Általában szombat

Még jó, hogy a landlord előre szólt a várható látogatóról, különben valszeg leborítottam volna a létrájáról az ablakmosót.

(Itt ez egy külön szakma a kifele nyíló ablakok miatt.)

Mindenesetre még így is sikerült meglepnie, mert Tony azt mondta, hogy általában szombatonként jön.

Nos általában szombat most egész véletlenül kivételesen vasárnap tette tiszteletét.

És mit csinál vasárnap délelőtt egy úrinő?

Jobb esetben már felkelt az ágyból, de még hálóöltözetben ejtőzik és japános szemréssel kávét alkot.

Jellemző, hogy pont az ominózus napon nem vettem pizsigatyát a hálóingemhez (tudom, ahhoz alapból nem szükséges, de imádom az itteni pizsialsókat), ami kb combközépig ér, tehát még nem szalonképes öltözet, de már nem olyan gáz.

A kotyogó kávéval történő megtömése közben tehát tudomásul vettem az idegen entitást a szoba ablakában, csekkoltam, hogy a konyhaszekrény ápol és eltakar, ő úgy tett, mintha ott se lennék, majd mindketten folytattuk megkezdett tevékenységünket.

Gyorsan eltűnt az ablakból és már épp megkönnyebbültem, hogy végzett...

mikor is hirtelen közvetlen közelről néztünk farkasszemet a konyhaablakban.

Erős zavarban kölcsönösen jó reggelt kívántunk egymásnak, ő megígérte, hogy csak egy pillanat és kész van, bennem meg felötlött, hogy akár egy kávéra is meghívhatnám.

Aztán győzött az egoista kávé-addict énem, mert a reggeli hatszemélyes kiöntőnyi kávém nélkül egész nap használhatatlan vagyok. (Igen, lehet szörnyülködni a mennyiségen, de nekem meg se kottyan, akár vénásan is beköthetnék... ráadásul nemrégen igazolták, hogy nagyon dzsal a rák ellen.)

Mire megvívtam magammal (gollam... gollam) a csatámat (nem volt egy hosszú harc...), addigra általában szombat tényleg végzett és szépen odébbállt létrástul.

Én meg gyorsan átöltöztem, mert jobb félni, mint megijedni... és gyanútlan látogatókat terrorizálni.

Most pedig a bloggerina kis szünetet tart, mert otthon holidayezik.

A blogon előreláthatólag egy hétig biztosan nem lesz frissítés... és különben is oltári jó idő van, hess napozni. :D

Elsőkből az utolsók

Avagy lehet ezt máshogy is.

Nos, hogy visszatérjünk a blog eredeti témájához, a héten kellemetlen meglepetésben volt részem.

Sikeresen leküzdöttem magam teljesítményileg a munkában, mindezt úgy, hogy nekem igazából fel sem tűnt, hogy kevesebbet dolgoznék.

Történt ugyanis, hogy műszak elején Gary super félrehívott, és kicsit félve vártam a mondandóját, mert a napokban több embertől (a három az már több) is megvált a cég (kevesebb meló, költséghatékonyság, egyéb madárságok), szóval elég rezgőléces most a helyzet. És mikor a super nem mással üzenget, hanem személyesen hív félre "raportra", az semmi jót nem jelenthet.

Nem is jelentett, mert azt kérdezte, hogy Draco mi történt, ég és föld az utóbbi pár hétben a teljesítményem az eddigihez képest, hiszen én messze a legjobban és leggyorsabban dolgozó picker voltam, ergo tudja, hogy mire vagyok képes és nem érti a változást.

Én hirtelen köpni-nyelni nem tudtam, az agyam ezerrel dolgozott, hogy feldolgozza a nem éppen felvidító információt.

Vesszek meg nem értettem hogy lehet ez, hiszen nap végére általában végem volt, mint a botnak, max szünetekben álltam le, mert olyankor kötelező.

Nem nagyon tudtam mit felhozni mentségemre, így abban maradtunk, hogy egy kicsit szedjem össze magam, majd ő hazaindult (mert délelőttös volt), én meg baromira lelombozva dolgozni.

Lelombozva, mert ha tudom, hogy valamit képes vagyok jól csinálni és mégsem hozom a magamtól elvárt teljesítményt, az nagyon földhöz bír vágni.

Lelombozva, mert nem szeretek csalódást okozni, főleg annak, aki kérdés nélkül esélyt adott nekem.

Lelombozva, mert nagy ívben szarok rá, hogy a többiek még mindig meg-megemlítik, hogy ne pörögjek már, mint a búgócsiga, mert egész egyszerűen nem tudok készakarva lassan dolgozni, még akkor sem, mikor tudom, hogy nem nagyon van megrendelés... és most mégis úgy látszott, hogy valamit nem jól csinálok.

Én pedig utálok rosszul csinálni bármit is.

Baráti körben ezért is illetnek a Maximariska becenévvel.

Aztán elkezdtük odafent a  munkát, és éppen egy kész raklapot húztam a targoncás kapuhoz, mikor megvilágosodtam.

Hát persze, hogy szar a teljesítményem, mióta ez a nyavalyás átépítés/átszervezés van, mikor általában én ugrálok mindenért. 

Én kergetem a sofőröket, hogy hozzanak már ládát meg üres raklapot, hogy tudjunk dolgozni; én papírozom fel és tekerem körbe a kész raklapot, hogy a sofőrök levehessék és a megfelelő helyre rakhassák; lepakolom az útban lévő raklapról a cuccot, hogy szabad legyen az út a kapuig a kész raklapnak, aztán visszapakolom a helyére...; ha a teamleader éppen nem ér rá, akkor én szortírozom a megrendeléseket; figyelem, hogy melyik adag megrendelésnek mikorra kéne a gyártásra kerülnie és ügyelek rá, hogy a munkatársak ne keverjék a későbbi megrendelést a korábbival...

És amíg én ezekkel foglalkozok, addig a szkennerem biza nem műx. A többiek viszont vidáman dolgoznak és teljesítenek.

Ez most lehet, hogy egy kicsit úgy hangzott, mintha rajtam kívül senki nem csinálna semmit, de ez nem igaz.

Ők is megcsinálják a fent részletezett dolgokat... ha már nagyon nem tudnak mozdulni és nagyon beragadt az emeleten minden (vagy én éppen a földszinten tolom a melót).

De mire őket ez zavarni kezdi, addigra én már hatszor megcsináltam, mert egyszerűbb nekiállni, mint elkezdeni nekik magyarázni, hogy nem jó megvárni míg bedugul minden.

Uncsitesóval megvitattam a dolgot, ő pedig azt mondta, hogy ezt mondjam el a supernek is egészen nyugodtan, mert ő nem letolni akart, hanem megoldást találni a problémára. Mert ezt itt így szokás.

Hittem is, nem is.

Bennem természetesen ott volt a félsz, mert otthon meg nagyon nem ez a szokás.

Otthon, ha kifogásolnak valamit, akkor az ember nem kezd el mentségeket keresni, mert az a főnököt kurvára nem érdekli (én legalábbis eddig csak ezt tapasztaltam) , hanem befogja a száját és meghúzza magát amennyire csak lehetséges.

De itt, ha még nyitottak is a probléma feltárására, hogy lehet ezt elmondani a supernek úgy, hogy ne úgy hangozzon, mintha a többiekre panaszkodnék. 

Meg miért is panaszkodnék, hiszen nem ők kényszerítenek arra, hogy én csináljam meg mindazt, amiről meséltem.

Különben is szeretem őket (jó, Hisztérikát inkább csak elviselem), nem szeretném, ha hátrányuk származna ebből.

Mit ne mondjak, egy egész éjszakán keresztül fogalmazgattam a mondanivalómat, másnap mégis erősen remegő térdekkel és görcsben álló gyomorral álltam a super elé, hogy lenne-e rám egy perce. (Egyébként imádom, mert nekem mindig ráér :D )

Elmondtam neki, hogy mennyire bánt ez a visszaesős dolog, és sokat gondolkoztam, hogy miért fordulhatott ez elő, aztán kicsit részleteztem, hogy mi mindent csinálok, hogy odafent amennyire csak lehet gördülékenyen menjen a munka, és hogy nekem sajnos fel sem tűnt, hogy mennyi idő ment el ezekre az "apróságokra".

Ő türelmesen végighallgatott, és legnagyobb megrökönyödésemre azt láttam rajta, hogy megkönnyebbült.

Arra kért, hogy ne csináljak meg mindent a többiek helyett, az nekik is ugyanolyan feladatuk, mint nekem. De ha már annyira nem bírom kivárni, hogy ők is elvégezzék a dolgukat, akkor vezessem pontosan a papíromon (van egy nyomtatvány, amin munka közben írni kell, hogy mettől-meddig a gyártás melyik részlegére szedtük a cuccokat, és pontos idő megjelölésével jelezni kell, ha váltunk, vagy ha 10 percnél tovább áll a szkennerünk), hogy mikor, mennyi ideig és miért nem használtam a szkennert, hogy lássák, mikor összevetik a teljesítményt a munkával töltött idővel.

Aztán azt mondta, hogy egyáltalán ne bántson a dolog, ő csak és kizárólag azért szólt, hogy közösen megoldást találhassunk a problémára... Meg különben is, az előző napi teljesítményem már nagyon ott volt a szeren... 

Erre én óvatosan vigyorogva megjegyeztem, hogy persze, mert előző nap főleg a földszinten dolgoztam... :D

Aznap már jó hangulatban váltunk el, bár nekem még kellett legalább egy fél óra, mire a térdeim megszűntek remegni.

És basszus, arra gondoltam, hogy otthon ezt miért nem lehet?

Miért olyan lehetetlen partnerként kezelni a beosztottat, továbbmegyek: emberként, aki ebből kifolyólag nem tökéletes?

Nem lehet, hogy akkor a beosztottak is másképp állnának a cég dolgaihoz és nem nyűgként élnék meg azt, hogy dolgozni kell?

Nem lehetne, hogy a főnökök ne hatalommániás, semmihez sem értő mitugrászok legyenek, hanem kompetens, szakmailag és emberileg is oké személyiségek?

Például olyanok, mint a mi supervisoraink, akik ha kell, simán beállnak a munkások közé dolgozni, vagy felugranak a villás targoncára, ha a helyzet megkívánja.

Independent Woman

És akkor költözzünk.

Amint azt már egy korábbi bejegyzésben említettem, a másfél szobás házikó már kényelmetlen lett volna négy embernek, ezért más megoldás után kellett nézzek, hogy a nyáron vendégül láthassam az Óriásomat.

Ami azt illeti egyébként is ideje volt az önállósodásnak, elvégre nem lóghatok életem végéig másokon.

Úgyhogy életemben először tényleg egyedülálló, független nő lettem.

Ez egyrészt hurrá, mert végre elértem idáig. Másrészt szomorú, mert ehhez el kellett hagynom az országot, ahol születtem. És úttörő sem mostanában voltam, és szerintem azért elég súlyos, hogy 30-on túl van erre először lehetőségem.

Na de hát ez van, ezt kell szeretni, oka biztosan van, és egyébként sincs értelme a múlton rágódni.

Különben meg már megint mázlista voltam.

Lássuk hát mi is történt.

Nos, nagy volt a dilemma, mert a mi utcánkban rögtön négy szóba jövős kecó előtt is kint figyelt a to let tábla, különböző ügynökségek égisze alatt. Tehát még csak messzire sem kellett mennem.

És nem is akartam túl messzire menni, mert ez a város legjobb környéke.

Jöttek is a kérdések ezrével.

Ház vagy lakás, kerttel vagy anélkül, valóban egyedül, esetleg az otthon szintén csak kínlódó öcsém is betársul, ergo, ha ház, akkora mekkora.

Meg természetesen a fő kérdés: mennyiért?

Első körben az egyedül kérdéskört kellett tisztázni, és végül maradtunk az egyedülnél. Egyelőre.

Ezért az egy szobás (értsd: egy hálószoba plusz nappali, ami itt nem számít szobának), bútorozatlan, kétszintes, de kertes házikó már az elején kiesett a pikszisből.

Ugyan nem lett volna túl drága az sem, csak minek. 

Ráadásul egy külön vagyon lett volna bebútorozni, az meg nekem még egyelőre nem volt, főleg úgy nem, hogy a depositot is ki kell csengetni, ami a kaució és még egyszer annyi, mint a sima havi rent.

Maradt tehát a három stúdió lakás, ami annyit tesz, hogy szoba-konyha-fürdőszoba, nem feltétlenül teljesen elszeparálva.

Az egyik már akkor belopta magát a szívembe, mikor még csak a képeket nézegettem a neten.

A másik kettővel ellentétben ez teljesen be volt bútorozva, méghozzá oltári jó megoldásokkal.

Addig szemeztem vele, míg elhatározásra nem jutottam, és kértem egy háztűznéző időpontot az ügynökségtől.

Kellemeset vigyorogtam, mikor kiderült, hogy a landlord (főbérlő) is az utcában lakik kb egy köpésre tőlünk.

Így csak le kellett sétáljak pár háznyit, ahol egy kedves öregúr fogadott és átkalauzolt a szóban forgó ingatlanba.

Természetesen már az elején megérdeklődte, hogy hova valósi vagyok, és a beszélgetésünk folyamán ő sem hagyta ki a "milyen jó az angolom" kört.

Lelkiismeretesen körbemutogatta a lakást és azt kell mondjam, hogy kb így képzelem el azokat a sikertörténeteket, amikor a leendő párok a neten ismerkednek meg. :D

A képek és a valóság kellemesen fedték egymást, így a személyes "találkozó" csak még jobban elmélyítette a szerelem első látásra feelinget.

Biztos ami ziher alapon megkérdeztem, hogy mit szólna ahhoz, ha a nyárra kihoznám ide a gyerekemet is, ő pedig azt mondta semmi akadálya, sőt, szívesen kölcsönad egy felfújható ágyat is, hogy legyen hol aludnia a kölöknek.

Csak ámultam és bámultam.

Az orcám akkor szakadt le igazán, mikor közölte, hogy ha komolyan érdekel a lakás, akkor még a rentből is enged...

Egyszóval úgy váltunk el egymástól a bemutató végén, hogy döntés esetén vegyem fel a kapcsolatot az ügynökséggel, ők majd intéznek mindent.

Én rongyoltam haza, hogy körülnézzek a neten az átlagárak után hasonló gyöngyszem esetében...

A többi pedig történelem. :D

Na természetesen nem is én lennék, ha nem lenne egy apró, de tényleg csak apró csavar a történetben.

Nevezetesen az, hogy az ügynökség nem a városban székelt, hanem egy kb 3/4 órányi buszútra lévő kisvárosban.

Persze a dolgok többségét simán elintéztük neten, telefonon (például mikor az ügynökséges hölgy következetesen elírta a nevemet az értesítő levélben, meg a referencia kérő levelekben, pedig az e-mailcímem elég egyértelmű :D ), de a szerződés aláíráshoz muszáj volt odabuszozni.

Mondanom sem kell, szakadt az eső és rohadt hideg volt, meg még korán is kellett kelni, különben nem értem volna vissza munkába indulásig, és naná, hogy a busz is késett.

(A kedvencem az volt, hogy a busz még egy katonai bázisra is bekanyarodott, a beléptető kapunál felpattant a sofőr mellé egy tökig terepszínűben pompázó katona, végigutazta velünk a kötelező kört, majd kifele menet leszállt a kapunál.)

Mindennek ellenére azért sikeresen odaértem nyitásra, némi fennakadást követően (nem csak én értem oda nyitásra :D ) elhelyeztem pár miniszterit a szükséges helyeken, megcsapoltuk a számlámat, és már indulhattam is vissza a szerződésemmel a kezemben. 

Az útlevelemet sikeresen elfelejtették lefénymásolni, de azóta még nem kerestek a hiány pótlása miatt, úgyhogy c'est la vie...

A hivatalos helyekre (számlák, taxok) ők intézték a bejelentéseket (dolgozzanak is meg a 100 font ügynökségi adminisztrációs díjért), a a lakcímváltozást a többi bagázsnál (bank, telefon, GP, agency) az én dolgom volt módosíttatni.

Mindez egy szép csütörtöki napra esett, pénteken pedig két hullámban (body attack előtt és után :D ) szépen átköltöztem... az utca túloldalára. :D

Aztán meg jött a négy napos bank holiday Bözsink uralkodásának 60. évfordulója alkalmából, szóval volt időm bőven berendezkedni.

A berendezkedést szerencsére nem a legelején kellett kezdenem, mert amint az a landlordom is mondta, minden eddigi lakó hagyott itt ezt-azt, használjam őket nyugodtan.

Csak mikró meg tv nem járt alapból a lakáshoz (előbbit tervezem pótolni, utóbbi annyira nem zörget), van viszont porszívó, vasalódeszka, meg rögtön két vasaló is hozzá, edények, evőeszközök, fűszertartók, két fokos "létra", ha véletlenül nem érnék el valamit... sőt még törölközőt, mosóport, mosogató szivacsot és folyékony szappant is találtam.

De ezek csak a pluszok, mert a berendezés oszlopos tagjai, úgy mint tűzhely, hűtő, fagyasztó és mosógép a lakással járnak.

Mit is mondhatnék még?

Szabadság, szeretem. :D

Végre nyugodtan főzőcskézhetek, televásárolhatom a hűtőt, mert elfér, így a kaján pl sokat tudok spórolni.

Annyi tárolóhelyem van, hogy simán elfér minden cuccom... végre kipakolhattam a bőröndömből. Hallottam, ahogy fellélegzett. Meg a ruhák is. :D

Kicsit ugyan összébb kell húzzam a nadrágszíjat, mert így némileg megemelkedtek a kiadásaim, de az önkormányzat igyekszik könnyíteni a dolgomon, pl mivel egyedülálló vagyok, ezért a council tax-ból rögtön 25% kedvezményt kapok.

Ez ilyen helyi adó és az általam lakott ház értékétől függ a mértéke (ú, ez de szép volt :D ), benne foglaltatik a szemétszállítás díja is.

Hab a tortán, hogy az első emeleten, középen van a lakás, magyarán télen nem kell annyira fűtenem, mert három oldalról is melegítenek. :D

Na jó, nem csigázom tovább a kedélyeket, mutogatok inkább.

Ott kell bejönni. A jobb oldali szekrényke lehajtva íróasztalként funkcionál.

Fordulunk. Szekrény, ágy.

Hogy hol az ágy?

Csiribú-csiribá... Hát itt. :))))))))

Egy angol lakás nem lakás kandalló nélkül... vagy méginkább kandallópárkány nélkül. :D

A kandalló szerepében a hőtárolós elektromos radiátor.

A kép bal oldalán konyha részlet, a hiper-szuper háztartási alkalmazottal, Hoover mosó-szárító géppel.

Kukucskáljunk be a konyhába. A tűzhelyen épp paella készül. A serpenyő nem saját. :D

A sarokban a szintén elmaradhatatlan kettle, vagyis vízforraló. Teához kötelező.

Ő sem az enyém.
Saját szerzemény ellenben a képről majdnem lemaradt kotyogó, mivel kávé nélkül nem indulok reggelente. Úgyhogy őt S.O.S. vettem, mert életmentő készülék. :D

A csöpögtetőben látható seregletből csak a lábas és az előtérben lévő bögre saját.

Kilátás a konyhaablakból.

Itt óvatosan kell kinézni, mert a Jóbarátoknak kövér pucér pasija volt, nekem meg félmeztelen, melegítőalsós apukám... aki a mackóalsó alá nemigen vesz kisgatyát, viszont sűrűn hajol le a bejárati ajtó előtt elkövetett cigarettázás után... :/

Szerencsére nem csak ötletszerűen kivillantott félholdat lehet látni, hanem ilyeneket is, megfelelő zoom-mal.

 És akkor tolassunk ki a konyhából.

Ebédlőasztal, csapó egyes.

 Ebédlőasztal, komódok, satöbbi.

Ebédlőasztal hol volt, hol nem volt. :D

Mondtam, hogy nagyon ötletes a berendezés. 

És nagyon minőségi is, bírják a kiképzést.

 Nos, kertem nincs, van viszont ablakfülkém.

Itt kávézok, reggelizek, olvasok, egyszóval egyszerűen imádom.

Hát nem gyönyörű?

Bejárat a fürdőszobához... a vanity room-on keresztül.

Ez annyit jelent, hogy a képen látható ajtó mögött van egy beépített fésülködő asztal fiókokkal meg felette egy szekrény a törölközőknek (vagy aminek akarom), vele egy légtérben található a képen látható mosdó, és balra van külön a wc és a kád, zuhanyzóval. 

De az intim részleteket most inkább hagyjuk, higgyétek el, hogy az is legalább olyan szép és rendezett, mint minden más a lakásban.

Egy szó mint száz, egyszerűen imádom a hédert, bár még erősen szokatlan a teljes egyedüllét. (Mire meg megszoknám, addigra jön a gyerek, ha egyelőre átmenetileg is.)

Meg kell még említenem, hogy a landlordom egy tündéri echte angol, ami nagy szó egy olyan városban (megyében), ahol a kiadó lakások túlnyomó része paki kézben van, akiket nem különösebben érdekel, ha valami nem oké az ingatlanjaikban és hosszas rábeszélés után hajlandók csak pl szerelőt küldeni, ha elromlott valami.

Tony meg rögtön azzal kezdte, hogy ha bármi gondom, kérdésem van, nyugodtan lépjek át hozzájuk, sőt szívesen látnak gond nélkül is, pl ha beszélgetni támad kedvem, és ha megérkezett a gyerek, akkor vigyem át bemutatni, illetve, ha már kimerítette az itthoni dvd készletet, akkor átmehet az ő gyűjteményükből válogatni.

Ezt még megfejelték azzal, hogy sűrű elnézések közepette közölték, hogy hamarosan jönni fognak majd kicserélni a befelhősödött dupla ablaküveget (ja igen, nagyon fontos, hogy a lakás double glazing-es, tehát nem egy szimpla üveg választ el a külvilágtól, hogy télen megvegyen az isten hidege és vígan tenyésszen a lakásban a fekete penész, ami itt - valami csoda folytán - hálistennek nincs), nekem természetesen semmibe sem kerül, csak legyek otthon, majd előre szólnak mikor.

Illetve most hétvégén, mikor átvittem egy korábbi lakó nevére érkezett levelet, arra is felhívták a figyelmemet, hogy kb havonta egyszer, általában szombatonként jön egy emberke, aki kívülről lemossa az ablakokat, (aminek a költségeit szintén ők állják), úgyhogy ne lepődjek meg, ha egyszer függönyhúzáskor szembetalálom magam valakivel. :D

Kicsit olyan, mintha álmodnék (nem is kicsit), de nagyon nem ajánlom senkinek, hogy most felébresszen, mert akkor halálnak halálával hal!

Azért lekopogom gyorsan. :D

Gondolom felmerült a kérdés, hogy fogom-e bírni anyagilag.

Nos előzetes számítások szerint azt kell mondjam, hogy igen.

Kevesebbet tudok majd félretenni, ez tény, de úgy látom, hogy menni fog.

Hogy tényleg biztos legyek a dolgomban (szeretem rendesen bebiztosítani magam), elslattyogtam a HMRC-hez és bejelentettem az igényemet a Working Tax Credit-re.

Ez egy kiegészítő juttatás alacsony jövedelmű dolgozó embereknek, max két évig folyósítható, de a második évben már kevesebb az összege.
Bővebben itt lehet róla olvasni, én is innen készültem fel, miután hallottam róla a kollégáktól, hogy van egy ilyen lehetőség.
Az ügyintéző azt mondta, hogy szinte biztos, hogy megkapom a WTC-t, két héten belül küldik a szeretetcsomagot, amit kitöltve vissza kell nekik küldenem ASAP, és a telefonbeszélgetésünkig visszamenőleg leszek rá jogosult.

Már csak egyetlen dolog hiányzik a boldogságomhoz a gyereken kívül...
Nem tudja valaki, hogy hol lehet ebben az országban egy egészséges sajtreszelőt kapni? :D

áááÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁáááááááá :D

Fontos e-mailt csekkoltam, és amikor az megvolt, lentebb siklott a tekintetem.
Otthon volt mindenféle kedvezményes kártyám, többek között Corás is.
A kedvezményes kártyákhoz e-mailes zaklatás is jár.

A legújabb hírlevél címsora:

Lengyel hetek a Corában...

Még mindig vinnyogva röhögök... Banyek, ezek a lengyelek mindenhol ott vannak!

:D



A költözős bejegyzés is készül, türelem.

:(

A múlt hét közepén nagyon szomorú hírt kaptam egy régi kedves ismerősről.

De az ismerős nem is jó szó, hiszen Edus már-már nővérként funkcionált az életemben évekig, mint ahogy öcsém, bátyám, hugom, nagybátyám, nagynéném, nagymamám és nagypapám volt anno mindenki az első munkahelyemen.

Nem is munkahelyként éltem meg, hanem véget nem érő szórakozásként, pontosan a fent említett “családtagok” és Edus közreműködése miatt.

Aztán én “kirepültem”, de a kötelékek még sokáig erősen tartottak, olykor védőhálóként szolgáltak. Sajnos az idő múlásával egyre fogyatkoztak a találkozások, és rendszerint kimerültek egy-egy utcai összefutáskor a “szia-szia, mi van veled, de jó, hogy látlak, bocsi rohanok, légy jó” mantrában, olykor csak egy utca túloldaláról átkiáltott “jelölj be iwiw-en (akkor még csak az volt)” pillanatban, jobb esetben egy hosszabb nosztalgásban...

Hiába, az idő kegyetlen, elsodor bennünket egymás mellől.

Elsodort engem/minket is, és fájt, nagyon fájt, hogy már nem mindennapos része(i) az életemnek.

Annyira nem mindennapos, hogy mikor megjelent az életemben a facebook, már nem volt képem ismerősnek jelölni nagyon sokukat. 

Legőszintébb sajnálatomra Edust sem.

Mert most már késő.

Edus múlt hét kedden ugyanis elment oda, ahova a hozzá hasonló angyalok mennek, ha befejezték idelent a munkájukat.

Tudtam, hogy beteg, de végig reménykedtem, hogy megbirkózik vele, és tudom, hogy nagyon sokan szorítottunk érte.

Nem hiszem, hogy kevés lett volna a szeretetünk, egyszerűen így volt megírva, de akkor is fáj, nagyon fáj.

Nagy pofon volt ez nekem az élettől.

Edus volt a harmadik, akinél addig halogattam a "fel merjem-e venni vele a kapcsolatot vagy sem" kérdéskört, hogy már késő lett.

A csendes, kivárós természetem ezen a téren nagyon megbosszulja magát, és Edus távozása ráébresztett arra, hogy néha elébe kell menni a dolgoknak.

Mert soha többé nem akarom átélni azt, hogy elkéstem.

Ezért másnap, mint valami mániákus, számolatlanul kezdtem el bejelölni minden valaha ismert arcot fb-n, nem érdekelt, hogy esetleg lesz, aki csak néz majd, hogy ki a fene ez a kis retardált, azt akartam, hogy aki még megismer, az érezze: azért mert már nem találkozunk minden nap, attól nekem még nagyon fontosak, és tudni akarok róluk. 

Nem fűztem túl nagy reményeket a visszaigazolásokkal kapcsolatban.

Világéletemben jelentéktelen embernek tartottam magam, annak a fajtának, akiről max annyi benyomás marad meg, hogy “ott mintha még lett volna valaki...”, és akinek legalább két percig kell magyarázkodni az utcán leszólított valakinek, hogy honnan kéne ismernie, mire leesik a tantusz.

Nem csoda hát, ha megrendültem, mikor a munkaközi szünetben rálestem a facebook oldalamra és a számolatlan bejelöléseket szintén számolatlanul, szinte percenként igazolták vissza, méghozzá olyan emberek, akikről már nem is feltételeztem, hogy még emlékezhetnek rám.

Aznap másodjára sírtam el magam.

Az első könnyek Edusért hulltak.

Ezek pedig az öröm könnyei voltak.

Annyi év után kiderült, hogy a védőháló még mindig ott van, üzembiztosan, sohasem szűnőn.

Én pedig nem vagyok jelentéktelen.

Aki valóban számít, az pontosan tudja ki vagyok és felismer akármilyen alakban, akármennyi év után lépek elé.

Edus, köszönöm, hogy ismerhettelek, és köszönöm az utolsó leckét.

Soha nem felejtelek el, míg a szívem dobog, benne élsz Te is.