el benne az 'előző munkahelyek' menüpontig.

Mi több, a végzettsége(i)mmel sem volt tisztában.

Jól kezdődik, mi?

A folytatás sem volt jobb, bár azt hiszem most először nem voltam ideges, csak kellemesen felspannolt.

Aránylag magabiztosan válaszoltam a szakmai kérdésekre, és erről a témáról még szívesen elmesélgettem volna, de aztán menetrendszerűen tértünk át az önfényezés napirendi pontra, ami most sem ment, ugyanúgy, mint a 'meséljek magamról'.

Mégis mit meséljek vazze?

Hogy piszkosul kéne a meló, mert már elegem van a segélyekért kuncsorgásból?

Hogy a tökömet sem érdekli a karrier, csak dolgozni akarok?

Hogy majd megveszek azért, hogy gyönyörű, bazi nagy routerekkel dolgozhassak?

Hogy ha felvesznek a cég lesz a mindenem, a logójával kelek-fekszek?

Hogy érdekel az IT-n kívül más is, ami abszolút nem függ össze az informatikával?

Hogy bár nagyon szeretnék itt dolgozni, de attól ez még csak egy munkahely, és a gyerekem mindennél többet számít nekem?

Ráadásul mindezt angolul. És nem az angol volt a gond, hanem az amiről beszélni kellett volna.

Így hát tereltem és igyekeztem a lehető legjobb képet festeni magamról. Végül is szó szerint meséltem.

Aztán jöttek a mumus kérdések is, természetesen.

1, Túlórát hogy tolerálom?

2, Vállalnék-e több műszakos beosztást?

3, És a fő mumus: fizetési igénye?

Csakhogy ezúttal készültem a mumusokra. A válaszaim:

1, Ha szükséges, hajlandó vagyok túlórázni, de bízom benne, hogy ebből nem csinálnának rendszert.

2, A több műszakkal nincs gond, a gyermekem már elég önálló, de a felügyelete is megoldott.

3, Az ebben a munkakörben dolgozók fizetésének az átlagát kérném, ha számszerűsítenem kell, akkor olyan 120-150 e Ft körüli összegre gondoltam nettó, de ez az összeg alkuképes.

Egyetlen kérdés volt, amivel megfogtak, és az imígyen hangzott:

Milyen álmaim, vágyaim vannak, tehát hol és hogyan képzelem el magam öt év múlva?

Hát mit lehet erre válaszolni?! Én a szívem szerint ezt a monológot vágtam volna le:

Ember, a holnapi napomat nem tudom előre, nemhogy öt évet! Ilyen hosszú távra én egy jó ideje már nem tervezek, max vázlatosan, nagy vonalakban. Nagyon nagy vonalakban. Persze el tudnám képzelni, hogy öt év múlva már nem egyik hónapról a másikra élek, netán még egy saját lakást is beújítok, és az ehhez szükséges anyagi fedezetet egy olyan melóval teremtem elő, amit szeretek csinálni... Én szimplán csak dolgozni akarok, úgyhogy ne várja tőlem senki hr-ese, hogy nekem a karrier és az előléptetés lebeg a szemeim előtt. Én nem akarok sem most, sem később senkinek dirigálni. Nem, az én összes álmom privát jellegű. Békéről álmodom, és nyugalomról, és biztonságról; elismerésről és megbecsülésről... Olyan dolgokról, amikről nektek diplomás látszattevékenységet folytatóknak lövésetek sincs!

Na de az ember nem fűrészeli maga alatt a fát, a monológ elmaradt, helyette némileg tanácstalanul nyökögtem egy sort (sokmindenre felkészültem, erre nem).

A szembepartner megnyugtatott, hogy nincs rossz válasz.

Nincs ám egy nagy túrót!

Végül megérkezett az isteni sugallat, és kivágtam, hogy X év múlva is informatikával szeretnék majd foglalkozni, lehetőleg már a jelenleginél jóval magasabb szinten.

Ezután én is kérdezhettem, és kérdeztem is, mert a zsákbacicás pozíció megjelölés vajhmi keveset árult el leendő munkám mibenlétéről.

Átfogó és igen részletes összefoglalót kaptam a cégről 10 percben, majd az ezt követő két percben sikerült rátérni a konkrét feladatokra. Nem kicsit tetszett :) alhálózatok számolása, VLSM, routerek és switchek konfigurálása... (sóhaj)

Megköszönték, hogy befáradtam és megígérték, hogy majd jelentkeznek.

Én bénáztam egy sort, mert a beszélgetés alatt a táskám pántja ismeretlen dimenziókba távozott, aztán a dumaparti végén feltápászkodáskor biztonsági övként rántott vissza a székbe.

Lélekjelenlétem utolsó darabkáit összekaparva egy rövid kézfogás után emelt fővel távoztam a vallatóból, egyedül, mert kifele már nem kísértek. Gondolom elhitték nekem, hogy egyedül is kitalálok.

Reménykedő üzemmód bekapcs. :)