Oszd meg és uralkodj

Nem, ez nem a fészbúkos megosztás.

Ez valódi, ami már több éve tart, de mostanság nagyon elharapózott. 

Nem is csoda, hiszen az ötletbörzés nagyokosok ott a kupolás vityillóban tesznek róla.

Mert ezeknek és általam nagyon nem tisztelt holdudvaruknak lételeme a harcolás, és ha épp nem találnak maguknak elég ellenséget, akkor gondoskodnak róla, hogy mindig legyen ki ellen harcolni.

Ha mást nem is, ezt mindenesetre kiválóan csinálják, mert sajnos bőven van még olyan, aki ugrik erre a koncra, ők pedig teszik az ő részüket a mondásból: uralkodnak.

Jelen időszámítás szerint a fő népmétely mi vagyunk, a mocskos, élősködő, dolgozni nem akaró, segélyen dőzsölő munkanélküliek, úgyis mint ingyenélők.

(Kár, hogy tök hiteltelen ez olyan emberek szájából, akik azt se tudják, hogy a munkát eszik-é avagy isszák...)

Utánunk jönnek, nem feltétlenül ebben a sorrendben, a rendes nyugdíjasok, a korkedvezményes illetve a korengedményes nyugdíjasok, rokkantnyugdíjasok, táppénzcsalók, egyetemisták, devizahitelesek, satöbbi.

Ha jól megnézzük, valójában már mindenki utál mindenkit.

Az élet szép.

Mivel nekem a saját helyzetemről van közvetlen tapasztalatom, de az jó nagy, hát arról mesélek.

Eddig valahogy megúsztam, de újabban egyre többször találnak meg a beszólogatók. 

Sebaj, mert már amúgy is kíváncsi voltam rájuk, hogy ugyan mit tudnak virítani.

Nos legtöbbször igen erősen lenéző tekinteteket kapunk, ahogy vonulunk át a városon a csini sárga hatósági mellénykénkben.

A fiatalabbja valamiért nagyon viccesnek tart minket, a kárörvendő vihánc legalábbis erről árulkodik.

Fentieken kívül játszik még a "na ez kell nektek", a "meg is érdemlitek", a "hol lehet ilyen klassz mellényt kapni?"... hogy csak a szalonképeseket említsem.

Hogy erre mi hogyan reagálunk?

Vegyesen.

Vannak, akik mellre szívják.

Vannak, akik szégyellik magukat.

Vannak, akik megalázónak érzik.

És vannak, akik a helyén kezelik a "kedves" megnyilvánulásokat.

Igen, én az utóbbi kategóriába tartozok, mert nekem a munka sosem lesz megalázó, mert az, hogy idáig jutottam nem az én szégyenem, és az sem én vagyok, aki emiatt (vagy bármi miatt) halálra idegeli magát.

Mégpedig azért, mert én már tudom azt, amit a beszólogatók még nem:

Magyarországon jelenleg kétféle ember létezik. 

Az aki már közmunkában dolgozik, és az, aki majd ezután fog.

Ez az utóbbiaknak majd akkor fog leesni, mikor vagy ők, vagy a közvetlen környezetükből valaki ebbe a helyzetbe nem kerül. Mert egészen addig azt hiszik, hogy velük ilyen nem történhet.

Tudom, hiszen látom minden ismerősöm arcán a rémülettel vegyes döbbenetet, mikor elmesélem, hogy mit csinálok mostanában.

Az első kérdés az szokott lenni, elhaló hangnemben, hogy "de hát a képzettebbeknek nincs valami irodai munka?!"

Na ilyenkor én, amilyen kíméletesen csak tudom, közlöm velük, hogy "drága csillagom, már sorozzák a diplomásokat."

És ezt sajnos nem sokkolásnak szánom, mert valóban így van. 

Hozzánk már pár hete egymás után küldik a diplomás munkanélkülieket, és nem irodai munkára. 

Hanem bizony, végzettségtől függetlenül utcát seperni, járdát szegélyezni, szemetet szedni és egyéb nyalánkságok is akadnak még.

Szóval már csak ezért is veszélyes valakit a mellénye alapján minősíteni.

Mert könnyen lehet, hogy valójában a beszólogató egy mélymagyar senkiházi seggnyaló, aki jó helyen tartja a nyelvét (a nyalizás a nyelv farbantartása) és csak ennek köszönheti, hogy még van munkája.

Kérdés, hogy meddig. 

Én tényleg tiszta szívemből kívánom neki, hogy ameddig megérdemli, így az én lelkiismeretem tiszta, és az is marad.

Felmerülhet a kérdés, hogy mégis hogyan lehet ezt a helyén kezelni.

Szerintem egyszerűen.

Én kedvesen rámosolygok a fröcsögőre / lenézőre / kárörvendőre és nagyjából az alábbi szókat intézem hozzá (néha kicsit variálom, hogy ne legyen túl rutin):

"Nyugi szivem, majd jössz még te is közénk."

Vicc megvan?

Nagyon untam régebben, hogy minden esküvőn az öreg nénik megcsipkedték az arcomat, mondván: te leszel a következő.
De az utóbbi időkben abbahagyták, amióta én is ugyan ezt csinálom velük... a temetéseken.