Avagy rendezzük sorainkat és ki minden felesleges holmival.
Röviden és tömören: idegbaj.
Felszámolni egy életet, ami valójában nem is létezik.
Nincs semmi olyasmim, amivel mások azt mérik mennyit érek.
Nincs eladni/kiadni való házam/lakásom, még a szoba amiben lakunk sem az enyém.
Pár elektromos készség és néhány bútordarab felett rendelkezem csak, de azok egyelőre a helyükön maradnak, hiszen marad itt, aki használja.
A ruhák között viszont alapos dúlást rendeztem, három csurig tömött kukazsák őrzi tevékenységem emlékét, csak még nemigen tudom mihez kezdjek velük.
Asszem mennek a Máltaiba. Vagy a vidéki rokonokhoz.
Új gazdát keresgélek az évekig gyűjtögetett folyóiratoknak is, amik természetesen a megvétel és egyszeri olvasás óta ott porosodnak a szekrény tetején. De olyan kár lenne papírgyűjtésre (ezúttal valódira) elpazarolni.
Aztán ott vannak még a szintén évek óta spájzolt kézműves cuccok.
Beszáradt üvegmatrica festékek, mert régebben még szezonálisan cseréltem az ablakon a dekorációt;
gyöngyök, melyekből szerintem sosem lesz már nyaklánc;
képkivágások, amik aligha kerülnek felragasztásra;
és még mennyi-mennyi feleslegesen őrizgetett holmi!
Apróságok, amiknek csak számomra van értékük: egy csokipapír, egy mozijegy, egy régvolt kedves idétlen ajándéka... mind-mind elhörcsögölve, mert...
Mert már nem is tudom miért.
Mert jó volt, és annyira nehéz elengedni.
Valójában nem tudom mi fáj jobban.
Belegondolni mennyi pénzt költöttem rájuk feleslegesen? Az idő, amit nálam töltöttek? Az, hogy fakult hírmondói a soha vissza nem térő múltnak?
Azt viszont tudom, hogy mementótól függetlenül bennem él minden, ami valaha velem történt, általuk vagyok az aki.
És az is maradok, akkor is, ha kidobom a "fecniket".
Mert attól még minden, ami történt, velem marad, megmelenget.
A legnehezebb megválni a "majd jó lesz későbbre" dolgoktól.
A csepp ember babaruháitól, játékaitól, fel nem használt kifestőitől, mert milyen jó lesz az még a testvérének...
Csakhogy a testvér technikai okokból a mai napig nem érkezett meg (és kicsit tartok tőle, hogy ez már így is marad, de azért igyekszem pozitívan állni hozzá), a ruhácskák pedig fakulnak, sárgulnak, elöregedik bennük a gumírozás, használhatatlanul elvásik az apró cipők talpa... sajnos nem tartogathatom őket tovább.
Még akkor sem, ha ezeket a legfájóbb elengedni, mert olyan, mintha elveszítenék egy álmot.
Az álmot, hogy legalább egyszer még felnevelhetek egy apró emberkét.
Persze nem tudhatom mit hoz a sors, úgyhogy a remény egy halvány szikráját azért még mélyen elrejtem a szívemnek egy különleges, védett zugába...
... a babakelengye egy részét pedig még megőrzöm, a szoba egy olyan sarkában, ahol úgysem zavar senkit.
A szoba többi részét meg "akadálymentesítem".
Hogy a már nem is olyan csepp embernek ne kelljen folyton elbotlania az én dolgaimban, és hogy megkíméljem őt az elmúlt évek olykor idegtépő csikicsukijától, attól a bizonyos "ha egy dolgot megmozdítasz, borul minden"-től, ami óhatatlanul utoléri a garzonnyi szobában élők mindennapjait.
De hogy ne ilyen borongós gondolatokkal búcsúzzak, mesélek viccest is, mai termés.
Én megátalkodott maximalista vagyok, ezért simán elsétálok akár két nappal az utazás előtt is megvenni a szükséges jegyet, miegymást.
Ez történt most is.
A gyerekkel behenderedtünk a vasútállomásra, kinéztünk magunknak egy rövidebb sort, és beálltunk, ahogy illik.
A hátunk mögé is hamarosan besorolt valaki... aki egyre jobban fészkelődött mögöttünk, majd minden bátorságát összeszedve megkérdezte:
-Önök is az X órás (értsd: perceken belül induló) vonattal mennek?
Nemleges válaszomra szépen kérte, hogy akkor hadd álljon már elénk, mert a vonatról ő így szinte halálbiztosan lekésend.
Én egy rendes ember vagyok, magam elé engedtem.
Közben újabb versenyző fékezett le mögöttünk. Két másodperc múltán már rájött a lábrázás, konkrétan helyben futott... majd feltett egy kérdést.
Szerintetek?
Hát persze, hogy az előző nevezőt koppintotta.
Elröhögtem magam, aztán gyerekestül kiálltam a sorból. Felnéztem az órára, volt még 5 perc az ominózus vonat indulásáig.
Megvártuk. XD
Drága, az a kistestvér meg fog jönni, annyira akarod, meg kell születnie, de nem a Csepp ember cuccaiba :) új élet vár rád, új tervek, új ország. Jó lesz!!!
VálaszTörlésÉn is nagy gyűjtő vagyok - vagy inkább voltam. Nem a tárgyaimtól leszek az, aki (ami :)). Jelentenek valamit, vagy csak jelentettek. Egy idő után képesek átvenni az uralmat a lakáson, pedig csak egy jól irányzott hajítás kell a szemetes felé.
VálaszTörlésRemélem, minden úgy alakul, ahogy szeretnéd!
Ja, még valami: múltkor a buszon mesélt egy lány a közmegalázási munkáról. Így, hogy olvaslak, már értem, miért hívja így.
Tora baba: Részemről ámen. :))
VálaszTörlésAmi, a gyűjtő már bennem is jobblétre szenderült, hála Via (Urban:Eve) áldásos működésének.
Azóta legalább már nem halmozok fel minden vackot... de hogy ez a nyavalyás szoba úgy működik, mint egy fordított Bermuda háromszög, az rosseb hétszentség.
Legutóbb tavasszal pateroltam ki pár kukazsáknyi izét, erre most megint sikerült szortírozni még egyszer annyit.
A fene se érti. :D
Köszönöm a drukkolást.
Közmegalázási? Ez jó, ezt még nem hallottam, de kreatív.
A legjobb duma amit én hallottam saját füllel, az volt, mikor egy öreg bácsika megkérdezte, hogy mi vagyunk-e a kényszertakarítók.
Egyébként ami valóban megalázó benne, az a "fizetés".