Szabadlábon :)

Az álmok fura dolgok. 

Nem csak egy bizonyos módon válhatnak valóra, és nem csak attól lehetünk boldogok, ha az általunk elképzelt forgatókönyv szerint alakul a történet.

Az én történetem ilyen.

Nem gondoltam volna, hogy így alakul.

És bár a kezdetek kezdetén még bármit megtettem volna ezért a munkáért... nos, most még jobban örülök, hogy végül nem kényszerültem arra, hogy reggelente szembeköpjem magam a tükörben.

Igen, a mai nap az örvendezésé, mert a mai nappal (persze lehet, hogy a bejegyzés már átcsúszik 20-ára) végérvényesen szabadlábra "helyeztek"!

Igaz ők annyira nem lelkendeztek.

Meg tudom őket érteni... aligha találnak mostanában egy hozzám hasonló hülyét.

Ja és igen, ma megkaptam az utolsó fizetésemet is, laza másfél hetes késéssel, de bánja fene, hiszen vannak az országban ma olyanok, akik fél éve, vagy akár évek óta hiába várnak az elmaradt fizetésre.

Igazából már tegnap felhívtam őfőnökségét - mivel ők természetesen nem kerestek fejvesztve, hogy kifizetnének - , hogy ugyan mikor kapom meg a járandóságot.

A hangnem hideg, kimért (ennyi lehet kb. 20 deka mirelit sértett büszkeség), a szavak lényegretörőek, értsd: két mondat után azzal tette le, hogy majd visszahív, ha beért az irodába.

Én 9 után nem sokkal hívtam, ő kicsivel déli 12 után csörgött vissza.

Mivel délután "randim" volt egy orvossal, aznap már nem csattogtam be a szentélybe, ezért megegyeztünk ma délelőttben.

Mit ne mondjak, erősen reméltem, hogy a kedves úrral már nem futok össze.

Meg azt is, hogy a plusz napokat is honorálják. 

Magamban meg is neveztem az összeget, aminek hallatán hajlandó vagyok azt mondani, hogy oké kvittek vagyunk, viszontlágytojás.

S mivel a fent említettek hiánytalanul összejöttek (boss-né asszony szájdiaréját botor módon nem terveztem be), abban meg már igenis nagyon erősen bízom, hogy minden dolog így fog sikerülni az életemben ezentúl.

Úgyhogy holnap veszek egy lottót... XD (és most nem hülyültem)

Anya, álmodj azzal, hogy felmondtál

A címként szereplő mondatot tegnap este intézte hozzám a csepp emberem lefekvés előtt.

Hát ezek után az volt a minimum, hogy megvalósítom az álmomat.

Hol is kezdjem...?

Röviden: igeeeen, megtettem!

Bővebb lére eresztve: Azt hiszem ezt nevezhetik "pályaelhagyási" mélyinterjúnak. 

A halleluját még tartogatom a fizetésig, ugyanis ma sem kaptam/kaptunk egy kanyit sem.

Még bővebben: 

Első reakció néma döbbenet és természetellenesen megnyúlt ábrázat.

Aztán némi időhúzásként megvártuk a főnökasszonyt és édeshármasban leültünk, hogy "megbeszéljük."

Mit ne mondjak, Bolgár Györgynek jobban megy, bár tagadhatatlan tény, hogy én is indíthattam volna nyerőbb pozícióból, de ezen már kár agyalni.

Volt itt kérem alássan minden, az ígérgetéstől kezdve a lelkiismeret-furdalásra játszáson keresztül a sértődözéssel bezárólag.

Ígérgetés:

• De hát akkor bejelentjük, ha kell 8 órában is. (anyádat)
• Átbeszéljük, hogy pontosan mi is tartozna az én feladataim közé, és ami nagyon nem megy, azt megoldjuk másként (egy ideig, és utána?)

Valamint, mivel épp a hátammal kínlódok ezerrel, jött a hízelgés, hogy de csak pár órára jöjjek be, sőt nem is kell minden nap, és ha kezelésre, ide-oda kell mennem, az is megoldható... (Most komolyan madárnak néztek? Tök trottyosan mászkáljak be 2-3 órákra?)

Mivel látták, hogy ezzel nem érnek célt, elkezdtek szemrehányni.

• Merthogy szerintük rám lett bízva, hogy szóljak, mikortól jelentsenek be... (4 órában? Azzal pont kitörölhetem, kösz. A 8 csak a felmondásom sokkhatása után került a képbe.)
• És különben is milyen jól jártam, hogy dőlt a pénz mindenhonnan... (téééényleg, de jól jártam... hogy a kettő együtt nem tett ki egy tisztességes fizetést... ráadásul így hitelt sem tudok felvenni, ha valami drágább dologra lenne szükségem... de tényleg, hogy nem vettem észre, hogy milyen jó is nekem!)
• No és hogy ki ne maradjon a fősláger: biztos azért mondtam fel ilyen hirtelen, mert már megvan az új helyem.
  Különben nem és nem hiszi el, hogy valaki csak úgy lemond egy ilyen jelentős (muhahahaaaaa) bevételről, hacsak nem várják valahol.

Hát igen, el is hiszem, hogy nekik ez a szitu felfoghatatlan és elképzelhetetlen.

De a harmadik-negyedik ismétlés után már kicsit untam ezt a feltételezést.

Nem sok hiányzott, hogy az arcába ne mondjam:
nem vazze, nincs más, de bármi jobb, mint itt maradni!

Mivel elhatározásom sziklaszilárdnak bizonyult, kezdetét vette a vergődés.

- Hogy tehettem ilyet velük... de főleg a kolléganővel (na őt speciel tényleg sajnálom, de attól se neki, se nekem nem lesz jobb... nem mellesleg ő sokkal rugalmasabban vette ezt az egész históriát)

- Honnan akasszon most le másik embert (ahonnan tanultad), és most kezdheti elölről a betanítást
( - Draco keresse elő ezt meg azt! - És kb hol keressem? - Mittom én... )

- Megvan rólam a véleménye (és viszont) és hogy mekkora különbség van kettőnk között (hálistennek), meg persze nekem milyen elképzelésem van a világról (hát arról neked lövésed sem lehet), és hogy mennyire más vagyok, mint az átlag, de ezt nem dícséretként értette (sejtettem...).

Nincs ezen mit szégyellni vagy szépíteni, mindig is kilógtam a sorból.

Valóban nem voltam sosem átlagos, és soha nem is vágytam átlagos lenni, bár általában mocsok nehéz ezzel a "defekttel" zöldágra vergődni és megértetni magam másokkal.

De mi ezzel a baj?

Nem vagyok se jobb, se rosszabb senkinél.

Csak más.

Végül, nagy nehezen (a boss duzzogott, boss-né asszony hangyányit érettebben kezelte a helyzetet) kimondatott a végső szó.

Én átadtam az eddig elvégzett munkámat, még szkennelni is megtanítottam búcsúzóul a hátrahagyottakat (eeegen, ezen a téren valóban nehezen vagyok hirtelenjében pótolható), és abban maradtunk, hogy ha a két függőben lévő külföldi üggyel kapcsolatban még intézni kell valamit, hívhatnak, segítek. Ha már a boss kicsi lányát nem lehet ilyen semmiséggel zargatni. Úgyhogy szerintem elég korrekt voltam.

A tanulság?

Szívem szerint azt mondanám, hogy vállalkozóhoz SOHA többet.

De amíg élek, remélek, és a szívem mélyén azért bízom abban, hogy nem minden vállalkozó ilyen.

Ettől függetlenül óva intenék mindenkit az olyan emberektől, akik úgy tettek szert egy kisebb vagyonra, hogy egy nagyobb vagyonnal kezdték...

Mi nem történt ma?

Mielőtt a tárgyra térnék, kis kiegészítéssel tartozom az előző bejegyzéshez.

1.) A blog neve meg volt említve a cikkben, úgyhogy annyira nem kellett régészkedni.

2.) Az újság szerint a petíció eredményeként a blog-gazdák jövő év elején nem-virtuális aláírásgyűjtésbe kezdenek, hogy népszavazást lehessen tartani az ügyről, nevesen szabályozzák-e erősebben a hirdetést feladó cégek kötelességeit.

Az utóbbi pontban foglaltakat személy szerint ökörségnek tartom, szvsz felesleges pénzpocsékolás egy ilyen népszavazás, mert egyrészt évek telhetnek el egy ezzel kapcsolatos törvény meghozataláig... másrészt lófaxt se ér egy törvény, ha nincs tényleges visszatartó ereje, pl. szigorú ellenőrzés és komoly pénzbüntetés.

Ettől függetlenül azért szurkolok, mert sosem lehessen tudni.

És akkor térjünk a tárgyra.

Nos, amint azt a bejegyzés címe is sejtetni engedi, nem, ma nem sikerült "felmondanom". (pedig még a bugyit is fordítva vettem fel, hiába szemrevételeztem alaposan, mielőtt belebújtam)

Az történt ugyanis, hogy a fizetést fedezethiány miatt elnapolták.

Nos, ha eddig kételkedtem volna a döntésem helyességében, most végképp bebizonyosodott, hogy nem fogtam mellé.

Mert hogy ez innentől csak rosszabb lesz, azt merem borítékolni.

Kezdve rögtön azzal, hogy az időjárás egyre kevésbé kedvez majd a munkálatoknak, egyre rövidebbek lesznek a nappalok, ergo egyre kevesebb idő marad dolgozni... guba viszont csak akkor van, ha a munkások melóznak...

Meg ha a fővállalkozó irodistái nem kavarják el a benyújtott számlákat; meg ha nagynehezen találnak valakit, aki az említett papiruszra hitelesítő autogrammot karcol; és ha végre megtalálják a faxon, emilen, postán, de tán még füstjelekkel is elküldött adóigazolást.

De ez már legyen az ő bajuk. 

Nem véletlen, hogy az én fejemben meg sem fordul a vállalkozásnak még a gondolata sem.

Egész egyszerűen nem vagyok az az alkat és bőven elég a saját pénzem miatt zizegnem, nemhogy még hatvan másikéért is egyem a kefét.

Egy szó mint száz... még egy nap a pokolban, és ez nem csak képletesen értendő, mert úgy fáj a hátam, mintha égetnék, fordulni meg jóformán csak derékból tudok.

Vajon nem ezt nevezik pszichoszomatikának?

Ma mindenesetre korán szabadultam.

Meló már egyébként sem volt, mert  a mai adagot hamar kivégeztem,  a többi cucc megléte meg nem tőlem függött. 

Ezért aztán adtam egy isteneset a népi manikűrnek, és ha Oscart nem is, de egy Arany Medvét tuti kiérdemeltem, olyan meggyőzően alakítottam a haldoklót, mint a Sivatagi showban a kisrucái visszavonulását fedező kacsamama a sebesült kacsát.

A hiéna is bekajálta és nekem is bejött.

Szégyelljem magam?

Juszt sem!

Elvégre amilyen az adjon isten, olyan a fogadjisten.

Egy érdekes kezdeményezés

A kezdeményezés, amiről ma mesélni fogok, több szempontból is érdekes.

Érdekes maga az alapötlet is, szépen látszik belőle, hogy bizony sokaknak tele van már a puttonya.

De főleg azért érdekes, mert a kezdeményezés nem most született, hanem még augusztusban, ráadásul a neten...

Már csak ez utóbbi momentum miatt is fura, hogy én csak most, a múlt hétvégén szereztem róla tudomást, egy hetilapból.

Rendben, ki vagyok én, hogy nekem mindenről tudnom kell, csak úgy szimplán piszkálja egy cseppet a csőrömet.

Kicsit utána kellett ásnom az infónak, mert a forrásmegjelölés elég általános volt, de hát én és a gugli nem ismerünk lehetetlent.

Tehát íme a link.

Dióhéjban - azoknak, akik esetleg lusták rákattanni vagy olvasgatni - arról szól ez az egész, hogy a púpunk, a hócipőnk, a tökünk meg a padlás is tele van már a különféle köntösbe öltöztetett ügynöki, házalós és call centeres hirdetésekkel, meg az anonim cégek állásajánlataival, meg a vissza nem jelzésekkel... magyarán mindazzal, amikre nem ritkán feleslegesen pocsékolunk időt, olykor pénzt.

Na meg gondoljunk bele, ezekről a cégekről, vagy cégnek csúfolt izékről mi szinte semmit nem tudunk/tudhatunk, ellenben ők elvárják, hogy erősen személyes részleteket adjunk ki magunkról... 

Szóval még augusztusban egy csapat emberke úgy döntött, hogy ennek az übergenyaságnak véget kéne már vetni, méghozzá kicsi a rakás alapon, mert egyedül kevesek vagyunk az érdemi reklamációhoz.

Most őszintén, jelentkezzen már az a vakmerő, aki önként és dalolva pössent szembe a tornádóval (csak az erőviszonyok személtetése végett), mikor még egy ilyen kezdeményezésről is csak jelentős késéssel szerezhetünk tudomást, mert ezt bezzeg nem harsogják úton-útfélen.

Pedig én néha meg is szoktam látogatni a belinkelt oldalt, igaz nem túl sűrűn, mert elrettentő történetnek itt a sajátom :)

Mindenesetre félelmetes, mennyire nem számítunk, mennyire nem számolnak velünk és mennyire nem vesznek komolyan.

A témához visszatérve, melegen ajánlom a kommentekbe való belepislogást is.

Igen tanulságos, ugyanis megszólalt a másik oldal, védeni igyekezvén a mundér becsületét.

Mindezt terrrmészetesen végtelenül arrogánsan, mocsok hiteltelenül és az ellenoldalt (ellenfelet?) meg sem hallgatva (az értő olvasásnak valószínűleg ő is híján van), viszont simán lehazugozva.

Pedig talán, ha odafigyelne... akkor rájöhetne, hogy nekik is jólfelfogott érdekük lenne, hogy a tizenkettő egy tucat hirdetéseket feladó kamuzókat távol tartsák a munkaerő piactól.

Mert akkor talán rögtön nem abból indulnánk ki, hogy úgyis csak átverés az összes hirdetés, és a sokszor igencsak túlzó követelmények csupán elrettentésül vannak feltüntetve.

Elvégre, élő példaként szerény személyem, ki az az állat, aki, ha előre tudja, konkrétan hány munkakört kell majd ellátnia, elvállalja egy fizetésért.

Egy, a feladatokhoz mérten nevetséges fizetésért.

Jó, tudom, sokan vagyunk rászorulva, hogy még ilyen feltételekkel is bevállaljuk... de most komolyan: megéri?

És a munkáltatónak megéri, hogy a gyakran embertelen mennyiségű feladat, meg a - szintén gyakran - embertelen körülmények miatt 3 havonta, vagy akár hetente új embert kell betanítania, mert sorra dobják be a törölközőt, ha nem akarnak a vigyorgóban kikötni?

És még ő, tényleg ő csodálkozik és cirkuszol, hogy nagy a lemorzsolódás meg a jövés-menés?

Tényleg nem érzi senki a paradoxont?

Hogy egy kis személyest is írjak... a "kontaktom" válaszolt.

Sűrűn elnézést kért, mert őt tényleg csak jót akart (innen is látszik, hogy a pokolba vezető út valóban jószándékkal vagyon leburkolva), és nagyon sajnálja, hogy nem jött össze, és tényleg ne haragudjak rá.

Mondtam neki, hogy spongyát rá, ha másnak nem is, de gyakorlatnak jó volt, aztán megkérdeztem tőle, hogy szerinte fizu előtt vagy után közöljem be az agyőt.

Azt írta vissza, hogy sajnos nem lesz egyszerű a felmondás, mert a jó munkaerőt nehezen engedik el a boss-ék, de azért kitartás.

Mondjam? Mondom:

Piszkosul röhögtem ezt olvasva, és még akkor is a könnyeimet törölgettem, mikor a választ írtam, miszerint:

A jó munkaerőt talán meg kéne becsülni, ha meg akarja tartani.

Egyébként meg jogilag semmi közöm hozzájuk, tehát pont leszarom, hogy elenged-e vagy sem.

A Terminátor és a RÁT

Tudom, mindenki (he-he-he) nagyon kíváncsi rá, hogy mit intéztem RÁT ügyben, és hogy azt miért nem rögtön másodikán, a hosszú hétvége után, ha már olyan féktelenül örömködtem felette.

De azért leírom :D

Na szóval másodikán azért nem tudtam intézni a RÁT-ot, mert csak délelőtt van ügyfélfogadás, engem meg akkor engedtek ki a kórházból, mivel kicsit átértelmeztem a hosszú hétvégét.

Nincs ezen mit szépíteni, bár általában szervezetem igen terminátoros, most kegyetlenül átrombolt rajtam egy rohadt vírus, és a sürgősségin kötöttem ki.

Azt hiszem talán csak a hajam nem fájt, de megesküdni nem mernék rá.

Egészen túl még most sem vagyok rajta, mondhatni még mindig elég billegális vagyok, 3-át ezért (is) még „kivettem”, de ma már voltam dolgozni.

Kíváncsi voltam, vajon meddig bírják nélkülem, de tegnap már jött a hívás, hogy hogy szolgál az egészségem.

Ami azt illeti, átvillant rajtam a gondolat, hogy nem véletlenül talpalt ennyire elevenembe a cucc, hanem nagyban közrejátszott az akut munkahely-undorom. Vagy ez már az idült kategória?

De hogy a lényegre fókuszáljak:

A munkaügyiben, ahova a RÁT-os szerződés megkötése miatt kellett befáradni, meglepően olajozottan és villámgyorsan mentek a dolgok.

Kiadták a sorszámot és mire a kijelölt ügyintéző ajtaja elé értem meg sem kellett állnom, abból a lendületből be is céloztam a megfelelő asztalt.

Megbeszéltük a részleteket, nevesen, hogy főleg milyen munka érdekel és azokon belül mik a prioritások, valamint mikor és kinél kell legközelebb jelentkeznem.

A legviccesebb az volt, mikor kiborítottam elé a bizonyítványaimat, ő meg elszörnyedt, és azt kérte, hogy válasszam ki a két legmagasabb végzettséget, a többit köszöni, nem kéri.

Pár pillanat múlva papíróceán hullámzott előttem, a megfelelő helyeken elhelyeztem pár miniszterit... és ennyi.

Igen, ennyivel le is tudtam az egészet, kb. 5 perc alatt, és egyelőre sehova tovább nem kellett trappolnom, pedig kétszer is rákérdeztem.

Azért remélem hamarosan jelentkeznek legalább egy olyan frankó melóval, mint legutóbb.

Vagy én találok egy rendeset :)

Régebben talán azt mondtam volna, hogy végül is mindegy, hogy milyen a meló, csak legyen...

De ezt a véleményemet sikeresen felülbíráltatta velem a kedves jelenlegi boss.

Úgyhogy nem, nem mindegy milyen meló.

Minimum, be legyek jelentve, és nem ám részmunkaidőben.

És igenis legyen frankó hely, ahol jól érzem magam.

Meg olyan, ahol azt csinálhatom, amihez értek. (OK, sepregetni is virtuóz módon tudok, de természetesen nem ez a cél :D )

Neked...

Hamarosan már egy éve, hogy nem vagy velem... nem búcsúzhattam el tőled illően, és nincs hely, ahova virágot, gyertyát vihetnék neked.


Égjen hát ez a gyertya itt mindig Neked.


Hiányzol Noni!