Coming out

Jobbanmondva esetemben inkább going out... :)

A szemfülesebbek észrevehették, hogy a blogom alja gazdagodott egy visszaszámlálóval.

A bennfentesek már tudják egy ideje, hogy mire készülök, de egészen addig nem akartam "nyilvánosságra hozni", míg nem biztos.

Szóval a helyzet az, hogy hosszas hányás-vetést követően megszületett a döntés, most vagy soha: veszem a tarisznyát a hamuba sült pogácsával, és külföldön próbálok szerencsét.

Nem volt egyszerű döntés, még akkor sem, ha nem igazán van vesztenivalóm.

Van viszont egy csodás kiskamaszom, akit egyelőre itthon kell hagynom, több okból is, de leginkább azért, mert felelőtlenség volna a majdnem semmire magammal rángatni.

Az eredeti elhatározás - az utolsó munkaügyi kp-s jelentkezésem után, de még a közmunkázás előtt - az volt, hogy a kb nyár közepére kapott következő jelentkezésig adok időt az országnak, hogy villantson valamit.

A villantásba értelemszerűen nem tartozott bele a seprűs közmunka, de legalább elkezdhettem gyűjtögetni (na igen, én bármennyi pénzből tudok félretenni, ha muszáj :D persze az sem hátrány, hogy a szüleimnél lakunk, akik támogatják a döntésemet)

És akkor jött az ajánlat: gyere ki, segítünk.

Az érzéseim felemásak.

Mert itthon szerettem volna boldogulni.

De a helyzet mondhatni egyre tarthatatlanabb, ahogy nap mint nap szembesülök kedves kormányunk jobbnál jobb ötleteivel, kezdve a rabszolgamunka törvénykönyvével vagy éppen iskolák államosításával, hogy az egészségügyet már ne is említsem, és még sorolhatnám.

A hülyeségeik alapján tisztára olyan, mintha a bezárt OPNI összes bolondja a parlamentben lófrálna.

A munkaerőpiac pedig légüres tér. Egy kezemen meg tudom számolni május óta azokat az álláshirdetéseket, amik egyáltalán szóba jöhettek, tehát nem a szokásos triumvirátushoz köthetőek. 

Kevés dologban vagyok biztos, de az tuti, hogy edényt árulni akkor sem fogok soha!

És ha ez mind nem lett volna elég kezdőrúgásnak, hát kaptam csőstül a jeleket.

Bárkivel beszéltem az elmúlt időszakban, mind azt mondta : MENJ!

Minden, amit szerettem itt, ami idekötött, ami kedves volt nekem, elromlott, megszűnt, eltűnt, egyik a másik után, szinte egyik percről a másikra.

Mintha az egész világ azt suttogta volna folyton a fülembe, hogy "menj már!"

Még a gyerek is azt mondta, hogy anya menj, próbáld meg.

A legjobban akkor lepődtem meg, mikor két külföldön élő emberke is feliratkozott a rendszeres olvasóim közé. (utólag is üdv :) )

Ezután már mondhatni törvényszerű volt, hogy a város összes angolul beszélő embere engem talált meg, ha segítségre volt szüksége. (ok, biztos nem az összes, de szokatlanul sok az addigiakhoz képest)

Ezek után dönthettem másképp? :D

Ráadásul, mivel egy piszok mázlista vagyok, nem vaktába megyek ki, hanem várnak. Na nem konkrét munkára, bár az is benne van a pakliban.

De a fogadóm azt mondta, hogy ott aki tényleg dolgozni akar, az kap lehetőséget.

Én pedig bízom benne, mert nincs rá okom, hogy ne tegyem.

És ha itthon nem kapok lehetőséget, akkor oda megyek, ahol adnak.

Aztán majd meglátjuk.

A visszaszámlálás elindult. Wish me luck! :)