Tengermély elnézést kérek az izmos elmaradásért, de istenbizony nem így terveztem.
Azt hiszem nyugodtan elmondhatom, hogy minden összefogott az ellen, hogy legalább a karácsonyi beköszönéssel időben legyek.
Ha nem túlóráztam, akkor felváltva rohangáltam pl megfelelő öltözet után a céges karácsonyi partira, ajándékokért a családnak, valamint egy olyan bőröndért, ami legalább közel tökéletes átmenetet képez a cseppnyi kézipoggyász valamint a bazi nagy dög között.
Ezt követően aránylag fegyelmezetten fogadtam az infót, miszerint a tervekkel ellentétben a céges partin végül senki az égvilágon nem lesz hetvenes évek beli buliruházatban, tehát feleslegesen koptattam annyit a lábam.
Az ajándékozást meg végül inkább nem vittem túlzásba, a miértről egy későbbi poszt szól majd. (Tényleg! Becsszó!)
A bőrönddel meg csaptam pár felesleges kört, de úgy kell annak, aki túlságosan szőrszálhasogató.
A bónuszt a végül megrendelt bőröndöt kézbesítő csomagszállító szolgálat adta a kálváriához.
A bőrönd azért kellett, mert elhatároztam, hogy soha többet nem karácsonyozok a családom nélkül, ezért idén hazajöttem.
Hogy aztán úgy alakult, hogy nem a család foglalt le engem, hanem én a családot, arról nem tehetek. Igazából az időjárás sem.
Aki tehet róla, az az, aki anno úgy döntött, hogy márpedig a budapesti repülőtér egyes terminálját be kell zárni, ellenben nem kell megoldani a közvetlen vonatcsatlakozást, ami az egyesen biztosított volt.
Ami történt:
Manchester (és egyben Anglia) két napos intenzív, árvizeket okozó esőzést követően gyönyörű napsütéssel (és kedves gospel énekesekkel) búcsúzott el tőlem.
Budapest pedig sűrű havazással fogadott. Szerencsére legalább a landolással nem volt gond, a pilótánk rutinos róka volt, csont nélkül rakta le a gépet.
Aztán a szokásos útlevélellenőrzést követően vártam egy kicsit a bőröndömre és már startoltam is kifele, mert mint tudjuk, a vonat nem vár.
Nos, a 200E jelzésű busz sem várta meg míg kedves honfitársnőm euróval fizetett az újságosnál, ahol én csak buszjegyet meg vizet szerettem volna venni, és természetesen a sorban pofátlanul elém tolakodó pasit, meg a soron kívül beugró reptéri alkalmazottat sem kalkuláltam be. Ilyen már jó ideje nem történt velem, lehet, hogy azért, mert nem Magyarországon élek...
A vonatot persze lekéstem, és azt kell mondjam, hogy nekem még mázlim volt, mert én még nyitva találtam a MÁV jegypénztárat a vonatmegállónál. (a későn jövők már csak az automatával birkózhattak, mert az éppen olyan kedvében volt, hogy nem akarta visszaszolgáltatni a delikvens bankkártyáját.)
Ettől még rám várt egy helyes, cirka egy órás várakozás a vonatra, a szabad ég alatt, a havazásban. Nem volt kellemes.
A vicc az volt, hogy a végre beguruló vonaton sem volt sokkal melegebb, pedig minden reményem abban volt, hogy majd a vonaton kiolvadok.
Ja igen, a fő poén: az első osztályon hidegebb volt, mint a másodosztályú kupéban... Ezt onnan tudom, hogy először véletlenül egy első osztályú kocsiban sikerült leülnöm. Aztán a kalauz felvilágosított, hogy ez itt nem az én helyem.
Valamennyit azért csak sikerült melegednem mire hazaértem, és már nem fogcsattogva osztogattam a puszikat a fogadóbizottságnak.
Aznap este és másnap délelőtt még jól voltam, de szenteste, ajándékosztás után már éreztem, hogy valami nem százas.
A következő két napot ágyban-párnák közt lázasan, izzadva és nagyon nyögve töltöttem, mert minden porcikám fájt... Szeretteim fáradságot nem ismerve cirkuláltak körülöttem, lesve minden mozdulatomat, ha netán mégis komolyabb orvosi beavatkozásra lenne szükség.
A harmadik napon még komoly kihívást okozott a huzamosabb függőleges tartózkodás, aztán lassan a javulás rögös útjára léptem.
Még mindig nem érzem egészen tökéletesen magam. Néha még beszédülök, de szerencsére már nem akarok kétpercenként megfulladni a köhögéstől. Remélhetőleg mire visszafele indulok nagyjából rendbejövök.
Szóval ezért nem kaptatok időben karácsonyi bejegyzést.
De most pótolom. :D
Ezúton kívánok minden kedves Olvasómnak utólag is nagyon Boldog Karácsonyt!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése