Elsőkből az utolsók

Avagy lehet ezt máshogy is.

Nos, hogy visszatérjünk a blog eredeti témájához, a héten kellemetlen meglepetésben volt részem.

Sikeresen leküzdöttem magam teljesítményileg a munkában, mindezt úgy, hogy nekem igazából fel sem tűnt, hogy kevesebbet dolgoznék.

Történt ugyanis, hogy műszak elején Gary super félrehívott, és kicsit félve vártam a mondandóját, mert a napokban több embertől (a három az már több) is megvált a cég (kevesebb meló, költséghatékonyság, egyéb madárságok), szóval elég rezgőléces most a helyzet. És mikor a super nem mással üzenget, hanem személyesen hív félre "raportra", az semmi jót nem jelenthet.

Nem is jelentett, mert azt kérdezte, hogy Draco mi történt, ég és föld az utóbbi pár hétben a teljesítményem az eddigihez képest, hiszen én messze a legjobban és leggyorsabban dolgozó picker voltam, ergo tudja, hogy mire vagyok képes és nem érti a változást.

Én hirtelen köpni-nyelni nem tudtam, az agyam ezerrel dolgozott, hogy feldolgozza a nem éppen felvidító információt.

Vesszek meg nem értettem hogy lehet ez, hiszen nap végére általában végem volt, mint a botnak, max szünetekben álltam le, mert olyankor kötelező.

Nem nagyon tudtam mit felhozni mentségemre, így abban maradtunk, hogy egy kicsit szedjem össze magam, majd ő hazaindult (mert délelőttös volt), én meg baromira lelombozva dolgozni.

Lelombozva, mert ha tudom, hogy valamit képes vagyok jól csinálni és mégsem hozom a magamtól elvárt teljesítményt, az nagyon földhöz bír vágni.

Lelombozva, mert nem szeretek csalódást okozni, főleg annak, aki kérdés nélkül esélyt adott nekem.

Lelombozva, mert nagy ívben szarok rá, hogy a többiek még mindig meg-megemlítik, hogy ne pörögjek már, mint a búgócsiga, mert egész egyszerűen nem tudok készakarva lassan dolgozni, még akkor sem, mikor tudom, hogy nem nagyon van megrendelés... és most mégis úgy látszott, hogy valamit nem jól csinálok.

Én pedig utálok rosszul csinálni bármit is.

Baráti körben ezért is illetnek a Maximariska becenévvel.

Aztán elkezdtük odafent a  munkát, és éppen egy kész raklapot húztam a targoncás kapuhoz, mikor megvilágosodtam.

Hát persze, hogy szar a teljesítményem, mióta ez a nyavalyás átépítés/átszervezés van, mikor általában én ugrálok mindenért. 

Én kergetem a sofőröket, hogy hozzanak már ládát meg üres raklapot, hogy tudjunk dolgozni; én papírozom fel és tekerem körbe a kész raklapot, hogy a sofőrök levehessék és a megfelelő helyre rakhassák; lepakolom az útban lévő raklapról a cuccot, hogy szabad legyen az út a kapuig a kész raklapnak, aztán visszapakolom a helyére...; ha a teamleader éppen nem ér rá, akkor én szortírozom a megrendeléseket; figyelem, hogy melyik adag megrendelésnek mikorra kéne a gyártásra kerülnie és ügyelek rá, hogy a munkatársak ne keverjék a későbbi megrendelést a korábbival...

És amíg én ezekkel foglalkozok, addig a szkennerem biza nem műx. A többiek viszont vidáman dolgoznak és teljesítenek.

Ez most lehet, hogy egy kicsit úgy hangzott, mintha rajtam kívül senki nem csinálna semmit, de ez nem igaz.

Ők is megcsinálják a fent részletezett dolgokat... ha már nagyon nem tudnak mozdulni és nagyon beragadt az emeleten minden (vagy én éppen a földszinten tolom a melót).

De mire őket ez zavarni kezdi, addigra én már hatszor megcsináltam, mert egyszerűbb nekiállni, mint elkezdeni nekik magyarázni, hogy nem jó megvárni míg bedugul minden.

Uncsitesóval megvitattam a dolgot, ő pedig azt mondta, hogy ezt mondjam el a supernek is egészen nyugodtan, mert ő nem letolni akart, hanem megoldást találni a problémára. Mert ezt itt így szokás.

Hittem is, nem is.

Bennem természetesen ott volt a félsz, mert otthon meg nagyon nem ez a szokás.

Otthon, ha kifogásolnak valamit, akkor az ember nem kezd el mentségeket keresni, mert az a főnököt kurvára nem érdekli (én legalábbis eddig csak ezt tapasztaltam) , hanem befogja a száját és meghúzza magát amennyire csak lehetséges.

De itt, ha még nyitottak is a probléma feltárására, hogy lehet ezt elmondani a supernek úgy, hogy ne úgy hangozzon, mintha a többiekre panaszkodnék. 

Meg miért is panaszkodnék, hiszen nem ők kényszerítenek arra, hogy én csináljam meg mindazt, amiről meséltem.

Különben is szeretem őket (jó, Hisztérikát inkább csak elviselem), nem szeretném, ha hátrányuk származna ebből.

Mit ne mondjak, egy egész éjszakán keresztül fogalmazgattam a mondanivalómat, másnap mégis erősen remegő térdekkel és görcsben álló gyomorral álltam a super elé, hogy lenne-e rám egy perce. (Egyébként imádom, mert nekem mindig ráér :D )

Elmondtam neki, hogy mennyire bánt ez a visszaesős dolog, és sokat gondolkoztam, hogy miért fordulhatott ez elő, aztán kicsit részleteztem, hogy mi mindent csinálok, hogy odafent amennyire csak lehet gördülékenyen menjen a munka, és hogy nekem sajnos fel sem tűnt, hogy mennyi idő ment el ezekre az "apróságokra".

Ő türelmesen végighallgatott, és legnagyobb megrökönyödésemre azt láttam rajta, hogy megkönnyebbült.

Arra kért, hogy ne csináljak meg mindent a többiek helyett, az nekik is ugyanolyan feladatuk, mint nekem. De ha már annyira nem bírom kivárni, hogy ők is elvégezzék a dolgukat, akkor vezessem pontosan a papíromon (van egy nyomtatvány, amin munka közben írni kell, hogy mettől-meddig a gyártás melyik részlegére szedtük a cuccokat, és pontos idő megjelölésével jelezni kell, ha váltunk, vagy ha 10 percnél tovább áll a szkennerünk), hogy mikor, mennyi ideig és miért nem használtam a szkennert, hogy lássák, mikor összevetik a teljesítményt a munkával töltött idővel.

Aztán azt mondta, hogy egyáltalán ne bántson a dolog, ő csak és kizárólag azért szólt, hogy közösen megoldást találhassunk a problémára... Meg különben is, az előző napi teljesítményem már nagyon ott volt a szeren... 

Erre én óvatosan vigyorogva megjegyeztem, hogy persze, mert előző nap főleg a földszinten dolgoztam... :D

Aznap már jó hangulatban váltunk el, bár nekem még kellett legalább egy fél óra, mire a térdeim megszűntek remegni.

És basszus, arra gondoltam, hogy otthon ezt miért nem lehet?

Miért olyan lehetetlen partnerként kezelni a beosztottat, továbbmegyek: emberként, aki ebből kifolyólag nem tökéletes?

Nem lehet, hogy akkor a beosztottak is másképp állnának a cég dolgaihoz és nem nyűgként élnék meg azt, hogy dolgozni kell?

Nem lehetne, hogy a főnökök ne hatalommániás, semmihez sem értő mitugrászok legyenek, hanem kompetens, szakmailag és emberileg is oké személyiségek?

Például olyanok, mint a mi supervisoraink, akik ha kell, simán beállnak a munkások közé dolgozni, vagy felugranak a villás targoncára, ha a helyzet megkívánja.