(Nem, ez nem recept lesz, mert gasztroblogot már semmiképpen nem csinálok ebből a blogból.)
Jelentem alássan, megvolt! Ánglusul: been there done that!
Pénteken élőben röhögtem végig Jeff Dunham Controlled Chaos című turnéjának manchesteri előadását és nem kellett csalódnom, Jeff (és a gang) élőben ha lehet még viccesebb, mint a Youtube-on.
Egyszerűen szenzációs volt az egész, s bár az eredeti kiírás szerint csak 10-ig tartott volna a "buli", Jeff szívfájdalom nélkül ráhúzott még majdnem egy órát. Egyetlen bánatom az volt, hogy tilos volt fényképezni... :(
Így aztán a szuper új gépem elő sem kerülhetett a tokjából.
De túlságosan viszketett a tenyerem, úgyhogy az én szép okostelefonom viszont előkerült, hogy legalább az üres színpadról legyen már képem... Emléknek, hogy tényleg nem álom volt. :D
Bemelegítésnek, miközben a jónép az arénába özönlött, a nagy kivetítőn röpködtek a poénok, természetesen a bábuk közreműködésével.
Walternak kérdéseket tettek fel, amikre az ő sajátos odamondós módján válaszolt, amitől persze szem nem maradt szárazon. Közben be-bevágtak egy-egy idióta képet Peanutról, Achmedről, Bubba J-ről, olykor meg kellett fejteni ki mit mondott az összekevert betűk alapján, és volt ki ismeri jobban Jeff életútját "vetélkedő" is, feleletválasztásos alapon. Egész jó eredményt értem el :D
M.E.N. Arena részlet. A kivetítőn éppen Walter.
(a kép kattintásra nő)
(a kép kattintásra nő)
Az aréna kezdésre teljesen megtelt, egy szöget nem lehetett leejteni.
És akkor megjelent a főkolompos és a nézőtér egy emberként tört ki üdvrivalgásban, tapsban, fütyülésben.
Ettől a perctől szinte folyamatosan teli szájjal röhögött az egész közönség.
Imádtuk Jeff személyes sztorijait (meg mikor elnevette magát a saját poénjain), jókat szörnyülködtünk az örök negatív Walter kommentjein, megvadultunk mikor előkerült Achmed és Jeff vezénylésére egy emberként üvöltöttük, ahogy a torkunkon kifért, hogy "Silence! I keel you!!!" , leröhögtük magunkat a székről Bubba J beszólásaitól, és Peanut... hát na, Peanut egy fogalom! Őt egyszerűen nem lehet meghatározni, és José-val a legütöképesebb páros, ami valaha létezett. Na jó, inkább trió, hiszen Jeff is szükségeltetik hozzájuk... na meg ha azt vesszük, akkor már inkább quartett, hiszen Peanutnak is kedve támadt hasbeszélni a kis Jeff-fel... És még tudnám tovább ragozni, hiszen Jeff van még páran... :D
Szóval hűek voltak a turné címéhez ez tényleg káosz volt, de a jól megszervezett fajtából.
Mivel ez a show már megjelent dvd-n, és Jeff valami újat is szeretett volna mutatni, ezért kaptunk némi előzetest a tervben lévő Halloween Special-ból... Nos az előzetes alapján azt kell mondjam, hogy az is nagyot fog ütni.
Most nem kezdem el lelövöldözni a poénokat, egyrészt mert minek, másrészt mert annyi röpködött, hogy lehetetlenség egyet-kettőt kiragadni közülük.
Természetesen voltak visszaköszönő jelenetek a dvd-s anyagból is, de egészében egy teljesen Manchesterre szabott előadást kaptunk, amit a helyiek bősz tombolással honoráltak.
Mi meg csatlakoztunk, csak úgy miért ne alapon. :D
Egy biztos, felejthetetlen élménnyel lettem gazdagabb, és tényleg vétek lett volna kihagyni.
És hogy hogy jön ide a bejegyzés címében szereplő porridge, avagy zabkása?
Leginkább másnap reggeli formájában. Nagyon szeretem, tejbegríz pepitában.
Hogy mitől lett sós?
A könnyeimtől.
Ahogy visszagondoltam az elmúlt estére, mindarra, amiben részem volt, összeszorult a szívem.
Soha, de tényleg soha nem hittem volna, hogy ilyen dolgok valaha is megtörténhetnek velem.
Pedig szokva vagyok az ismert emberekhez, színházban (is) dolgoztam, ahol óhatatlanul is felbukkant néhány országosan ismert személyiség.
De az otthon volt, egy (most látom csak mennyire) elzárt világban. Egy olyan világban, ahol megszoktuk, hogy hiába a csodálatos hang, a világszínvonalú tehetség, bizony elenyésző azok száma, akik valóban világszerte ismertté válnak.
És megszokjuk, hogy a világsztárokat mi maximum filmen vagy Youtube-on láthatunk. (Én és a hozzám hasonlók legalábbis. Hiába rossz helyre születtünk.) Ez persze még nem ok a bőgésre, hiszen annyi más mindennek örülhetünk.
Nekem személy szerint az esett piszok rosszul, hogy a gyerekemnek ebben még nem lehetett része, hogy még nem oszthattam meg vele ezt az érzést. A szabadságét. Azt, hogy bármi megtörténhet.
De azon vagyok, hogy neki is megmutathassam, ahogy tettem ezt otthon is, már amennyire lehetőségeim engedték.
Nyári szünetre mindenképpen ki akarom hozni magamhoz, hogy végre újra együtt legyünk és együtt fedezhessük fel a világot.
Nagyon szeretné látni azokat a helyeket, ahol én már jártam, és amiket ő egyelőre csak képről ismer. Például Glasgowt és a Tall Shipet.
A másik nagy kívánság Loch Ness. És én meg fogom mutatni neki!
Mert azt akarom, hogy érezze, ez egyáltalán nem nagy kívánság.
Mert ez itt alap.
Aki akarja, az megteheti, hogy megismerje a világot, amiben él, míg otthon néha a szomszéd városba átmenni is lehetetlen küldetés.
És akkor az én lelkem is megnyugodhat végre. Mert egyelőre elsírom magam szinte minden egyes alkalommal, amikor egy-egy "kirándulásom" alkalmával nem lehet velem, és nem mondhatom neki, hogy "nézd milyen csodálatos!"
Addig egyelőre be kell érje a fényképekkel, az élménybeszámolóimmal (amit csak óvatosan adagolok neki, hogy ne érezze annyira kívülállónak magát), meg a hivatalos turnépólóval, és olyan jó tudni, hogy ilyenje nem sok embernek van otthon. (Vagy talán egynek sem.)
Aztán remélem a legközelebbi turnéra már együtt megyünk, és együtt röhögjük szarrá magunkat.
