Legalábbis nagyjából.
Lényegében élek és virulok, csak...
Csak nem tudom.
Emiatt a nem tudom miatt szünetelt a blog durván 3 hónapot.
Valahogy a visszatérés után nem nagyon éreztem ingerenciát az íráshoz, holott lett volna bőven miről írnom. (Be fogom pótolni, már csak azért is, mert a blog eredeti témájába vág a történések túlnyomó része.)
No, akkor kezdjük az "elején".
Az otthoni karácsonyozás után kalandosra sikerült a visszaút otthoni és itthoni része is.
Egy kedves fiatalembernek köszönhetően igen közel kerültem ahhoz, hogy lekéssem a repülőgépemet.
Az történt ugyanis, hogy a kedves úr egy olyan igazolvánnyal szeretett volna kedvezményesen vonatozni, ami nem az ő tulajdonát képezte, ezek a huncut kalauzok meg észrevették.
És kérdőre vonták.
Meg leszállították a vonatról.
Erre emberünk a földhöz vágta a kabátját, kis híján magát is, és azt állította, hogy őt bizony fojtogatták a kalauzok.
Ezt kb pont el is hittük, lévén a srác fiatal és életerős, a kalauz pedig kicsivel nyugdíj előtt álló nyeszlett idősebb úr.
Viszont a cirkuszolás miatt meg kellett várni a rendőrséget, aminek következtében több, mint fél órát vesztegeltünk az állomáson. (Ha jól emlékszem Kisújszálláson.)
Mit ne mondjak, nem örültünk. A sima utasok sem, azok meg, akik hozzám hasonlóan ugyancsak a reptérre igyekeztek, végképp nem.
Hiszen lekésni a vonatcsatlakozást egy dolog. Idő és bosszúság.
Lekésni egy repülőt viszont csúnyán zsebbevágó mutatvány.
Szerencsére nagynehezen csak sikerült előkeríteni a helyi zsarut és kicsit neccesen, de még időben értem a reptérre, hogy beállhassak az akkorra már durván tömött sorba, hogy feladhassam a bőröndömet.
Miután megvolt, adtam egy gyors helyzetjelentést a családnak, és már mehettem is a biztonsági ellenőrzéshez.
A kapu túloldalán sikeresen megtaláltam a szintén ezzel a géppel visszainduló kolleganőmet, és innentől együtt folytattuk az utunkat.
Kicsivel később kiderült, hogy esélyem nem lett volna lekésni a gépet, mert a kb Pest megyébe történő belépés óta tartó egyre erősebb havazás ellenére csak a hivatalos indulási idő előtt kb 10 perccel jutottak el a felismerésig, hogy be kéne locsolni a repcsit valami létyóval jegesedés ellen.
Így aztán jó egy órás késéssel szálltunk csak fel.
Akkor már tudtuk, hogy ez a késés pluszköltségként fog jelentkezni az érkezési oldalon... :D
Manchester és Preston között ugyanis pont vonatpálya átépítés-bővítés folyt, ami miatt vonatpótló buszokkal fuvarozták a jónépet, ergo, mire Prestonba érünk már nem járnak a buszok, viszont taxizhatunk.
Be kell valljam, nagyon örültem, hogy ezúttal van társaságom.
Valamint ezúttal minden adott volt ahhoz, hogy ez a kép elkészülhessen.
Manchester felülről éjjel.
Manchesterben - az otthoni cidris időjárás után - kellemes +10 fokos hőség fogadott (és a páratartalom miatt ez tényleg hőségnek számít), úgyhogy kezdhettünk vetkőzni.
Szerencsére a vonatpótló buszok közül is sikerült azt kifogni, amelyik átszállás nélkül vitt egyenesen Prestonig, majd gyors búcsút követően megejtettem életem első igazi angol taxiban történő utazását.
(Az igazi angol taxi arról ismeretes, hogy az utastérben majdnem táncolni lehet.)
Kicsivel éjfél után érkeztem haza, és pár órával később már meg is kezdtem az év első munkanapját.
És aztán nem kicsit megborultam, pedig valójában semmi okom nem volt rá. Sőt.
Félig-meddig ismertem már az érzést, egyik utazásom alkalmával sem volt egyszerű visszarázódni a hétköznapokba.
Mielőtt bárki károgna, nem, ez még mindig nem honvágy. Az szerintem nem is lesz soha, mert nincs miért.
A család, a barátok hiányoznak, de most nem emiatt voltam a béka segge alatt, hiszen ha nagyon akartam volna, bárkit elérhettem volna egy kis dumapartihoz.
De nem akartam.
Igazából semmit nem akartam.
Se felkelni, se enni, se edzeni, se munkába menni, se blogolni, se beszélgetni... és ha jól belegondolok, akkor éppenséggel élni se.
A feltétlenül szükségeseken kívül szépen le is álltam mindennel, annak ellenére, aminek hamarosan egy külön posztot fogok szentelni.
Eltartott egy ideig a reboot.
Először jöttek az idióta álmok, amik miatt képtelen voltam kipihenni magam, reggelente megváltás volt felébredni és tudatosítani, hogy csak álom volt. Viszont fáradtabb voltam, mint amikor lefeküdtem, mert hiába mentem aludni jóval éjfél után, hajnal 5-kor menetrendszerűen fent voltam és csak forgolódtam az ágyban, képtelen lévén visszaaludni, hiába fért volna rám.
Ha már melóban voltam, akkor kicsit jobb volt a helyzet, de eljutni odáig keserves volt minden nap.
Meg persze az sem segített, hogy uncsitesó x-edik hónapja seggel forog rám, meg pofákat vág, ha netán keresztezik egymást az útjaink, ha meg muszáj szóba állnunk, akkor úgy beszél velem, mint ahogy egy kutyával nem szokás. Fene tudja, biztos neki van igaza... Ha neki ez így jó, ám legyen.
Aztán mikor már eléggé felgyülemlett bennem a feszültség, akkor kényszerítettem magam, hogy visszamenjek az edzésekre, hogy legalább ott kitomboljam magam.
Totálisan felhagytam a főzéssel, mirelit kajákon éltem hetekig, és a lakással se nagyon foglalkoztam.
Majd jött a könyv, ami egy nagyon hatásos ébresztőt tütült a fülembe. Ezúton is köszönöm Cecelia Ahernnek a Time of my Life című könyvet. (Jit, íme a válasz a kérdésedre, a többit emilben :D )
Végül berobbant az életembe G (nem így hívják, de mindegy is), aki észrevétlenül kihámozott a gubómból, gyanútlanul rádöbbentett néhány dologra, és aki nagyon fog hiányozni, mikor továbbáll, de akinek hálás leszek, amíg csak élek.
Egyszóval mostmár nagyjából minden rendben, I took a breath, shook it off and say: I'm on my way!
Most pedig megyek és megfőzöm a csilisbabot. ;)
