Mit is mondhatnék...?
Egyáltalán nem tápláltam vérmes illúziókat jelenlegi státuszommal és munkám "gyümölcsével" kapcsolatban, de ez a mai nap minden várakozásomat alulmúlta.
Ez a tetszfoglalkoztatás egyszerűen röhej.
Mi úgy teszünk, mintha dolgoznánk.
A munkavezetők úgy tesznek, mintha tudnák, hogy mit is kéne csinálnunk.
A vezetősegg pedig úgy tesz, mintha lenne egyáltalán mit megcsinálni.
Hát van ennél szánalmasabb?
Na jó, azt hiszem van.
Mert pl mi munka ezt az egész szarlapátolást úgy tálalni, mintha ez lenne az évszázad csodája?
Na de miért mondom ezt? - kérdezné ismét Besenyő Pista bácsi, aki pluszban még pár sokat jelentő kezdőbetűt is szúrna vezetékneve mögé. Ettől én most eltekintek, csak szimplán lököm a sódert.
Na szal, reggel, brigádbeosztás, ki hova surranjon el uszkve fél óra alatt.
A gyakorlottabbak a reggeli kivonulást már 1 teljes óra felhasználásával is képesek lebonyolítani. Ezt nekünk még gyakorolni kell.
A mi kis brigádunk második napja apátlan szabadságolásból kifolyólag, megy a főnökségi nagy kollektív fejvakarászás, hogy mit is csinálhatnának velünk.
A hivatalos munkaidő kezdete után negyed órával meg is születik a zseniális döntés: menjünk oda, ahova apánkkal szoktunk, azt a területet már úgyis ismerjük (ja, tudjuk hova kell félrehúzódni, hogy ne látsszunk), tudjuk mit kell csinálni (ugyan már gyökér, te sem tudod), tehát tetszőleges számú lapáttal-seprűvel felszerelkezve oda irányuljunk.
Mivel a szerződésben benne van, hogy felettesnek szót kell fogadni, hát mi jó munkásként szót is fogadunk.
Röpke 10 perc alatt kikérjük a szerszámokat, megvárjuk, míg a kolleginák visszatérnek a kétbetűs kitérőről, ami természetesen menetrendszerűen a telephely elhagyása előtt jön rájuk "véletlenül".
Időt húzni tudni kell, különben elunjuk az életünket terepen.
9 óra előtt nem sokkal megérkezünk rendeltetési helyünkre, aki nem hozott kaját magával otthonról, az szigorúan mellény nélkül ellibben beszerző körútra.
Ezután következik 5-10 percnyi (amennyi idő épp egész óráig maradt) laza kapirgálás bemelegítés gyanánt, hogy aztán "idő van!" felkiáltással elvonuljunk óránkénti 10 perces csendespihenőnkre.
Megjegyzendő, hogy a területet kb 5 ember simán megeszi 1 óra alatt. Na ezt kell nekünk beosztani 6 órára... és persze nem öten vagyunk...
Vissza a fősodorba...
Feltápászkodunk a "véletlenül" 20 percre nyúlt 10 perces pihiből, nekilátunk az utcának... és ha nem vigyázunk, akkor elszalad velünk a ló, mert sajnos egyikőnk sem az efféle semmittevéshez szokott, hanem rendes munkához.
Hogy a paci mégse nyargaljon annyira, szinte folyamatosan szólongatjuk egymást, hogy nem kéne annyira beleélni magunkat...
Nagynehezen elérkezik a következő 10 perces szünet.
Az eltelt egy óra alatt már kismilliószor néztek bennünket bio-információs pultnak. Ebből is látszik, hogy nem mindenkinek derogál szóba állni velünk.
De az is tény, hogy mi sem mindig vesszük jónéven, ha feleslegesen basztatnak olyasmivel, amiről lövésünk nincs. Ennyire még nincs bennünk a GPS.
No ezután jött a döbbenet, ugyanis, mint mondtam, a terület nem kicsi, de ha nagyon akar az ember, ellébecol rajta 6 órát...
Azám, de az egyik buszmegállóban, ami eddigi tapasztalataink szerint mindig a közmunkások reszortja volt, most egy hivatásos köztisztasági porol, és teszi a dolgát serényen...
Na álljon meg a gyászmenet!!!
Hát akkor mi mi a rákot csináltunk eddig?!
Azt, ami a helyi köztisztaságiakhoz tartozik, ők meg dörzsölték a kezüket mikor mi megcsináltuk, hogy szuper, ennyivel kevesebb munkájuk van mára?!
Ezek után már az is erősen megkérdőjelezhető, hogy akkor nekünk most pontosan mit is kéne csinálnunk, hivatalosan, a közmunkacég szerződése szerint.
Mert szemmel láthatólag marhára nem azt, amit eddig megcsináltunk.
És most apánk sem volt kéznél, hogy kérdőre vonhassuk.
Bár ezek után erősen kétlem, hogy érdemi választ kaphattunk volna tőle.
Vagy bárki mástól...
A területünk másik végén ugyanis egy másik brigád csinálta éppen a mi munkánkat... Azt, amire eredetileg minket vezényeltek ki, és amit mi fejben már nagyjából beosztottunk a nap végéig...
Újra csak ismételni tudom: a terület 5 ember durván 1 órai, megszakítás nélküli munkamennyisége.
Ezek után szerintem elképzelhető a lelkiállapotunk, meg a fejünk vörösségi foka.
Egyszóval baromi pipák voltunk kollektívan.
Mert ad 1: mi a faxomat fogunk csinálni egész nap, ha 11 óra magasságában már mindent megcsináltak előlünk?
Ad 2: én személy szerint baromi háklis vagyok arra, ha az időmet vesztegetik, még akkor is, ha ezért löknek némi pénzt.
Hát elszállt az agyam annyira, hogy kivételesen átvegyem a kommandót, és közöltem a tényállást a csapat többi tagjával:
- Most lecsücsülünk szépen pihenni, aztán azt a részt ott még átkurkásszuk - nem, nem érdekel, ha a közseprűs már félrepiszkálta a csikkeket -, utána visszajövünk ide, én leülök, és fel nem állok addig, míg indulni nem kell befele a telephelyre.
Könnyű dolgom volt, a többiek is így gondolták.
Egy szó, mint száz: nem tud itt senki semmit!
Ellenben mindenki azt hiszi, hogy a másik tud valamit.
Hát csoda, hogy ott tart ez az ország, ahol tart?!
Egyesek szerint mégis mi vagyunk a követnivaló csodagyógyszer Európa számára.
Azért a helyében én erősen félnék, hogy egyszer nagyon körberöhögnek, még akkor is, ha ő szentül hiszi azokat az ökörségeket, amit mindenáron le akar nyomni a torkunkon.
A mai nap non plus ultrája, a közmunkához kapcsolódva:
Nesze neked közmunka
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése