Mire jó a hírlevél? II.

A másik fajta hírlevél az, amelyikben az állásportál cikkeit ajánlják becses figyelmünkbe.

Mit tegyél vagy ne tegyél álláskereséskor, interjúkor, mit írj vagy ne írj az önéletrajzba/kísérőlevélbe, hogyan viselkedj a felvételi elbeszélgetésen, hogy növeld az esélyeidet, satubbi.

Ugye ismerős?

Azért érdekes, hogy mindig a munkavállalónak kell alkalmazkodni, trükközni, miközben a munkaadóról szinte semmit sem tudni.

Az egyik állásportál blogján ráadásul folyó év januárig az álláskeresők megoszthatták rendhagyó (felháborító, furcsa) sztorijaikat, majd hirtelen, mintha elvágták volna, megszűntek az efféle bejegyzések.

Mintha idén januártól megszűntek volna a hatalommal való visszaélések, eltűntek volna a föld színéről a genyó főnökök, a munkahelyi durva mobbing, a törvénysértések, bejelentést elsumákoló cégek, egyéb nyalánkságok.

Fura nem?

Ahogy így elnézem, ezért cserébe az eddigi kommentelők magasról tojnak a se füle, se farka cikkekre, és tudomást se vesznek róluk.

Legutóbb a karrierépítésről szerettek volna mesélgetni nekem. 

(Asszem mostmár mindenki tudja melyik állásportálról van szó, de nekik sem vagyok hajlandó reklámot csinálni, mert nincs miért.)

Komment ehhez a cikkhez sem érkezett.

Egyébként is régi nóta a féccbúkos nyomulás, most felmelegítették, de azóta sem lettem toleránsabb ezügyben. 

Mert a közösségi oldal az szigorúan privátszféra, nincs az az isten, hogy bármelyik főnökömet ismerősnek vegyem fel, volt/jelenlegi munkatársakat is csak és kizárólag abban az esetben, ha ténylegesen jóban voltunk/vagyunk.

Velük és csak velük vagyok hajlandó megosztani bármit, ami a magánéletemet érinti, de még így is erősen szelektálok, hogy kinek mibe engedek betekintést.

Mert én már csak ilyen paranoid vagyok.

Ha a szakmá(i)mmal kapcsolatos infókat szeretnék kapni/megvitatni, azt máshol teszem, más keretek közt, más formaságokkal, és nem töltöm fel melléjük a legutóbbi nyaralás képeit. (a nyaralás vicc volt, évek óta csak a Járda-szigeteken nyaralok)

Mert annak semmi köze a munkámhoz, hogy mit csinálok szívesen szabadidőmben. 

Pedig szépen üvegmatricázok, virtuóz módjára szerelek biciklit, jelmez készítésben verhetetlen vagyok és imádok koncerteken az első sorban tombolni.

Ha meg egészen őszinte akarok lenni, akkor töredelmesen be kell vallanom, hogy én nem akarok karriert. Ebből kifolyólag építeni sem akarom.

Én dolgozni akarok.

Egy kiszámítható munkát akarok, normális munkaidővel, ami mellett tudom rendzeni a gyereket, normális fizetésért, amiből normálisan meg lehet élni és esetleg még nyaralásra is fussa belőle. 

Olyan helyet akarok, ahol nem zsigerelnek ki, ahol nem kell állandóan azt nézni, ki szúr hátba, ahol a főnök nem egy idegbeteg állat.

Tenni akarom a dolgomat, aztán a munkaidő végén szépen felállni és hazamenni. Otthon pedig nem azon rinyálni, hogy vajon mi lesz holnap.

Ennyi.

Nem akarok karriert, mert azt építeni kell, de én nem azért élek, hogy dolgozzak, hanem azért dolgozok (dolgoznék), hogy élhessek.

És nem hiszek abban, hogy először a karriert kell építenem. Mert amíg a karriert építgetem, addig elszalad mellettem az élet.

Természetesen akinek ez az életcélja, az tegye azt, ami neki jólesik, viszont azt kötve hiszem, hogy a valódi karrieristák ezekből a cikkekből lesnék el a how to-kat.

Én asszem ezentúl ezekre a hírlevelekre sem tartok igényt.