Avagy az a bizonyos sokat emlegetett külön poszt... :)
Szóval az a helyzet, hogy menet közben megcontractosodtam...
Magyarul rendes szerződést kaptam a cégtől, ahol eddig ügynökség által közvetített munkaerő voltam.
De ezt nem akartam addig közzétenni, míg nem biztos, mert én semmit sem veszek biztosra.
Meg külön "parancsba is kaptam", hogy olyan mélyen hallgassak róla, mint a sír, és ennek megvolt a meglehetősen prózai oka.
A prózai ok még mindig fennáll, de a titkolózás immár okafogyott.
Úgyhogy most jól elmesélek mindent. :D
(Előre szólok, hogy bazi hosszú lesz, úgyhogy olvasás előtt javallott elmenni vécére, aztán bekészíteni egy kis nasit, innivalót, meg amit még gondoltok.)
Szóóóóóval az egész még tavaly ősszel vette kezdetét, és idén januárban értünk "révbe".
Ebből is látszik, hogy igen hosszas volt a hírzárlat, még szerencse, hogy nem vagyok az a túl fecsegős fajta alapban sem. Meg azért akadt kiskapu.
De ettől függetlenül komolyan mondom, a mi Pató Pálunk néha lópikula az angol ráérősséghez képest.
Egy szééép november eleji napon, mikor a kedves uncsitesóval pár hete már nem kommunikáltunk, és már annyira nem bírta a látásomat, hogy másik asztalhoz ült, meg ha tehette, akkor még szünetet is cserélt, megfogalmazódott bennem, hogy öreg vagyok én már bohócnak, mert bár változatlanul hálás vagyok neki a kezdeti segítségéért, a faszom akarja tűrni, hogy flegmázzon velem, meg úgy egyáltalán, és felmerült bennem a gondolat, hogy év végéig még maradok a cégnél, de januárban első dolgom lesz bemenni az ügynökséghez és nyaggatni őket valami másik helyért.
Ez a kilátás csak azért nem töltött el felhőtlen örömmel és megkönnyebbüléssel, mert amúgy semmi gondom a melóval, és nagyon bírom a munkatársaimat is, akik nagyon hiányoztak volna.
Erre mi történt rögtön másnap?! (Az agyam ledobta az ékszíjat!)
Épp javában csináltam a dolgomat, mikor is jön a kolleganő, hogy a super most telefonált és kéri, hogy osonjak már át hozzá egy pillanatra.
Láttam, hogy a raktár túloldalán már kb helyben szalad a delikvens, s gondoltam biztos arra kíváncsi, hogy hogy állok az aktuális feladattal.
Kezdésnek meg is kérdezte, de aztán váratlanul az egyik földszinti tárgyalóba terelt és nekem szegezte a kérdést, miszerint hosszabb távra tervezek-é az Egybesült Királyságban maradni.
Visszakérdeztem, hogy tényleg azt hallottam-e amit hallottam.
Baromi türelmesen megismételte a kérdést, mire közöltem, hogy ja, egyelőre nincs jobb ötletem (csak nem ezekkel a szavakkal :D )
Erre ő berobbantotta a bombát: mert akkor szeretnének nekem felajánlani egy szerződést a cégnél.
A legértelmesebb dolog, ami válaszként kijött a számon, az kb így hangzott:
-Oh... (Nagyon ékesszóló tudok lenni váratlan helyzetekben... :D )
Aztán jött az a bizonyos plusz infó, ami miatt megfogadtam, hogy
soha
a
büdös
életben
többet
ki nem ejtek a számon olyasmit, hogy ezt vagy azt nem szeretném, nem óhajtom, illetőleg a hátam közepére nem kívánom, mert olyankor a sors beint nekem egy akkorát, mint ide Honolulu és csakazértis alapon jól megkínál vele.
(Hmm... vajon ez akkor is műx, ha kellően tiltakozok a Buckingham palotába költözés ellen? :D Nem mintha a még eladósorban lévő herceg annyira bejönne, meg különben is liliomtiprásnak számítana részemről, de merjünk nagyot álmodni. :D )
Esetemben ez abban nyilvánult meg, hogy a super azon melegében közölte, hogy a szerződés érvénybe lépése után nem sokkal meg kéne csinálnom a targoncavezetői "jogsit".
A régebbi olvasók talán még emlékeznek, hogy reagáltam anno e lehetőség felvetésére, mikor uncsitesó birkózott a feladattal.
Az esetleges új olvasóknak, meg hogy a régieknek se kelljen visszakeresni... röviden és tömören igen erőteljesen tiltakoztam.
Ezek után nem csoda, hogy kicsit elborult pillantást vetettem a superre, aki erre megkérdezte, hogy van-e egyébként jogsim.
Mondtam, hogy van, csak nem használom...
A válasza az volt, hogy sebaj, uncsitesónak egyáltalán nincs, de ha neki sikerült megtanulni, akkor nekem is menni fog.
Ezt amúgy nagyon értékelem itt. Mármint azt, hogy ennyire bíznak az emberek képességeiben, ellentétben az otthoni "hagyd a fenébe, neked ez úgyse fog menni" hozzáállással.
Miután ezt így kitárgyaltuk, arra kért, hogy erről, mármint a szerződésajánlatról egyelőre ne beszéljek senkinek, mert hát dolgoznak itt olyanok, akik régebbóta vannak itt ügynökségtől, mint én... (ez volt a titkolózás prózai oka) igaz nem ez számít egy szerződés felajánlásakor, hanem az, hogy hogy dolgozik az illető, és ilyen szempontból én messze jobban teljesítettem, mint a többi ügynökséges "vén róka".
Nos, eme hájjal kenegetést követően tökéletes időzítéssel rátapintott arra a pontra, ami a beszélgetés kezdete óta ott motoszkált az agyamban.
Azt találta ugyanis mondani, hogy na jó, uncsitesónak éppen elmondhatom az újságot, de senki másnak.
Hát ennél a pontnál majdnem felröhögtem, nem jókedvemben.
A helyzet finoman szólva is az abszurditást súrolta, és igen erős dilemma, sőt, dilemmák elé állított.
Biztos, hogy akarom én ezt?
Biztos, hogy akarom nap, mint nap kerülgetni?
Meg tűrni, hogy levegőnek nézzen?
No meg:
Közöljem a superrel a tényállást vagy inkább hallgassak róla mélyen?
Egyáltalán rátartozik addig amíg a munka nem látja kárát?
Most légy okos Domokos!
Nos, a "nézeteltérésünkről" végül nem szóltam, a felajánlott szerződést megköszöntem, előzetesen, szóban elfogadtam, de aztán még egészen januárig gondolkoztam rajta, hogy írásban is elfogadjam-e.
Az az egy személy (nem uncsitesó), akinek végül (a családomon kívül) elmondtam a sztorit, és akivel megosztottam a kétségeimet is, a végigagyalt hónapok során jópárszor lehülyézett, természetesen szigorúan építő és támogató jelleggel. Itt is köszönöm neki, hogy tartotta bennem a lelket, nagyon sokat jelentett.
Na de haladjunk tovább.
Tehát lassan eltelt november, én elkezdtem kiveszegetni a még bentmaradt szabijaimat, mert itt nem fizetik ki, de egyébként csend volt, csak egyszer hívott félre a super, biztosítani afelől, hogy "amiről beszéltünk" az folyamatban van, csak beletelik egy kis időbe.
Ami azt illeti, végig ugrásra és védekezésre készen vártam a pillanatot, amikor uncsitesó tudomást szerez a történtekről, de szerencsére Gary super volt olyan diszkrét, hogy teljesen rámbízta, hogy elmondom-e neki vagy sem.
Decemberben még egyszer visszatértünk a témára, miszerint nyugi, az ügy sínen van, csak négy igazgatónak kell aláírni a cuccost és az nem megy olyan egyszerűen.
Kedvem lett volna visszakérdezni, hogy tán most tanulnak az igazgató urak írni, de visszafogtam magam, mert lehet, hogy nem lett volna vicces. :D
Namost Gary super innentől mondhatni "levette rólam a kezét".
Craig super viszont szinte automatikusan a szárnyai alá vett.
Egy decemberi nap széles vigyorral az arcán odajött hozzám, látva, hogy épp nincs hallótávolban senki és megkérdezte, hogy van-e jogsim (az információ áramlás nem az igazi nálunk :D ).
Igenlő válaszomat követően a targonca felé intett, és érdeklődött, hogy szeretnék-e ilyet vezetni.
Hááá gazember, mondtam magamban, te már tudsz valamit!
Hangosan csak annyit mondtam, hogy a szeretnék az azért némileg túlzás, de ha nagyon muszáj...
Erre elnevette magát, cinkosan rámkacsintott és indult tovább dolgára.
Várakozás közben megejtettem a karácsonyi hazautat és visszatérést.
Ezúttal nem voltam olyan bőkezű, mint amennyire akartam, mert készültem az átállásra.
A szerződéses lét ugyanis többek között azzal jár, hogy nem hetente, hanem havonta kapunk fizetést.
És már több forrásból is értesültem róla, hogy eme átállás nem mindig zökkenőmentes.
Leginkább sosem az, főleg ha a címben szereplő P45 nem érkezik meg időben. (Sosem érkezik meg időben.)
A P45 az a kilépő nyomtatvány, amit jelen esetben az ügynökség ad(ott) ki részemre, miszerint ők innentől mossák kezeiket. :)
P45 híján simán besorolnak a legmagasabb adósávba és úgy lekapják a fizu majdnem felét adóba, mint a huzat. Ez pedig nem egészséges akkor, ha az ember lánya albérletet fizet, meg netán enni is szeretne. Meg még pár ilyen extra.
Ezért aztán jó hörcsög módjára cseppet felduzzasztottam pénzügyi tartalékaimat és megígértem az otthoniaknak, hogy a karácsonyogás ajándékozási részét egy későbbi időpontra halasztjuk. Senkinek nem volt ellenvetése.
Január második hetében megkezdtem a munkát, mikor is P kolléga mellém sunnyog, hogy hallja szerződést kapok.
A kérdés feletti meglepetésem félig igazi volt, elvégre rajtam, a két superen meg a menedzseren kívül nemigen tudhatott erről más, aki fecseghetett volna. (Még a teamleaderek is később értesültek róla, teljes volt a meglepetés.)
Kiderült, hogy Gary super "szólta el" magát, igaz kifejezetten csak P-nek, miszerint neki is kinéz egy szerződés, de majd csak ha én már megkaptam.
Diplomatikusan csak annyit feleltem, hogy passz, tőlem csak annyit kérdezett, hogy tervezek-e az országban maradni. Gondoltam, ha a super már ilyen nyíltan kezeli a dolgot, akkor már nekem sem kell annyira hallgatnom.
És mit ad isten, tényleg nem, mert egy óra nem telt bele, jött a menedzser és a kantinba invitált, ahol is megkérdezte, hogy én akarok-e szerződést.
Hát mondom, az hogy akarok talán nem a legmegfelelőbb szó ide, de tény, hogy a super megkérdezte, hogy elfogadom-e, én pedig igennel válaszoltam.
A menedzser bólintott és gyorsba felsorolta, hogy milyen adatokat (NI szám, lakcím, telószám, útlevél, bankszámlaszám) kell prezentáljak a szerződés nyélbeütéséhez lehetőleg még a héten, ő meg intézi a sorsomat az ügynökség felé, akiknek két héttel hamarabb szólni kell, ha meg akarják őket szabadítani egy közvetítettjüktől.
Ezután utamra engedett, és úgy éreztem, tartozok P-nek annyival, hogy vázolom neki a felállást, és megerősítem egy kicsit a reményét, hogy hamarosan ő is szerződést kaphat. Elvégre ő is azok közé tartozik, akik bőven előttem kerültek a céghez, és erősen restelltem magam, amiért így "beelőztem".
Bevallom kicsit tartottam attól is, hogy nem leszek túl népszerű emiatt, de se P, se a többiek nem adták a legkisebb jelét se annak, hogy esetleg neheztelnének a döntés miatt.
Sőt, P elmesélte, hogy egy ideje már latolgatták az odds-okat, és szinte kivétel nélkül mindenki arra tippelt, hogy én leszek a következő, aki szerződést kap.
Hát csoda, hogy imádom őket?! (Mekkorát fordult a világ, mi? :D De nem szégyellem beismerni, ha tévedtem, vagy ha beleestem az előítéletek csapdájába.)
Jellemző, hogy másnap esélyem nem volt átadni a menedzsernek (továbbiakban T, mert fő a logika) a kért cuccot, mert egész nap rohangált körbe a raktárban, mint a mérgezett egér, így vártam még egy napot és bőven műszakkezdés előtt csaptam le rá az irodájában.
Szépen a szájába rágtam, hogy az NI számos papíron (mivel mikor én kijöttem, akkor már leálltak a plasztikkártyás megoldással) még a régi címem szerepel, tehát azt már most felejtse el, ellenben a bankszámla kivonaton az aktuális cím szerepel, azt "iktassa".
T nagyot bólogatott és közölte, hogy csak gyorsan lefénymásol mindent, ami kell neki, és már kapom is vissza a pakkot.
Azért menetközben egyszer még fellátogatott a pickingre, hogy pluszba elkérje az emilcímemet is, biztos ami ziher alapon.
A látogatásra felfigyelt B stockie, és amint a menedzser távozott, már mellém is sompolygott és rákérdezett, hogy jól gondolja-e, hogy ez szerződés lesz, és mikor megerősítettem a gyanúját, melegen gratulált.
Az átmeneti helyzetben (értsd: már biztos a szerződés, de még nem lépett érvénybe) változatlanul dolgozgattam tovább, pirulva fogadtam a folyamatosan csordogáló további gratulációkat.
Illetve rögtön a papírok átadása utáni nap, valszeg slusszpoénként, munka híján hamarabb haza lett küldve az ügynökséges bagázs, természetesen velem egyetemben.
Mikor Craig super jött szólni, hogy ez ma early finish lesz, halkan megérdeklődte, hogy beszéltem-e már T-vel. Mondtam, hogy már az adatokat is leadtam. Arra a kérdésre, hogy pontosan mikortól is vagyok full time-ban nem tudtam pontos választ adni, ezért elismételtem, ami T mondott, miszerint az ügynökség felé kell 2 weeks notice, és aztán lesz szerződés.
A super tudomásul vette a hallottakat és bólintott, majd jót nevetett mikor ráadásul megjegyeztem, hogy de előtte most még lesz egy kis early finish.
Teltek a napok, lassan a vége felé tartott január, én szorgalmasan írattam alá az ügynökséges time sheetemet (lengyel kiejtéssel time shit :D), mert még mindig semmit nem tudtam a pontos dátumról. Időközben uncsitesóhoz is eljutott a szerződésem híre, de természetesen nem engem kérdezett meg róla, mert az túl egyszerű lett volna.
Aztán saját füllel is megbizonyosodhatott róla mikor a lökött teamleaderünk épp az újonnan beállított öltözőszekrények kiosztását vezényelte.
Röhejes, de mint már említettem, a teamleadert is meglepetésként érte a hír, miszerint én meg a szerződés, és sokadszorra is megállapítottam/tuk, hogy a cégnél a kommunikáció bőven hagy kívánnivalót maga után.
Az történt, hogy a másik magyar kolleganő nem tudta magában tartani az infót, amivel én azért még vártam volna addig, míg a kezemben nincs a papír, vagy szóban meg nem erősítenek arról, hogy na akkor mostantól nincs hazamászkálás akkor sem, ha nagyon nincs meló.
Így történhetett meg, hogy közvetlenül egymás alatt/felett kaptunk öltözőszekrényt uncsitesóval...
A Dilis is gratulált a szerződéshez és miheztartás végett rögtön be is "fenyített", hogy aztán nehogy nekem is lecsökkenjen a teljesítményem aláírás után. :D
Január utolsó teljes hetébe léptünk és Craig supernek feltűnt a szerződésem körüli nagy csend.
Ez egy szerdai napon esett meg, a super mondta, hogy kérdezzek rá T-nél másnap, majd javította magát, mert eszébe jutott, hogy T pont nem lesz bent másnap, ergo, maradt a péntek.
Mert olyan egyszerű ám T-t elkapni...
Műszakkezdés óta lestem az alkalmat, hogy mikor tudnám meginterjúvolni az illetékest, majd úgy döntöttem, hogy szünetben ejtem el a nagyvadat.
Ebben megnyugodva tettem tovább a dolgomat, mikor is jön Craig super és megkérdezi, hogy van-e time sheetem.
Mivel péntek volt, azt hittem, hogy csak gyűjti össze, mint rendesen.
Bizony nagy volt az én meglepetésem, amikor az átadást követően teátrális mozdulatokkal négyfele tépte a lapot, és közölte, hogy e hét hétfő óta full time-ban vagyok.
Hát mit ne mondjak, nagy hatásvadász a pasas, de jól csinálta, a lélegzetem elállt hirtelen. :D
Még aznap a kezembe nyomott egy szép zöld post it-et, amin a különféle méreteim után firtatózott, mivel innentől a cég logójával ellátott munkaruha is jár.
Nagyon gyorsak voltak, a következő hét szerdáján Craig már a kezembe is nyomta a ládányi ruhacsomagot, műszakváltáskor, hogy mindenki jól lássa, így aztán felváltva kaptam a gratulációkat a délelőttösöktől és az azonnali átöltözést követelő beszólásokat a saját műszakom tagjaitól.
Teltek-múltak a napok, elérkezett február és T átlag kétnaponta megkérdezte, hogy megkaptam-e már a szerződéses levelet a központból.
A válaszaim azonban rendre negatívak maradtak, és február közepének közeledtével bizony már egy fuck is elhagyta a mindig szofisztikált T száját.
Végül csak megkaptam a szép, céges fekete műanyag postázó bag-be csomagolt pakkot... az uncsitesótól, egy csodálatos beszéd kíséretében, aminek kb az volt az értelme, hogy örüljek, hogy egyáltalán megkapom.
Mivel minden hírzárlat ellenére tudtam, hogy ő is költözni készül, valóban örültem, hogy nem kallódott el a cucc.
Annak viszont nem örültem, hogy ennyire hülyének néz.
Most komolyan, mi a faszomért adtam volna meg a régi címemet, mikor már több, mint fél éve nem ott lakok?! Az uncsitesóval meg ha nem muszáj, akkor nem keresem a kapcsolatot, például a fentihez hasonló szituk elkerülése végett. De benne ez észlelhetően fel sem merült...
Az egyik fültanú meg is kérdezte, hogy miért hagyom, hogy így beszéljen velem?
Én csak vállat vontam. Ha egészen őszinte akarok lenni, akkor igazából már leszarom hogy beszél velem, mert nem engem minősít.
Hogy mindenki számára érthető legyen, az volt a helyzet, hogy minden szájbarágás ellenére a mélyen tisztelt menedzser úr a régi címemet "iktatta", és arra a címre ment a levél. (Röhej, de a mai napig azzal küzdök, hogy átírják végre azt a nyavalyás címet...)
Az egészben csak annyi baszta a csőrömet, hogy uncsitesó pontosan tudja hol lakom, elég lett volna útban melóba bedobnia a postaládámba a pakkot és ezzel kész. A tanulságot mindenki vonja le maga.
Lényeg a lényeg, hétfőn első dolgom volt kitöltve postára adni az aláírásommal ellátott, valamint a P45-tel kiegészített szeretetcsomagot. Végül is, ha azt nézzük, még jól is jött ez a kis késlekedés, mert így a második fizetésemet már a normál adókódom szerint vonták.
A hét végén pedig abban a szerencsében részesültem, hogy Craig super ünnepélyesen átnyújtotta az első céges payslipemet.
A többiek felkészítettek rá, hogy csúnya dolgokkal szembesülhetek a papíron, de mázlimra nem volt olyan vészes a dolog, mert én alapból másfél havi fizut kaptam meg akkor februárban egyszerre, így nem volt annyira sokkoló a papíron szereplő összeg, mint anno nekik.
Mondhatni simán átvészeltem az átállást, és áprilisban (itt április 5-én van a pénzügyi év vége) már igényelhetem is vissza a túlfizetett adómat.
Ígérem, mostmár mindjárt befejezem, csak egyetlen apróság maradt még le a teljes sztoriból.
Nevezetesen az, hogy március első hetében megérkezett a personal login-em is, ami a szkenner, valamint a céges rendszer rendeltetésszerű használatához szükségeltetik.
Tehát a personal login életbe léptetése után már nem felhasználószám után kell keresgélniük és beazonosítaniuk, mint ügynökséges koromban, hanem csak ránéznek a rendszerre és már látják is mit művel Draco. :) (Azóta egyszer már sikeresen le is blokkoltam a szkennerhez való loginemet... Nem is én lennék. :D Szerencsére fél órán belül orvosolták a problémát.)
Ami az azóta eltelt időszakot illeti, egyik szemem sír, a másik meg nevet. Mikor miért.
Jó, hogy mostmár nincs hazaküldözgetés, de változatlanul görcsbe szorul a gyomrom, mikor a többieknek menni kell, hiszen még emlékszem, milyen szar volt. És igyekszem sosem elfelejteni.
Jó, hogy fix melóm van, és szeretem is csinálni, még ha nem is nagy kihívás, viszont a társaság csúcs.
De nem felhőtlen az örömöm, mikor kénytelen vagyok az uncsitesóval vagy a közelében dolgozni, mert úgy viselkedik velem, mintha legalábbis leprás lennék.
Kicsit sajnálom, hogy így alakultak a dolgok közöttünk, és tudom, hogy ez már így is fog maradni, mert ez az egész már régen túllépte azt a határt, mikor még egy bocsánatkéréssel meg egy nagy röhögéssel el lehetett volna intézni a dolgot.
Szóval nem könnyű. Még mindig nem tudom, hogy jól tettem-e, hogy aláírtam a szerződést. De hiszek abban, hogy véletlenek nincsenek és ebből kifolyólag minden okkal történik.
Hogy miért döntöttem mégis az aláírás mellett? Nos, nem azért, hogy borsot törjek uncsitesó orra alá.
Két oka is volt.
Egyrészt mert a helyzet most itt sem olyan rózsás, és bizony kapni kell minden szerződésajánlaton. Utána majd lehet ugrálni, de ami biztos, az biztos.
Másrészt, és ez fontosabb, mert a gyerekemmel akarok lenni.
És ha ez az ára, azt én hajlandó vagyok megfizetni.
Most pedig szólok, hogy ennek a blognak hamarosan vége.
Tőletek, olvasóktól függ, hogy mennyire hamarosan.
Mint az valószínűleg feltűnt, már régen nem csak arról szól a blog, amiért annak idején létrehoztam.
A magyarországi munkaerőpiacon való "kalandjaimat" szerettem volna megörökíteni, megosztani azokkal, akik hozzám hasonló cipőben járnak, hogy esetleg erőt meríthessenek abból, hogy másnak se könnyebb.
Akkor még nem gondoltam, hogy durván két év alatt ekkorát fordul velem a világ, és búcsút intek az otthoni munkakeresésnek.
Nem gondoltam volna, hogy kb 10 év folyamatos szívás után végül nem otthon találom meg a helyemet.
Ezért rátok, Olvasókra bízom a döntést:
Itt a vége, fuss el véle, hiszen a szerződés már megvan?
Vagy fejezzem be a sztorit a végleges "kiköltözésünk" kalandjaival?
