Ami sok az sokk

Avagy vannak az egyenlők meg az egyenlőbbek, én meg szarok bele.

És akinek ez nem tetszik, annak innen is üzenem, hogy még mindig nálam van a lapát és nem félek használni.

A bevezetőből asszem lejött, hogy "picinykét" pipa vagyok. :)

Már nem annyira, mint délután (mert közben volt egy kellemes eszmecserém, úgyis, mint a nap fénypontja), de még éppen eléggé ahhoz, hogy ez a bejegyzés megszülessen.

Én alapvetően egy nyugodt emberke vagyok, akit nem egykönnyen lehet kihozni a sodrából. (Ha emlékeztem nem csal, ezt párszor már említettem ezen a felületen. Hogy mégis pukkancsnak tűnhetek, az a körülmények számlájára írandó, mert egyébként tényleg nem. :D)

A munkavezetőnk viszont azon kivételes személyek közé tartozik, akiknek ez olykor sikerül.

Főnök úr újabban nagyon nem fér a bőrébe, és ha így folytatja tovább, akkor előfordulhat, hogy rapid fogszabályozást fogok nála eszközölni.

Az eszköz a lapátom lesz.

A múltkori akciója sem volt semmi, de betudtam a gyenge jellem tünetének.

Mai verbális szösszenete azonban mindennek a teteje, és azon melegében ki is kértem magamnak... mivel naná, hogy megint engem talált meg.

Mit tegyek, vonzom a hülyéket.

A nap amúgy jó hangulatban telt a szar idő (és az említett úr pocsék reggeli indítója) ellenére is.

Az időjárás menetközben a szebbik arcára váltott, a másik tényező rosszkedvéről igyekeztünk tudomást se venni, és ez a módszer egészen a nap végéig sikeresnek bizonyult.

Az utolsó nagy röhögésnek viszont dermedt csend lett a vége.

Urunk és parancsolónk ugyanis ránk, azon belül is kifejezetten rám szólt, hogy csendesebben legyünk.

A többieknek hirtelen a torkára forrt szó és nevetés, én visszakérdeztem, hogy ugyan miért is kéne lábujjhegyen kuncognunk.

A válasz: zavarjuk a járókelőket...

Szégyen vagy sem, de erre eldurrant az agyam.

Mi az, hogy zavarjuk a járókelőket?! Tán nem vagyunk ugyanolyan emberek, mint a járókelők, csak azért, mert egy sárga mellény van rajtunk?! Nekünk nem lehet jókedvünk, csak azért, mert egy sárga mellény van rajtunk?! Sárga mellényben vagy anélkül én pont leszarom, hogy ki mit szól ahhoz, ha hangosan nevetek. És ha mellény nélkül nem zavar senkit a jókedvem, akkor a mellényben se minősüljek már zavaró tényezőnek.

Túl azon, hogy valójában nem is a járókelőket zavarta a nevetésünk, hanem őt.

De akkor meg legyen már annyira legény a talpán, hogy felvállalja a véleményét és nem a járókelőkre hivatkozik.

Az utóbbi két mondatot már nem neki mondtam, mert főnök úr először előre rohant zavarában (dühében?), aztán hátramaradt, de bízom benne, hogy hallotta.

Ha nem, akkor tárt karokkal várom repetáért.

Remélem okult annyit az esetből (tudom, egyszer a naivitásom öl meg), hogy legközelebb gondolkozik mielőtt beszél, mert ez durva volt, bármerről nézem.

A jónép (járókelők) részéről érkező - amúgy erősen ritkuló tendenciát mutató - beszólásokat már hanyag vállvonással nyugtázom, egy ideje arra sem érzek késztetést, hogy visszaszóljak. 

Minek?

Akinek adok a véleményére az úgyse szól be. Aki meg beszól, az magát minősíti.

De hogy egy olyan ember szóljon be, olyan rúgjon belém, aki kvázi az "én fajtám", az mélységesen felháborít.

Még akkor is, ha fel sem fogta mekkora baromságot mondott.

Ennyi erővel síri csendben, lefelé görbülő szájjal masírozzunk ki terepre, szigorúan kettes sorban a fal mellé lapulva, a szemünket pedig még csak véletlenül se emeljük a járókelőkre, nehogy véletlenül megzavarjuk a nyugalmukat.

Esetleg mindezt még megfejelhetnénk egy lájtos laposkúszással.

De mivel egyelőre sem az imént felsoroltak, sem a hangos nevetés mellőzése nem szerepel a munkaszerződésemben, jobban teszi, ha ő marad csendben.

Ami biztos: valszeg végérvényesen kiestem kegyeiből (vigasztalhatatlan vagyok...) és holnaptól beláthatatlan ideig (térképolvasás rulez!) megint nem fog szólni hozzám.