Hahó, a tenger!

Hirtelen ránkszakadt a bőség zavara. Annyi mindent meg akartam mutatni neki, hogy nemigen tudtam eldönteni hol kezdjük.

Egyetlen tutibiztos pont volt. Glasgow. Oda mindenképpen el akartam vinni.

De a környéken is olyan sok hely adta magát, hogy végül a sarkamra álltam, és elhatároztam: első a tenger!

És hogy összekössük a kellemeset a kellemessel, ha tenger, akkor Blackpool és akkor egyúttal ellátogatunk a Pleasure Beach Resort nevezetű mega szórakoztató egységbe.

Igen, abba, ahol azok a bazinagy hullámvasutak vannak. Én mondtam, hogy mindenképpen kipróbálom, egy életem, egy halálom. (Főleg az egy halálomat emlegettem sűrűn a későbbiekben. :D )

Az ominózus szép szombati napon felkerekedtünk tehát és buszra ültünk.

A gyermek természetesen úgy viselkedett, mint Szamár a Shrekből. Igen: "Ott vagyunk már?"

Azért akadt néznivaló rendesen útközben is, de érthetően jobban zizegett a tenger miatt.

Jót vigyorogtam, mert Lythambe érve ő is le akart szállni, mint anno én, mert ott látszott először, ha mégoly messze is, a tenger.

De mondtam neki, hogy várjon még, lesz ez még jobb is.

St. Annes homokdombjai is hasonlóan elvarázsolták, és rögtön jött a kérés, hogy egyszer majd jöjjünk el ide is, mert úgy megmászná, meg megnézné, hogy mi van mögöttük. Nem törtem le a lelkesedését azzal, hogy valszeg a tenger, csillagom. :D

Pár héttel később, kihasználva a kicsit ritkás nyári időjárást, eljöttünk, és valóra válthatta azt az álmát is, hogy megmártózzon a nagy halászlében.

Na de vissza a fősodorba:

A nem tudom hanyadik ottvagyunkmár után végre beértünk Blackpoolba és ott aztán végképp elszabadult a gyermek. Minden megállónál megkérdezte, hogy mikor szállunk már le.

A végállomás előtti megállónál megkegyelmeztem, és engedélyeztem a busz elhagyását.

Már a móló meg az egész Queens sétány nagyon tetszett neki, nem győzte tátani a száját.

Aztán átverekedtük magunkat az úttest túloldalára, és már robogtunk is a tengerhez.

Az első pillantás a tengerre a felső sétányról.

És már rohan is, mert ezt muszáj megnézni közvetlen közelről is. :D

WOW feeling.

VEDD LE A SZANDÁD!!!! - ordította édesanya. :D

Nem is olyan hideg, mint gondoltam.

(Egyébként tényleg nem, meglepően langyos.)

Megyek kagylókat keresni!

És megjött Jack Sparrow kapitány is. :D

Jé, itt is vannak kagylók! Szedhetek még?

(És édesanya megadóan bólint.)

Itt egyébként jól látszik milyen gyönyörű napsütéses időnk volt aznap.

Nem sokkal ezután szóltam neki, hogy jó lenne indulni, ha hullámvasutazni is akarunk, a tenger utána is itt lesz.

Azért még kellett neki szólni párszor, hogy mostmár tényleg menjünk, aztán mikor láttam, hogy ez így nem fog menni, fogtam magam és elindultam. :D A csel bejött.

Gyerek a Comedy Carpeten a Blackpool Torony előtt.

Az egyik játékterem a sok közül. Blackpool egy mini Las Vegas.

A kép érdekessége az L betűn tornázó ember. Ő ugyanis, ellentétben a koponya szemnyílásában ücsörgő alakkal, igazi ember vala, épp égőt cserélt a feliraton. :D

Volt itt kérem minden, az üveghintótól a lószarig. :D

Ez a bácsi is igazi. Pénzért mozdul.

Végül csak elértük az uticélt és egy röpke sorbanállást követően egy-egy karszalaggal felszerelkezve megkezdtük a versenyfutást az idővel a "vidámpark" területén. Mindenhol kilométeres sor, amik szerencsére gyorsan haladtak, de még így is volt idő egy-két fényképre.

Bemelegítésként kóvályogtunk egyet az Impossible nevezetű elvarázsolt kastélyba oltott csodák palotájában.

Majd belecsaptunk a sűrűjébe és kezdésnek rögtön megtaláltuk a legdurvább rollercoastert.

Itt még sorban állunk és fogalmunk sincs arról, hogy mi vár ránk.

Ezen a jóságon ültünk először. Úgy hívják, hogy Infusion.

Hát, mit ne mondjak, utána tényleg ráférne az emberre egy infúzió... :S

 A dolog lényege, hogy fentről lógatnak lefele és párszor fejre állítanak ebből a pozícióból, mindezt iszonyatos sebesség közepette...

Nos, be kell valljam férfiasan, hogy mindkettőnknek bejátszott egy röpke eszméletvesztés az indulást követően. Nagyon, nagyon durva volt. Jó időre a fényképezéstől is elvette a kedvünket. :D

A fentebb megadott linken a RIDES opció, azon belül is a Thrill Rides alatt megtekinthető róla egy videó is, ami persze csak kóstoló, mert messze nem adja vissza az eszméletvesztős feelinget.

Ezután, mert természetesen miért lett volna elég, kipróbáltuk a Big Dippert, valamint a nagy mumust, a Big One-t, ami tényleg Nagyon Nagy és komolyan nem is tudom, hogy lehettem olyan eszement, hogy felültünk rá. :D

Mikor pár héttel később fürcsizni mentünk, és készítettem róla pár képet kívülről, még inkább megbizonyosodtam róla, hogy én egy állat vagyok. :D

Miért is? Nézzétek:

 Egyrészt kibaszott magas!

 Másrészt kibaszott meredek!

Ráadásul még dob egy durva kanyart is a meredek esés előtt!

Hja igen, és mindezt úgy vállaltuk be, hogy ezelőtt még a büdös életben nem ültünk még csak hasonló hullámvasúton sem... :S

Szóval komolyan: noooooormális?!

Egy biztos. Ezután a nap után jó ideig még a buszon is dobott egy szaltót a gyomrunk ha lejtőn haladtunk. Hogy fel vagy le, az pont egyrement. Azóta már elmúlt. :D

Közvetlenül utána a gyerek még azt mondta, hogy oké, ez megvolt, de soha többet. Pár héttel később már engedékenyebb volt. Felvetette, hogy jövőre felülhetnénk megint.

Mikor melóhelyen meséltem, hogy hol voltunk a hétvégén, egyik kollegám J megkérdezte, hogy kipróbáltuk-e a Big One-t, és ha igen hol ültünk.

Mondtam, hogy az Infusion után azért már tanultunk és nem legelöl ültünk, hanem a közepe fele.

Erre J azt mondja, hogy "Á, ott elöl kell  ülni és a meredek eséskor feltartott kézzel zuhanni."

Mondtam is neki, hogy "Hülye vagy? Nemhogy elengedni nem mertem a majrévasat, de még vizet is facsartam belőle, úgy kapaszkodtam."

Szerintetek kiröhögött vagy kiröhögött? :D

Ezután kicsit nyugisabb vizekre eveztünk. 

Kipróbáltuk az itteni szellemvasutat, ami nem volt egy nagy szám. Ezért nyomban übereltük egy kis Valhallával.

Ahogy azt a neve is sugallja, igen a viking mitológia a téma, megfejelve pár hajmeresztő eséssel, tűzzel, jéggel, világvégével. Ha láttátok az Erik a viking című agymenést, akkor nagyjából megvan, mire lehet számítani.

Na ez nagyon bejött, kétszer is sorba álltunk rá, pedig már az első után is csuromvizesek voltunk.

A feliratok: Vizes leszel. Lehet, hogy csuromvizes.

Ők szóltak. És tényleg. Kevés száraz hely maradt rajtunk. Még jó, hogy volt szárítójuk. :D

Volt érdeklődés, a bőrig ázott utasok látványa ellenére is.

Rajtam sokan vigyorogtak, mert vettem ugyan esőponcsót, de abba a táskámat tekertem elázás ellen.

Én azért mentem, hogy szórakozzak, és ha ettől csuromvizes leszek, akkor legyek. :D

Hogy száradjunk még egy kicsit, értelemszerűen megint hajóba ültünk és vízre szálltunk, hogy megnéztük mit kínál nekünk a River Caves. Dínókat, meg a történelem nagy korszakait az ősembertől kezdve.

Mivel vészesen közeledett a záróra  és még  annyi mindent szerettünk volna kipróbálni, volt, hogy néha szaladtunk egyik helyről a másikra.

Még sikerült beszorítani a menetrendbe a Revolutiont és az Avalanche-ot. 

Előbbinél ismét fejreállítottak egy ronda hurok erejéig, majd ugyanezt hátramenetben is elvégzik a merész vállalkozókkal.

Utóbbi egy érdekes bobpálya. Ahol egy ideig mindenféle (látható) biztosítás nélkül futnak a kocsik.

Levezetésként lovacskáztunk kicsit a Steeplechase-en, a többi ride pedig közös megegyezéssel jövőre maradt, mert ettől több már nem fért a napba.

Érdekességként megemlíteném, hogy minden ride után elmentünk megnézni a menet közben készült fényképeket, amit meg lehetett volna venni (és utólag már sajnálom, hogy nem vettem meg legalább egyet). 

Ezeken szinte kivétel nélkül azt láttuk, hogy édesanya teli szájjal röhög (egyébként félelem ellen, helyett, illetve pont azért :D ), a gyermek pedig "mindmeghalunk" arckifejezéssel, sokkos állapotban ül mellettem.

Utóbb azért elmondta, hogy a látszat csal, valójában élvezte, csak hát nem kicsit volt ijesztő.

Nehéz szívvel hagytuk el a parkot, mert még úgy mentünk volna erre-arra, de hát a záróra az záróra.

Mivel egész nap nem ettünk semmit a reggelin kívül, (nem is kívántuk, de nem is mertünk volna nagyon enni :D ) ezért első utunk a fish & chips-eshez vezetett.

Amivel aztán kiültünk a tengerparti lépcsőkre, mint oly sokan.

 Az első hivatalos fish & chips

A kilátás se kutya.

Mehetek már kagylót gyűjteni?

Már megint a vízben van... Hogy ezt honnan örökölhette?! :D

Ezt csak azért, mert jó kép lett. :D

Na jön már az a hulláÁÁÁám?! :D

Természetesen megint könyörögni kellett neki, hogy induljunk már, mert mindjárt itt a vihar, de legalábbis az eső, és mára már pont elég vizes vagyok/voltam, meg különben is későre jár, nem muszáj az utolsó busszal hazamennünk.

Azért imádtam, hogy ennyire jól érzi magát.

A napi zsákmány. :D

Ez aztán megtriplázódott a második kiruccanásunk alkalmával.

Folyt. köv. :)

Meló

Mert éppen aktuális.

Szóval az történt, hogy a nyár afféle holtszezon itt munkaruha szempontból.

Be is jött a papírforma, meló alig volt, a zizegés viszont mindennapos lett, hogy hazaküldenek-e, meg kell-e jönni másnap egyáltalán.

Ennek tükrében be kell vallanom, nem kicsit éreztem felelőtlennek magam, hogy fix meló nélkül kihoztam a gyereket, mert ezzel azért nem ártott volna számolnom, de egyesek bőszen bizonygatták, hogy nem olyan vészes. 

Nos, a vészest én némileg másképp értékelem. És az egyesekre se nagyon hallgatok azóta.

Két napi korábban történő hazaküldés után meg pláne. (A gyerek is megszeppent egy kicsit, bár a késő délutáni séták neki sem voltak ellenére.)

Már épp kezdtem volna bepánikolni, mikor a szerencsecsillagom felragyogott. (Említettem már, hogy egy piszok mázlista vagyok?)

Egy szép csütörtöki napon maga a manager közölte velem a tényállást, hogy a következő  héttől a Planning Team tagjaként fogok tevékenykedni a délutános készletgazda irányítása alatt.

Nos, először nem hittem el, manager mondta vagy sem. 

Kicsit hajlottam arra, hogy félreérthettem valamit, mert a készletgarázda részéről nem láttam reakciót, megkérdezni meg nem mertem.

Asszem nem akartam "széttörni" a csodát.

Tehát vártam. De aznap nem történt semmi.

Másnap viszont műszak közepe felé vigyorogva jön felém a stockie és közli, hogy hallja, együtt fogunk dolgozni.

Na ekkor már elhittem, és mikor ezt közöltem B-vel, jót nevetett. 

Viszont még mindig nem értettem hogy lehet ez, miért pont rám esett a választás?

Az igazi sokk akkor ért, mikor eljött a következő hét, belekezdtünk a munkába, és aznap, új munkakörömnek köszönhetően csak én maradtam 10-ig dolgozni, a többieket újfent korábban hazaküldték. A következő két napra pedig be sem hívták őket...

Szerintetek hogy éreztem magam?

Nem kicsit felemásan, és felötlött bennem, hogy ilyen véletlenek nincsenek, ebben tuti benne van a mancsa valamelyik supernek. 

Mivel az egyik hétfőn erősen meglepődött, mikor a manager vele is közölte a szerepcserét, a másik viszont pontosan tudta, hogy a szabi azért kellett, hogy kihozzam a gyereket, automatikusan őt gyanusítottam be.

De mivel nem voltam benne 100%-ig biztos, ezért nem rohantam le, hogy kinyilvánítsam forró hálámat a majdnem szerződéses jellegű munkáért. Óvatosan próbáltam tudakozódni, de senki nem tudott semmit.

Aztán nem sokkal később dumáltam egyet az egyik szerződéses kollegával, aki finoman lehülyézett, és megosztotta velem a véleményét, miszerint ő egyáltalán nem csodálkozik ezen, ha jól belegondolok, akkor én is láthatom, hogy kb én voltam az egyetlen ésszerű választás erre a munkára.

Mert mégis kit választottak volna? 

A magyar srácot, aki sosem azt csinálja amit mondanak neki? 

Netán Hisztérikát, aki olyan, mintha nem is ezen a földön élne? 

Nagy spanom P szóba se jöhetett, mert őrá mindenképpen a pickingen van szükség.

Belegondoltam. És igazat kellett adjak neki, még ha önhitten hangzik is.

És hogy mi is volt ez a munka, amit kis híján 3 hónapig volt szerencsém csinálni? (Pár napja visszakerültem pickingre, mert a nagyja munkát már elvégeztük, a maradékkal a stockie molyol.)

Nos a raktár átszervezésének leple alatt a raktárkészletet mozgattam, ami azért kellett, hogy a pickereknek ne kelljen annyit rohangálni a picking két szintje között és így gyorsítsák az összeszedett megrendelések gyártásra kerülését.

Egyébként ez talán a legmocskosabb munka, amit a raktárban találni lehet, mert olyan helyeken jártam, ahol a madár se sűrűn, nemhogy picker, ezért ezeken a dobozokon vastagon állt a por, némelyiken több éves.

Szünetekben emiatt szinte mindig agyműtéthez mosakodtam be, olykor akár hónaljig is.

Én ennek ellenére élveztem (majdnem) minden egyes pillanatát. (Az ingeket utáltam pakolni.)

A mobil scannert pedig már különbül használom, mint az évek óta itt dolgozók.

Szegény stockie-nak is gyors voltam, nem győzött ellátni munkával. 

Mikor egy-egy részfeladat (clearing vagy filling) után megjelentem az asztalánál és ő nagyon méltatlankodva nézett rám, akkor én halkan, szemlesütve, már-már magamnak motyogtam, hogy "ok, megyek dobozt szétvágni", és már ott sem voltam. :D

Egy idő után megunta, hogy mindig ugráltatom (értsd: még nem volt érkezése kinyomizni és megfelelő location-nel ellátni a következő feladatot), ezért gyorstalpalót adott a cég SAP rendszeréből, és míg ő ment a dolgára, addig én is csináltam a dolgomat a számítógépen.

Ez egyébként később többszörösen meghálálta magát, mert volt, hogy B-nek szabit kellett kivenni, és olyankor egyedül rosszalkodtam a gépen és a pickingen egyaránt.

De nem is ez a meghökkentő, hanem az, hogy teljesen megbíztak bennem, B is meg a vezetőség is.

(Jó, mondjuk azt tudhatták Gary-től, hogy nem vagyok éppen járatlan a számítástechnikában. De akkor is.)

Menetközben azért néha kölcsönkértek pickingre B legnagyobb méltatlankodása közepette, ha túl sok volt a meló és kellett még egy szorgos kéz.

Ezen amúgy még mindig lehidalok. Ezek itt egyszerűen nem tudnak tervezni.

Mindig a meglepetés erejével hat rájuk, hogy "úristen, sok a meló és nincs elég ember", vagy az ellenkezője, hogy "úristen, alig van munka, kit küldjünk haza?" és kivétel nélkül indul a kapkodás, hogy orvosolják a helyzetet. 

Pedig a rendszerben ott áll ám feketén-fehéren, hogy mennyi megrendelésre lehet számítani, a cégvezetést meg nem most kezdték. Mondanám, hogy legyen ez az ő bajuk, de mikor nincs meló és hazaküldenek, az minket is érzékenyen érint.

Na de nekem szerencsére volt majdnem 3 hónap nyugim, amit nagyon bírtam, és a stockie-val is nagyon jól össze tudtunk dolgozni. Mondhatni teljesen egy rugóra jár az agyunk, így előfordult, hogy amit ő épp kérni akart, azt én már automatikusan megcsináltam. Jobban is haladtunk, mint a délelőttös különítmény.

És immár nyugodtan készülődhettünk a gyerekkel a hétvégi kirándulásokra.

Folyt. köv. :)

Folyt. köv. : Itthon :)

És akkor leszállt velünk a repcsi Manchesterben.

Az útlevél ellenőrzésnél kiderült, hogy amúgy hótt feleslegesen hurcoltam magammal a három nyelven beszélő születési anyakönyvi kivonatokat, mert se Ferihegyen, se Manchesterben nem volt rá szükség.

Manchesterben csak annyit kérdeztek, hogy ki az ifjú ember akivel jöttem, keresztkérdésnek feltették a "mikor született a gyermek" nevezetű beugratóst, valamit csekkoltak a számítógépen és már mehettünk is isten hírével.

Mivel elég későn érkeztünk, ezért megkértem volt lakótársamat, hogy jönne elénk autóval, amit a gyermek kicsit nehezményezett, mert ő azonnalderögtön ki akart próbálni mindent a vonattól kezdve a double deckerig. De mondtam neki, hogy csitu, még bőven lesz alkalma vonatozni meg buszozni.

Újdonat lakásom azonnal elnyerte a tetszését, és az elkövetkező két hónapban belekóstoltunk az "édeskettes" életmódba. Hát na, ezen a téren is van mit bepótolnunk. 

Mivel hét közepén érkeztünk, ezért a városnézéssel kénytelenek voltunk várni hétvégéig, de a csepp embernek már a közeli bolt is élményszámba ment, ahova kenyérért kellett beugrani.

Gondolom felmerült a kérdés, hogy mit csinált a gyerek a lakásban míg én dolgoztam.

Nos, bőven volt mire néznie, mert a zeneiskolából kapott darabot is gyakorolnia kellett, ezen felül pedig minden napra ki volt adva egy-egy lecke angolból, és ha ezekkel végzett, akkor nézhetett filmet, szigorúan angolul, maximum a felirat lehetett magyar, márha volt egyáltalán. (általában inkább nem volt)

Egyszóval elfoglalta magát, és ha mégis valami gondja akadt valamivel, akkor a melóhelyi szüneteim alatt felhívhatott. Ilyenkor jó a két telefon, bár én kicsit hiányoltam az okostelómat, az ugyanis értelemszerűen az ő rendelkezésére kellett álljon, hiszen másképp nemigen érte volna el az online nyelvleckéket. (Meg egy idő után volt olyan merész, hogy levegőzzön a környéken, ha jó idő volt, sőt egyszer egyedül elbuszozott egy távolabbi parkba, ahol jobb játszóteret látott)

Aztán végre elérkezett az első hétvége, és úgy döntöttem, hogy először a belvárost, azon belül is az Avenham Parkot mutatom meg neki.

Egyszerűen látnom kellett, hogy ugyanúgy eláll a lélegzete a látványtól, mint anno nekem. (Nekem egyébként azóta is, akárhányszor arra sétafikálok. Egyszerűen nem tudok betelni vele.)

Nos, hogy elállt a lélegzete, az nem is kifejezés. 

Azt hiszem legszívesebben repült volna, vagy megölelt volna minden fűszálat, vagy tudomisén mire lett volna még képes. A domboldalon való legurulást pedzegette, de azt pont nem engedtem, mert eléggé nyirkos volt a talaj.

És akkor felsétáltunk a Ribble egyik hídjára, ahol ez a kilátás tárult elé:

Az én édes, drága nagyfiamnál bizony eltört a mécses (nálam is), és jódarabig álltunk fent a hídon összeölelkezve.

Ez a kis emberkezdemény, aki az otthoni alig szélességű, legjobb esetben is csak térdig érő, büdös patakocskát is végtelen örömforrásként éli meg, azt hiszem ekkor értette meg, hogy mekkora a világ és mennyi mindent tartogat számára.

Kicsit mindketten megrendültünk, mert egyikőnk sem hitte, hogy ez valaha is megtörténhet velünk. Hogy itt vagyunk, végre együtt, és olyan tájban gyönyörködhetünk, amiről pár hónapja még álmodni sem mertünk.

Persze nem mondom, hogy Magyarország nem szép, mert hazudnék. Épp csak nem volt lehetőségünk megcsodálni a szépségét.

Úgy is mondhatnám, hogy túl sokáig éltünk otthon, ahol igyekeznek elhitetni az emberrel, hogy csak a büdös, pataknak csúfolt csatorna jár neki, ha rossz helyre született, és ne is reménykedjen másban.

Ezek után megtapasztalni, megérinteni azt, amit a fenti képeken láttok, és hirtelen belehasít az emberbe, hogy az élet más is lehet, mint örökös lemondás és belekóstolni abba az érzésbe, hogy ez Nekem Is Jár... és végre valahára meg is osztani azzal, aki a világon a legfontosabb... megfizethetetlen.

Remélem értitek mire gondolok, mert ennél jobban még mindig nem tudom megfogalmazni.

Talán majd egyszer. Majd ha már tényleg minden sínre került. :)

Na jó, elég az érzelmekből, haladjunk tovább.

Ha emlékezetem nem csal, ugyanezen a hétvégén sikerült összefutni a landlordommal, aki kicsit elcsodálkozott a gyermeken, kisebb 13 évesre számított. :D

Nagyon rendes volt, jó szórakozást meg kellemes időtöltést kívánt a kölöknek, meg újfent felajánlotta, hogy ha nincs már mit néznie otthon, akkor átmehet válogatni az ő dvd-ik között. Az valszeg meg sem fordult a fejében, hogy a fiatalúr már ennyi idősen is az online nézhető filmek avatott kutasza, úgyhogy nemigen fogjuk igénybe venni a felajánlását.

S ha már ott voltunk, kaptam az alkalmon és megérdeklődtem, hogy sikerült-e valamit intézni a vízszámlával kapcsolatban. 

Hát basszus, azt kell mondanom, hogy Pató Pál úr az angolokhoz képest kutyafasza.

A hazautazásom napján adtam neki oda a frissen kapott levelet a vízműtől, mert anno pedzegette, ,hogy esetleg nem a teljes összeget kell kifizetnem, hanem csak egy bizonyos részét, csak még nem tudja pontosan hogy is meg mint.

Nos, az azóta eltelt egy hétben még csak el se olvasták a levelet, nemhogy elkezdtek volna intézkedni.

Viszont nagyon nyugodtan tudta mondani, hogy csigavér, a vizet úgysem kapcsolhatják ki, ráérünk.

Ezt az álláspontját még azután is tartotta, hogy megemlítettem neki, hogy engem biza úgy neveltek, hogy először a számlák legyenek befizetve, aztán jöhet minden más.

Ő bólogatott, hogy ez nagyon helyes, de tényleg nyugodjak meg, nem lesz semmi gond.

És ezzel elköszöntünk.

Szerintetek ki kapott hamarosan felszólító levelet, hogy fizesse be iziben a megadott summát?!

Persze, hogy én, elvégre már az én nevemen van minden közüzemi számla, azért fizettem az albérleti szerződést intéző irodának 100 fontot, hogy ezt (is) elintézzék.

A felszólítással azonnal átcsörtettem a landlordékhoz, merhogy ennek már a fele se tréfa, nem ártana elkezdeni azt az intézkedést.

Még erre is csak azt a választ kaptam, hogy nyugika, a vizet úgyse zárhatják el, nem lesz semmi gond, majd utánanéznek...

Namost itt jön a képbe a gyerek egyébként meglepően gazdag passzív szókincse angolból és a szitu ami a legnagyobb röhögést eredményezte itt-tartózkodása alatt. Remélem nem veszi zokon, hogy ezt itt a blogon is megosztom.

Mint tudjuk, a passzív szókincs az értéshez kb elég, a válaszoláshoz már nem annyira. Ezért a kölök legnagyobb félelme az volt az otthon egyedül töltött délutánok folyamán, hogy mi van, ha jön valaki és ő csak néz majd, mint borjú az újkapura...

Aki jött, az a landlord felesége volt, mert ezeknek nem elég ám egyszer elmondani, hogy délután dolgozom.

A gyermek annyit mesélt este, hogy volt itt egy duci néni, aki talán landlordné volt és volt nála valami papír és engem keresett, ő pedig nagynehezen elactivityzte neki, hogy anya nincs, meló van, 10-kor végez.

Másnap átlibbentem megtudakolni, hogy mi végett kerestek, és ajtónyitáskor indításként Tony halálkomoly arccal beközölte, hogy I am hungarian, I don't speak english.

Ez volt az a mondat, amit az én cseppem áthidaló megoldásként bemagolt és sikeresen elő is adott Tony feleségének rögtön a köszönés után. :D (majd megzabáltam a kis szarost)

A landlord aztán megdicsérte, mert attól függetlenül, hogy I don't speak english, tökéletesen megértette, hogy engem keresnek rajta, és nagyon ügyesen elmagyarázta, hogy anya dolgozik és majd 10 után lesz (ez a része az elbeszélésnek tehát stimmelt, utólag pironkodva be is ismerte :D én is megdicsértem egyébként), úgyhogy no para, fog ez menni.

Kiderült, hogy a vízszámla miatt kerestek, mert a customer service nekik már nem adhat ki információt a számlákról, ha az az én nevemen van, ergo nekem kell felhívnom őket és kérni egy olyan számlát, ami külön hozza a beköltözésem előtti illetve utáni vízdíjat.

Ezt kis híján egy hónap alatt sikerült megtudniuk...

Hogy mi lett a vége?

Az, hogy pár nappal a legeslegutolsó irgumburgum, ha eddig nem fizettél, akkor most azonnal fizesd ki az év végéig fennmaradó teljes összeget egyben de azonnal tartalmú levél megérkezése előtt felhívtam az ügyfélszollert, ott megtudtam, hogy jelen számla már a beköltözésemtől van számítva, tehát az én költségem, ezért azon melegében meg is ejtettük a befizetést.

Azóta inkább magam járok utána a dolgaimnak, mert ha Tony-ékon múlt volna, akkor bizony pár kirándulásunk ugrott volna a nyáron.

De hogy hű legyek a történésekhez, tudnak azért gyorsak is lenni.

Egyik nap épp zuhanyoztam a Body Attack után (mert a mozgást azért nem adtam fel teljesen, csak némileg redukáltam az ezzel töltött napok számát, elvégre a gyerek fontosabb), szerencsére pont végeztem, mikor is kopognak.

A gyerek kicsit megszeppenve közli a tényállást, én gyorsan magamra kapok valamit és ajtót nyitok.

Az ajtóban a landlord áll és megkér, hogy had nézzen már körül a fürdőszobában, mert az alattam lakó kádjába fentről csorog a víz, fent meg én vagyok, tehát...

Gyors csekkolás után az eredmény az, hogy innen aligha ázik a kedves alsó szomszéd, ezért megy és elővezeti neki a szitut, miszerint valszeg a fal és a szigetelés között lehet valami gond, de azért még jobban utánanéznek.

Nem sejtettem, hogy ez az utánanézés percek kérdése lesz csak.

Márpedig pár perccel később megint kopogtak és Tony beállított egy másik pasival meg annak a teleszkópos létrájával... nálam nyílik ugyanis a feljáró a tető alá...

De ott sem találtak semmit, szóval az alsó szomszédnak máshol kell keresnie a beázása okát.

Hogy mi lett belőle, nem tudom, mert én nem kérdeztem, a landlord nem mondta, az alsó szomszéd meg alapból nem sűrűn áll velem szóba. Van, hogy a köszönésem sem fogadja, és mikor megtudtam, hogy Carolnak hívják, akkor nagyon röhögtem, mert rögtön a Little Britain Carol Beer-je jutott eszembe, aki hasonló volumenű "nőszemély".

Szerencsére a gyerek délutáni hangszeres gyakorlásai ellen nem volt kifogása, sőt állítólag azt mondta, hogy kifejezetten élvezi ezt a fajta változatosságot, hogy végre nem tuc-tuc dübörgés megy a feje felett éjjel-nappal, mint egy-két korábbi lakó esetében.

Jó hír viszont, hogy szó nélkül utalni kezdték a Working Tax Creditemet. Csak úgy, minden felhajtás nélkül, alattomban.

Bevallom, mióta itt élek és rendesen kapom a fizetésemet, nem nagyon szoktam nézni, hogy mennyi pénz van a számlámon. Mert egyszerűen tudom, hogy mindig pont elég.

Ezért aztán nem kicsit lepődtem meg, mikor egy pénzkivételnél szokatlanul magas összeget mutatott az ATM.

Otthon szépen bejelentkeztem a netbankba, megnézegettem a legutóbbi tranzakciókat és akkor látom, hogy kb 3 hete minden kedden ott figyel az 52 font (plusz egyszer az igénylés napjáig visszamenőleg járó összeg egyben) a kivonatban.

Kijött a Conucil Tax-es papír is, amin nyilatkozni kellett hogy kiféle-miféle vagyok, micsinálok a lakásban, satubbi és vissza kellett küldeni, amire válaszként jött még egy levél, ahol közlik, hogy mivel single bérlő vagyok, ezért megkapom az erre járó 25% kedvezményt a Council Tax-ből.

Ez afféle kommunális és önkormányzati adó, amiről minden évben küldenek egy beszámolót, hogy mire használták fel.

Mit lehet erre mondani azon kívül, hogy az ember örömujjongásba kezd?

Szerintem csak annyit, hogy itt hagyják az embert élni, és nem megnehezíteni, hanem megkönnyíteni szeretnék a dolgát.

Folyt. köv.:

Kirándulások és meló, nem feltétlenül ebben a sorrendben. :)

Folyt. köv.: Otthon

Ezúttal nem volt olyan idegen az otthoni környezet, mint először. 

Igaz most kevesebb idő telt el a két “láthatás” között. Persze ettől még mindig fura volt az eltérő belmagasság. 

Viszont nem és nem érzem a sötét balkánnak az országot, mint bevallásuk szerint oly sokan. 

Még akkor sem, ha a közlekedés bőven hagy kívánnivalót maga után, a bürokrácia külön iszonyat, a közhangulatot meg jobb meg sem említeni. 

Na de nem erről akartam mesélni, hanem arról, hogy mi történt az otthon töltött szűk egy hét alatt.

Mondanom sem kell, hogy túl gyorsan eltelt, hiszen egy-egy nap ilyenkor az utazással megy el. 

Másnap már én kísértem a gyereket próbára, emiatt a fellépés miatt nem jöttem érte rögtön iskola vége után, és míg ő fújt, én tiszteletemet tettem a gyámügyön. 

Kedvenc ügyintézőnknek megint sikerült felborzolni a szőrt a hátamon. 

Többek között annak szerettem volna utánaérdeklődni, hogy kell-e valami külön engedély tőle vagy bárkitől ahhoz, hogy a nyárra kivigyem magamhoz a gyereket. 

Bár anyám egyszer már telefonban megtette ezt a kört, jobbnak láttam, ha személyesen is megtörténik az érdeklődés, mert ki tudja ki mit érthetett félre. Nem ez lett volna az első eset, úgyhogy óvatos vagyok. Szerencsére ezúttal minden rendben volt, tehát következett a második napirendi pont. 

Nevezetesen: szeretnénk egy évvel meghosszabbítani a gyámságot, de októberben aligha tudok hazajönni, ha decemberben is szeretnék, elvégre odakint sem merőkanállal osztogatják a szabadságot, ergo, mi a teendő ebben az esetben. 

Rövid ötletbörze után abban állapodtunk meg, hogy előrehozzuk a felülvizsgálatot augusztus végére, amikor visszaszolgáltatom a gyermeket, csak előtte való héten hívjuk fel, hogy felhozathassa a papírjainkat. 

És ekkor emberünkből kibújt a kisördög, igen furcsa hangsúllyal megérdeklődte, hogy aztán bejött-e a számításom. 

Ezt a hangsúlyt egy kevésbé elnéző emberke igen zokon vette volna. Pláne egy olyan embertől, aki már anno is tett egy kedves megjegyzést, miszerint odakint dolgozni kell ám! Ja és egyébként ezt az az ember mondta nekem, aki két ujjal idétlenkedik a klaviatúrán (ráadásul pont a két középsővel, no comment), és ezért legalább másfél órán keresztül történt anno a jegyzőkönyv létrehozása.

Mivel én erősen elnéző vagyok, főleg a hülyékkel, ezért nem küldtem el a halál farkára. 

Hanem szépen és érthetően közöltem vele, hogy igen, bejött a számításom, úgy is mondhatnám, hogy minden a legnagyobb rendben, a plusz egy év gyámság csak arra kell, hogy biztosan abba az iskolába írathassam odakint a gyereket, amit kinéztem neki, és ha nem térne el a két iskolarendszer felvételi szabályzata, akkor erre se lenne szükség. 

Ok, itt azért lódítottam egy kicsit, mert nem csak ez az ok, de muszáj volt letörölnöm a képéről azt a kifejezést... és sikerült. 

Azért, csak hogy övé legyen az utolsó szó, még gyorsan felsorolta milyen papírokra lesz szüksége, ha véglegesen ki akarom vinni a gyereket (igazolás munkahelyről, albérletről, keresetről, meg a főnököm lábméretéről...), és tenyérbemászó mosollyal hozzátette, hogy természetesen ezeket hiteles fordítással kéri majd. Megnyugtattam, hogy minden meglesz és elköszöntem tőle, mert ha még egy percet maradok, az nem tett volna jót az ügyünknek. 

Ezek után kész felüdülés volt a gyereket elvinni hamburgerezni meg meglátogatni néhány barátomat. 

Barátok... végre olyanokkal is sikerült a találka, akikkel a múltkor nem, és nem volt egyszerű eldönteni, hogy ki is örül jobban kinek. 

Tény, hogy kölcsönösen eléggé elanyátlanodtunk egymás nélkül. 

Hm, na ezt aztán jól összefogalmaztam, de szerintem érthető, tehát így hagyom. 

Azt hiszem az utóbbi pár évben jól válogattam meg a barátaimat, s bár nem feltétlenül ilyen helyzetben szerettem volna megbizonyosodni erről, mégiscsak jó érzés volt, hogy mennyire mellettem állnak még mindig és mennyire szurkoltak/nak nekem. 

Nem véletlen, hogy mikor azt kérdezik van-e honvágyam, én bizony férfiasan bevallom, hogy nem. Honvágyam változatlanul nincs. 

Még mindig csak emberek hiányoznak. 

A család és a barátaim. 

Ha ők mind kint lennének velem, eszembe se jutna Magyarország. Az az ország ugyanis, amit szerettem (mert szerettem), már nincs, csak az emlékeimben él. 

Szomorú, hogy így van, de vállalom.

Kicsit elkalandoztam, bocs.

Szóval a barátok velem és nekem örültek, sikeresen feltankoltuk egymást lelkileg, ahogy szoktuk, szerencsére ez sem változott.

Megvolt a gyerek koncertje is, nagy sikerük volt, mint rendesen, és valójában ez a fő oka a plusz egy évnek. Mert túl tehetséges ahhoz, hogy idekint ne hasonló szinten folytathassa a zenélést, ehhez viszont elengedhetetlen egy aránylag biztos angol nyelvtudás... Tény, hogy már régen elkezdhettem volna tanítani én is, de a fene se gondolta, hogy egyszer Angliában kötünk ki. 

Mindenesetre a zeneiskola az egyetlen, amit máris nagyon sajnálunk, hogy itt kell hagyni, mert szenzációsan jó tanárai vannak, ő pedig nagyon élvezi a munkát velük.

Aztán voltunk moziban is. 

Ez is azon luxusok közé tartozott, amit ritkán engedhettünk meg magunknak (bár mostanában a filmek sem voltak azok az igazán moziba csábítósak... vagy legalábbis ezzel csitítottam a kedélyeket...). 

Lehet kövezni, de nekem tetszett a Prometheus. Nagyszájú gyermekemnek úgyszintén... :D 

Nagyszájú, mert újabban feszt horrorfilmeket néz és saját bevallása szerint limonádé mind. 

Na most belekóstolt a minőségbe, végig szorította a kezemet a vetítés alatt ( :P ), és imádtam, hogy film után jött a szokásos kérdéseivel, mert ez a film végre kihívás volt gondolkodás szinten is.

Megvolt a kötelező, de egyáltalán nem nyűg tágabb családlátogatás is, de a betervezett barnulást bebuktam.

Most komolyan mekkora pech már, hogy a héten végig 40 fok körül volt a hőmérséklet, nem győztem törölközni, erre pont aznap, mikor végre kimegyünk a strandra beborul az ég és esik?! 

Ez a méreg, nem a cián. 

Hát így történt, hogy idén nyáron bizony közel fehér maradtam, max annyi színem lett, amit sétafika közben pirított rajtam a nap.

És aztán elérkezett az indulás napja. A gyerek természetesen be volt sózva, én még borzoltam kicsit az idegeket, mert jellemzően az utolsó pillanatban jutott eszembe, hogy esetleg nem ártana kiváltani neki az EU-s tb kártyát just in case... De mázlimra pillanatok alatt megcsinálták, nem rugóztak rajta sokat.

Most pedig elmesélem hogy késtük le majdnem a repülőnket úgy, hogy időben kint voltunk a reptéren...

Nos, a Kettes Terminál nekem indulási oldalon is legalább olyan káoszos, mint az érkezésin. Még csak véletlenül sincs olyan egyértelműen kitáblázva minden, mint ahogy anno az Egyesen vagy Manchesterben. Némi töketlenkedés után azért leküzdöttük a biztonságiakat, ahol naná, hogy lekapcsoltak egy röpke motozásra... mindkettőnket. :D 

Komolyan nem tudtam, hogy sírjak vagy nevessek. 

Aztán a gyermek, mint minden tisztességes magyar, természetesen azonnal megéhezett ahogy meglátta a kajáldákat, és az órát meg a kiírást csekkolva arra jutottam, hogy van még ideje bevágni egy hambit. Az idő telt-múlt, néha bemondtak egy-egy járatot, kerestek pár utast, mi pedig halál gyanútlanul üldögéltünk, eszegettünk, sasoltuk a fel és leszálló gépeket, satubbi.

Nos a bazi nagy Sky Court-on kérem hiánycikk az érkezés-indulás értesítő monitor (van, csak messze nem elég), és nem szokás géphez szólítani a népeket. Ha nincs résen az ember, akkor simán azon kapja magát, hogy már last call van és sprintelhet, hogy elérje a beszállókapunál a földi személyzetet, és néz bután, hogy alig vannak a buszon, aztán kiderül, hogy ez azért van, mert már szinte mindenki a gépen van. 

Megnyugtatott azonban, hogy nem mi voltunk az egyetlen késők, rutinos utazókat is megtévesztett a “rendszer”. 

Egy biztos, ezúttal tényleg csak egy hajszálon múlott, hogy utazunk vagy sem. Idekint ezt úgy hívják, hogy near miss.

A gyerekben odafent sem csalódtam. A kezdeti para után úgyanúgy elvarázsolta a felhők fölötti világ, mint engem az első repülésem óta minden egyes alkalommal. :)

Folyt. Köv. :))))