:(

A múlt hét közepén nagyon szomorú hírt kaptam egy régi kedves ismerősről.

De az ismerős nem is jó szó, hiszen Edus már-már nővérként funkcionált az életemben évekig, mint ahogy öcsém, bátyám, hugom, nagybátyám, nagynéném, nagymamám és nagypapám volt anno mindenki az első munkahelyemen.

Nem is munkahelyként éltem meg, hanem véget nem érő szórakozásként, pontosan a fent említett “családtagok” és Edus közreműködése miatt.

Aztán én “kirepültem”, de a kötelékek még sokáig erősen tartottak, olykor védőhálóként szolgáltak. Sajnos az idő múlásával egyre fogyatkoztak a találkozások, és rendszerint kimerültek egy-egy utcai összefutáskor a “szia-szia, mi van veled, de jó, hogy látlak, bocsi rohanok, légy jó” mantrában, olykor csak egy utca túloldaláról átkiáltott “jelölj be iwiw-en (akkor még csak az volt)” pillanatban, jobb esetben egy hosszabb nosztalgásban...

Hiába, az idő kegyetlen, elsodor bennünket egymás mellől.

Elsodort engem/minket is, és fájt, nagyon fájt, hogy már nem mindennapos része(i) az életemnek.

Annyira nem mindennapos, hogy mikor megjelent az életemben a facebook, már nem volt képem ismerősnek jelölni nagyon sokukat. 

Legőszintébb sajnálatomra Edust sem.

Mert most már késő.

Edus múlt hét kedden ugyanis elment oda, ahova a hozzá hasonló angyalok mennek, ha befejezték idelent a munkájukat.

Tudtam, hogy beteg, de végig reménykedtem, hogy megbirkózik vele, és tudom, hogy nagyon sokan szorítottunk érte.

Nem hiszem, hogy kevés lett volna a szeretetünk, egyszerűen így volt megírva, de akkor is fáj, nagyon fáj.

Nagy pofon volt ez nekem az élettől.

Edus volt a harmadik, akinél addig halogattam a "fel merjem-e venni vele a kapcsolatot vagy sem" kérdéskört, hogy már késő lett.

A csendes, kivárós természetem ezen a téren nagyon megbosszulja magát, és Edus távozása ráébresztett arra, hogy néha elébe kell menni a dolgoknak.

Mert soha többé nem akarom átélni azt, hogy elkéstem.

Ezért másnap, mint valami mániákus, számolatlanul kezdtem el bejelölni minden valaha ismert arcot fb-n, nem érdekelt, hogy esetleg lesz, aki csak néz majd, hogy ki a fene ez a kis retardált, azt akartam, hogy aki még megismer, az érezze: azért mert már nem találkozunk minden nap, attól nekem még nagyon fontosak, és tudni akarok róluk. 

Nem fűztem túl nagy reményeket a visszaigazolásokkal kapcsolatban.

Világéletemben jelentéktelen embernek tartottam magam, annak a fajtának, akiről max annyi benyomás marad meg, hogy “ott mintha még lett volna valaki...”, és akinek legalább két percig kell magyarázkodni az utcán leszólított valakinek, hogy honnan kéne ismernie, mire leesik a tantusz.

Nem csoda hát, ha megrendültem, mikor a munkaközi szünetben rálestem a facebook oldalamra és a számolatlan bejelöléseket szintén számolatlanul, szinte percenként igazolták vissza, méghozzá olyan emberek, akikről már nem is feltételeztem, hogy még emlékezhetnek rám.

Aznap másodjára sírtam el magam.

Az első könnyek Edusért hulltak.

Ezek pedig az öröm könnyei voltak.

Annyi év után kiderült, hogy a védőháló még mindig ott van, üzembiztosan, sohasem szűnőn.

Én pedig nem vagyok jelentéktelen.

Aki valóban számít, az pontosan tudja ki vagyok és felismer akármilyen alakban, akármennyi év után lépek elé.

Edus, köszönöm, hogy ismerhettelek, és köszönöm az utolsó leckét.

Soha nem felejtelek el, míg a szívem dobog, benne élsz Te is.