Hawaii, dizsi, napszemüveg

Avagy ezentúl jobban odafigyelek a kívánságaimra, mert valóra válnak. :D

Na akkor ezt most részletezem.

Szóval az a helyzet állt elő, hogy a bennszülöttek legnagyobb megrökönyödésére, és az én őszinte örömömre, lassan egy hete csodálatosan szuper idő van, már-már spanyolországi meleggel, totálisan felhőmentes kékségesen kék éggel.

Reggelente a kertben fogyasztom el a reggelimet (délben meg az ebédemet), kint teregetek és fél nap alatt leszárad minden mosott ruhám, az illatuk pedig valami fenséges.

Igazából amikor csak otthon vagyok, akkor nagy valószínűséggel kint tartózkodom a kertben, mindezt extra rövidujjú pólóban és miniszoknyában teszem. 

Ennek köszönhetően már van némi színem is.

Az angolok egy emberként állítják, hogy ilyen időt ilyenkor márciusban még nem értek mióta az eszüket tudják.

A gond ott kezdődött, hogy a hétvége túl rövid volt, a jóidő meg még azóta is tart.

Hétfőn viszont menni kellett munkába, és hát 2 óra táján ha lehet még jobb idő van, mint bármely más órájában a napnak.

Amint kiszálltunk a transzportunk kocsijából én nyafizva tettem fel a költői kérdést, miszerint nem lehetne, hogy aznap inkább a szabadban dolgozzunk a beállt levegőjű, poros raktár helyett.

Utastársaim osztoztak a sóhajomban, aztán mentünk felvenni a munkát, odabent.

Nos, a kívánságom tegnap, azaz szerdán teljesült!!!

Az történt ugyanis, hogy új ember tanul be a villástargoncán, emiatt a többi sofőr el van maradva a munkával, ami még három embernek is sok, nemhogy kettőnek.

Mindenki szidja is Gary supert, mert az ő ötlete volt, hogy közel s távol a legsűrűbb héten ejtse meg a fork lift truck tréninget.

A manager viszont azt mondta, hogy ez nem lehet kifogás arra, hogy nem halad a munka, ezért a délelőttös teamleader (igen, meglepő módon a Dinka) egy igen használható ötlet prototípusával rukkolt elő. (azért prototípus, mert én még bőven tudtam volna rajta fejleszteni, hogy még hatékonyabb legyen)

Ennek köszönhetően a szerdai délelőttös műszak folyamán sikerült erősen lefaragni az elmaradásból, bár keveredés azért még mindig van bőven.

Mikor műszak kezdés előtt megjelentünk a tett helyszínén, rögtön feltűnt, hogy az udvar egy része tele van raklapokkal és ketten-hárman rohangásznak közöttük, a térdgatyára vetkőzött teamleaderrel az élen.

Műszak eleji eligazításkor aztán odajött és közölte a tényállást a délutános teamleaderrel, valamint javasolta, hogy közülünk két embert állítson a kinti melóra (amiről akkor még nem tudtuk, hogy eszik-é vagy isszák), a többiek csinálhatják a szokásos cuccot.

Már meg sem lepődtem, hogy az első kiválasztott én lettem. Mostanában ez van, ha valamit gyorsan el kell intézni vagy nagyobb odafigyelést igényel, akkor azonnal utánam kiáltanak.

(Múlt pénteken ezért rendeltek a betegszabit kivevő szerződéses játékos helyére a speciális feladatra, egyedül. Naná, hogy rögtön kifogtam egy bazi nagy 450 darabos megrendelést... De megcsináltam, tegnap pont láttam ahogy kamionra pakolják a négy raklapot. :D )

A másik versenyző a szintén régi motoros lengyel srác lett, és kezdésnek azonnal röhögtünk is egy jót, mert Dinka úgy kezdte a tájékoztatást, hogy "Na akkor hölgyeim..."

Ez kb 1 perc általános jókedvet eredményezett, aztán végre rátértünk a konkrét feladatra.

Azt kell mondjam, hogy le a kalappal Dinka előtt, mert a megoldása a sofőrhiányra zseniális volt.

Az úgynevezett pallet pickinghez ugyanis csak azért kell sofőr, mert baromi magasan vannak a raklapok és azt más el nem éri, csak a targoncás.

Ezen túl azonban tök ugyanazt csinálják, mint mi a normál pickingen: megrendelő papír beszkennel, az adott hely vonalkódja szintén beolvas, a megfelelő mennyiségű ruhadarab előbányász, majd mindörökké Enter, jöhet a következő.

Hát kérem, esetünkben az adott helyet kifuvarozták a raktár előtti udvarra, az adott hely vonalkódját papírra nyomtatták, és nekünk csak annyi dolgunk volt, mint rendesen: összeszedni a megrendeléshez a cuccokat.

Természetesen nem pakolták ki az egész raktárt, csak az olyan raklapokat, amire sűrűbben volt szükség, valamint ahonnan nagyobb mennyiségű cuccot kellett kiszedni.

És ezzel elérkeztünk a hétfői, óvatlanul elejtett kívánságomhoz: nem lehetne-e odakint dolgozni...?

De igen.

El nem tudom mondani mennyire élveztem a csodálatos napsütésben a friss levegőn bolyongani a raklapok között ruhákra vadászva.

Meg begyűjteni az érkező kamionok sofőreinek döbbent pillantásait a szokatlan látvány felett.

Meg úgy egyáltalán: az élet csodaszép!

Kb 3 óra alatt amúgy kivégeztük a délelőttös műszak által ránkhagyományozott megrendelés-mennyiséget, úgyhogy olyan 6 óra magasságában már nagyjából eltakarítottunk magunk után a szolgálatban lévő sofőrök segédletével.

Ez a nap egyébként arra is jó volt, hogy végre én is összehaverkodjak a sofőrökkel.

Az a helyzet ugyanis, hogy a pasik valamiért baromira tartanak tőlem. Ez abban nyilvánul meg, hogy alig mernek hozzámszólni, ha lehet, még a pillantásomat is kerülik, ha pedig én keresem őket, akkor csak hebegnek-habognak.

Nos, mivel kettőnk közül végül ecc-pecc-kimehecc alapon én maradtam a még kint lévő raklapokat felügyelni míg a sofőrök vissza nem vittek mindent a helyére, ment a hülyéskedés ezerrel.

Én lecsüccsentem egy ládára napozni (mert mást nem nagyon tudtam csinálni), ők jöttek-mentek, és jöttükben-mentükben be-beszóltak.

Pl. C jön kifele, megáll mellettem a targoncával, lenéz rám és vigyorogva megkérdezi:

-Busy? (mármint hogy nagyon elfoglalt vagyok-e)

Következő körben P fékez le mellettem és megérdeklődi, hogy könyv vagy újság van-e nálam, mert ez hosszú móka lesz.

Hogy úgy látsszon, mintha azért én is csinálnék valamit, szépen beosztottam a még megmaradt feladatokat. Hol dobozt bontottam, hol megürült raklapokat cipeltem be az udvarról, hol a maradék megrendelőket rendezgettem.

Később, már odabent, amúgy sajnos megvolt a böjtje a délutáni napozásnak, mert a keveredés azért még a régi, nem is tudom mikorra bogozzuk ki a napokban felgyűlt görcsöt.

De mindent egybevetve azt kell mondjam, hogy a tegnapi volt a kedvenc munkanapom.

A kívánságaimra pedig ezután jobban odafigyelek, mert ha jelen esetet véve megnézzük a kívánság elsóhajtása és a megvalósulása között eltelt időt, akkor könnyen meglehet, hogy a jövő héten iszonyatosan bepasizok, egy hónapon belül pedig férjhez megyek...

Na jó, kivettem a biliből a mancsomat. :D

Viszont munka közben napozni akkor is jó volt. :D

Megint park

Mint azt már említettem, a város teli van parkokkal.

Mivel itt teljes erővel tombol a tavasz, vétek lenne a négy fal között ücsörögni, így most szombaton a szokásos pilates után a Haslam Parkba látogattam el.

Azt már most elmondhatom, hogy nem ez volt az utolsó vizitem, mert bár több órát bolyongtam a parkban, bőven van még mit felderítenem.

Ami a legjobban megfog ezekben a parkokban, hogy milyen szépen teret tud adni egymásnak a "civilizáció" és a természet. Le a kalappal az angolok előtt, akik nem gyalulnak simára mindent, hanem gyönyörűen ötvözik a natúrát a mindennapokkal.

Hogy mire gondolok?

Mutatom.

Az első blikk ami a gyanútlan betérőt fogadja.

Második blikk. Jobb oldalt minden igényt kielégítő játszótér.

Nárciszok minden mennyiségben.

"Hobbikertek."

Na ezek speciel kifejezetten rondák, nem is igazán értem mire szolgálnak. Persze lehet, hogy szezonban ők is kellemesebb látványt nyújtanak.

Erre egyébként azért jöttem, mert lakótársam bennfentesként azt a tippet adta, hogy keressem meg a csatornát, mert biztosan tetszeni fog.

Itt még azt hittem, hogy ő akar lenni a csatorna, és nem egészen értettem, hogy hol lesznek itt csatornaparti házak. Mondjuk látványnak ez se kutya.

Aztán találtam egy tavat, kacsákkal. Egy pont ott úszik középen.

Végre egy nyom!

Valami olyasmit kellett keresnem, mint ami a középső képen látszik. Na de mégis merre? Erről ugyanis nem szólt a fáma.

Volt viszont egy emelkedő, s mivel az előbb látott erecske abból az irányból folyt, hát gondoltam akkor megpróbálom arra.

És megvan!!!

Ő itt a Lancester csatorna, ami anno arra volt hivatott, hogy a nem éppen jó minőségű szárazföldi utak helyett itt szállítsák a szenet az egyik, a mészkövet a másik irányba.

Jelen idő szerint vannak olyan szerencsések, akik a partja menti "vityillókban" lakhatnak, én pedig szépen elindultam a csatorna mentén, mert szerencsére végig afféle járda vezet végig mellette.

Csatorna menti házikók, csatorna menti nárciszok. :D

Állítólag hal is van benne. A bácsi mindenesetre pecázott, méghozzá igen komoly felszereléssel.

Merre visz az utad, óh vándor?

Az enyém a híd alatt vitt.

Hamisítatlan Hegylakó fíling. Na jó, fél Hegylakó. 

A nevem Draco MacLeod, a magyar alföldön születtem... 

Először azt hittem valami távirányítós kiscsónak halad felém ezerrel és azt kutattam, hogy vajon ki irányíthatja... 

Aztán a pofám leszakadt. El sem akartam hinni, hogy én itt most bizony egy igazi, vadon élő hattyúval fogok találkozni.

 Pedig de.

Igen, ilyen közel engedett magához.

Bár valszeg hozzászokott az emberekhez, a simogatást azért nem kockáztattam meg, elvégre mégiscsak vadállat, így csak szemeztünk egyet.

Én kedvemre gyönyörködtem benne egy félkarnyújtásnyi távolságból, ő meg valszeg azt nézte, hogy hoztam-e neki valami nasit.

 

Egész délután el tudtam volna vele "játszani", de még nagyon elején voltam a sétámnak, ezért egy ponton megálljt parancsoltam a hattyúzásnak és tovább indultam. 

Hattyú koma egy ideig kitartóan tempózott mellettem, majd rájött, hogy tőlem aztán hiába vár akármit és egy "lófax a seggedbe" pillantással kecsesen lehagyott.

A párja egyébként ott fehérlik a bal felső sarokban amint erősen fészkel.

A csatorna, mint említettem, régen alternatív útvonal volt.

 De a mai napig hajóznak rajta. Épp ott parkol egy "ladik".

Kacsapat. 

Ők nem voltak olyan bátrak, mint a hattyú.

Csatornaparti ház eladó. Laknám.

Tündérország.

Időközben visszafordultam, mert már kezdett későre járni és nem baj, ha az ember nem sötétben császkál. De ezt még muszáj volt megnéznem/lefényképeznem.

Lakóhajó.

Vagy sétahajó. Esetleg emlékmű. Vagy modern szobor. 

Mindenesetre William Wallace-nak hívják. :D

Előtérben Peggy úrhölgy. Háttérben a Tulketh malom. Ide szállították a szenet. :D 

De ha jól tudom, akkor ma már nem működik, viszont nagy és üres. Mégsem rombolják le. 

Azon gondolkodnak, hogy hogyan hasznosíthatnák.

És itt döntöttem úgy, hogy ideje hazaindulni, de elterveztem, hogy a legközelebbi hasonlóan verőfényes hétvégén (egy szál póló volt csak rajtam, meg persze nadrág) végiggyaloglom a csatorna teljes hosszát. Istenem, mennyire hiányzik a bringám (is)!

Parklife

Azaz ahhoz, hogy szépet lássak nem feltétlenül kell a tengerig utaznom.

Hanem elég ellátogatnom a városban fellelhető kismillió park egyikébe - másikába.

A múlt hétvégén kihasználtam a gyönyörű tavaszi időt és a városközponthoz közeli Avenham, valamint a közvetlen szomszédságában lévő Miller Parkban sétáltam egy kiadósat a Ribble folyó mentén.

A parkot természetesen nem úgy kell elképzelni, ahogy otthon ismeretes, de nem is úgy, mint a New York-i Centre Parkot.

Az itteni parkok valahol a kettő között vannak.

De nem szaporítom a szót, inkább illusztrálok. (lassan időszerű lesz beszereznem egy komolyabb fényképezőgépet)

Az Avenham Park egyik belejárata.

Haladok lentebb/bentebb.

 

Jobb oldalt Japán kert részlet, balra tipikus angol zöld. :D 

Lent/fent középtájt kávézó. 

Fordulunk.

Bal oldalt Japán kert részlet, az egyenes út a Miller Parkba vezet.

Kép majdnem az út aljáról lőve.

Miller Park egyik bejárata a sok közül. Mint egy festmény.

A Ribble folyó híddal. Most kicsit alacsony volt a vízállás. 

Nem messze innen a tengerbe ömlik, és dagálykor állítólag visszafele folyik.

Ribble és a folyóparti sétány.

 Amint az a képen is jól látszik, csodálatos időnk volt verőfényes napsütéssel. Mondhatjuk, hogy majdnem vakon fényképeztem. :D

Miller Park másik szögből.

Kis "szentély" a fák között megbújva a sétány mentén.

Ribble és a gyaloghíd.

Gyaloghíd közelről.

Most nem mentem át a másik partra, mert nem úgy voltam öltözve cipőileg. 

Majd legközelebb, mikor már a fák is kizöldelltek, nem csak a fű. (mondjuk a fű az itt mindig zöld)

Ha tavasz, akkor nárcisz. Mindenhol. Például a folyóparton.

Ha pedig hétvége, akkor foci, minden mennyiségben.

A környék összes focipályája foglalt volt a hangzavarból ítélve. :D

(A kép közepe táján látható színes foltok az épp kezdésre váró csapatok.)

Nem tudom végül hány kilométert raktam a lábamba, de este nem kellett ringatni.

Főleg hogy a túra után még a Lidl-be is elzarándokoltam a kedvenc szalámimért. :D Jó, meg még pár más dologért is, mert a hétvége nekem a bevásárlást is jelenti.

Holiday 3 - Otthonról hazafelé

Szóval elérkezett a búcsú napja.

Nagyon gyorsan elszaladt ez a szűk hét, és az érzések megint elég vegyesek voltak.

Ide már nem tartozom igazán, oda még nem.

Olyan jó lenne valahol félúton találkoztatni a két világot. Talán egyszer sikerül.

Megint pakolás, egy kicsivel több személyes holmi, ami a múltkor otthon/itthon maradt, mert... mert sajnos egy fél élet nem fér bele két bőröndbe.

Megint szortírozás, hogy minél kevesebb itthon maradó cuccomat kelljen kerülgetni a gyereknek. A gyűjtőmániám redukálása még mindig hagy maga után némi kívánnivalót.

Aztán pedig megint az állomás, immár rutinosabban, és a korábbi utazásparám is sikeresen megszűnt.

Bevallom azt hittem másodjára már könnyebb lesz itthagyni a gyereket.

Hát nem volt könnyebb.

Sőt, ha lehet még rosszabb volt, mint először.

Mert akkor annyi minden más is volt a fejemben, annyi új "élmény" várt, annyira ismeretlen volt minden, hogy nem értem rá csak azzal foglalkozni, hogy kit/mit hagyok itt.

Most viszont, bármennyire is hiányzott az ottani élet(em),a munka meg minden, csak arra tudtam gondolni, hogy megint nem ölelhetem magamhoz amikor csak akarom, és megint nem lehetek vele, nem lehetek ott a fellépésein.

 Miért mindig az hiányzik, ami éppen nincs?!

Neki azt hiszem egy fokkal könnyebb volt, hiszen most megtapasztalhatta, hogy anya nem örökre megy el. Ez az első alkalommal még nem volt ilyen egyértelmű számára, annyira véglegesnek tűnt.

Ő most ugyan újfent végig vagy a kezemet fogta vagy a csomagomat gardírozta, és ezerszer is megígértette velem, hogy nyárra ténylegdebiztosan kiviszem magamhoz, de a vonat mellett már bohóckodva futott, eljátszotta mr. Bean-t (baromi jól csinálja) és nevetve integetett.

Nekem... nos nekem a szívem szakadt meg.

Néztem azt a gyönyörű pofiját, még éreztem magamon az ölelését, nevettem a hülyülésén... de amint kikerült a látószögemből, óhatatlanul is elbőgtem magam és abba sem hagytam a reptérig.

Nagyon optimista módon egy darab zsebkendőt sem tettem el, a szomszédom kínált meg a saját készletéből mikor látta, hogy ez hosszú menet lesz.

Azt hiszem az előző bejegyzésbeli szomorkás felhang a mosolyomban most Angliába tette át a székhelyét.

Kicsit úgy éreztem magam, mint a Lila ákác Mancija mikor Oroszországba indul Sisters Csárdásnak és kézzel-lábbal kapaszkodna a mit sem sejtő Paliba. (sorry, a színházas múlt bejátszik)

Persze nekem nem ennyire végleges, de a gyerekemhez mégiscsak erősebb kötelék köt, mint egy szerelem.

Szóval nagyon nem egyszerű.

Úgyhogy aki szerint én nem vagyok "igaz" magyar, meg cserben hagytam a hazámat, azzal kipróbáltatnám milyen is ez.

A reptér már ismerős volt (legközelebb már nem lesz, mert nemrég értesültünk róla, hogy bezárják az 1-es terminált), csak a  bőröndben lapuló körömlakkokról interjúvoltam meg a biztonságit, de ő simán továbbintett, pedig elviekben be kellett volna zacskózni.

Gondoltam majd ráfogom, ha gond lenne belőle.

Következő alkalommal biztosan edzőcipőben utazok, mert már unom, hogy feszt zokniban kell áttrappolnom a fémérzékelős kapu alatt.

Ezúttal a pulcsimat is levedlettem. Egyrészt okultam az angliai esetből, másrészt nem bíztam benne, hogy a magyar hatóságok is olyan normálisan intézték volna a plusz sztriptízt.

A szalag indulási oldalán posztoló határőr vagy tudomisén micsoda ugyan mondta, hogy elég a kabátot levenni, de én meg mondtam, hogy higgye el, tudom mit (miért) csinálok.

A repülés megint oké volt, csak egyszer-kétszer dobott egy kicsit a gépen valami turbulencia.

Viszont a középső ülésen utazni szívás.

Igazából se jobbra, se balra nem tud mozdulni az ember, és az út végére úgy elgémberedett a seggem, hogy már aludni sem tudtam tőle.

Az alvás egyébként feltett szándékom volt, mert visszafele két angol úriember közé kerültem.

Namost a jobb oldalamon (az ablak mellett) ülő utastárs már felszálláskor sem volt rózsaillatú.

Út végére végképp nem volt az a menet közben elfogyasztott alkoholmennyiségtől.

De legalább bírta a piát, mert nem lett tőle hülye (értsd: kötekedős részeg), csak túlságosan érdeklődő.

Például nagyon érdekelte, hogy van-e férjem.

Na itt már kuncogtam egy diszkrétet, és magamban azt gondoltam:

"Ejnye, huncut öreg bácsi... nem gondoltad te ezt komolyan!"

Pozitívum, hogy ő legalább nőnek nézett.

A leszállás megint sima volt, az útlevél ellenőrzés is, csak utána kerültem egy kicsit bajba, mert uncsitesóék most nem a parkolóban vártak, hanem a drop off zónában, ahova viszont gőzöm nem volt róla, hogy fogom felverekedni magam.

Természetesen nincs lehetetlen csak tehetetlen, meg beszélek egy kicsit angolul is, tehát a telefonos infó alapján lestoppoltam egy reptéri dolgozót, aki segítőkészen elkalauzolt a vágyott helyszínre.

Röpke 3/4 óra múltán újra birtokba vettem a szobámat.

Most ez volt idegen, de első dolgom volt kitenni a falra a cseppem sk művét a falra, egy remekbe készült fa szívecskét, amivel nőnapra lepett meg.

Bizony, ő fűrészelte, lyukasztotta és festette.

Míg én odavoltam, az angol bürokrácia dolgozott és megküldték az NHS számomat a háziorvosom nevével, satöbbijével együtt, valamint az EU-s egészségügyi kártyámat.

Uncsitesó beszámolót tartott a melóhelyről (ki/mit/kivel/miért), és elárulta, hogy a kollégáim már hiányolnak, odáig "süllyedtek", hogy őt faggatták, mikor is jövök már vissza.

Ez azért jólesett.

De a helyemet még nem találtam egészen keddig (vasárnap érkeztem vissza), amikor is megvolt a pilates.

Ez és a hétfői meló együtt végre megtette a hatását és elkezdtem kissé kevésbé görcsösen létezni.

Az otthoni barátoktól ezúton is elnézést kérek, amiért a héten nem voltam túl aktív onlány, de egész egyszerűen képtelen voltam rávenni magam bárminemű kommunikációra a feltétlenül szükségesen kívül.

De már látom az alagút végét és jelentem, nem dudál.

Holiday 2 - Otthon

Nos otthon nagyjából az történt, amire számítottam.

Gyerek a nyakamban amikor csak tehette, elkísérgettem iskolába meg a különóráira, bővebb család és az elérhető közelségben lévő barátok látogatása, és kár, hogy most csak ennyire volt időm.

Meg természetesen vásárlás, mert most megtehettem végre. Mondjuk az árakon elszörnyülködtem. Rettenetes mennyire elszálltak az elmúlt 5 hónap alatt.

Az Óriással mentem pénzt váltani, és azt hiszem sosem fogom elfelejteni az arcát, mikor elénk számolták az összeget forintban.

Láttam, hogy a szava is elállt, és amint ajtón kívül kerültünk, csendesen megjegyezte, hogy "Anya, én még nem is láttam nálad ennyi pénzt!"

Szegény drágám még jobban padlót fogott, mikor mondtam neki, hogy az az összeg, amit most nálam lát nem egészen egy heti fizetésem...

Mit ne mondjak, teljesen más érzés volt, hogy végre nem kellett neki azt mondanom, hogy kis szivem, erre sajnos most nem fussa.

Megvehettem a számítógéphez már régóta szükséges cuccokat, és mikor a csepp ember azt kérdezte, rendelhetünk-e pizzát, akkor visszakérdeztem, hogy milyet szeretne.

Másnak talán ez nem olyan nagy szám, de nekünk, annyi év "önmegtartóztatás" után nagyon nagy szó.

De nem csak ez volt jó, hanem az is, hogy a barátok, ismerősök mennyire örültek a kinti sikereimnek.

Tény, hogy egy ideje már erősen megválogatom a barátaimat.

Mindenki azt mondta, hogy süt rólam a nyugalom, a kiegyensúlyozottság, eltűnt a mosolyomból az a szomorkás feeling, amiről én nem is tudtam, még a hanglejtésem is megváltozott.

Hát igen, azt hiszem ezt teszi a biztonság.

Sokan kérdezték, hogy van-e honvágyam, meg hogy akkor most hogyan tovább.

Nos, honvágyam nincs. Eddig sem volt, de most aztán végképp nem vágyom vissza.

Emberek hiányoznak. Legjobban a gyerek. Aztán a család. A barátok.

Hogyan tovább?

Az még a jövő zenéje, de bízom magamban és a "gondviselésben". Abban, hogy továbbra is az fog történni, ami számomra/számunkra a legjobb. Mert véletlenek nincsenek.

Viszont egyvalamit megtanultam:

Semmi sem végleges.

És ez jó.

Bárhol élhetek, bármit megtehetek és bármi lehetek. Csak rajtam múlik mit választok.

Ez az, amit otthon hiába kerestem évekig, és van egy olyan érzésem, hogy otthon hiába is keresném.

Szomorú, de a szülőhazámban sajnos nem látom a jövőt. 

Nekem pedig már nincs kedvem várni.

Úgy érzem már így is vártam épp eleget.

És természetesen a lényeg, amiért kifejezetten hazajöttem, az a gyerek születésnapja volt.

Megígértem neki, hogy ha törik, ha szakad, arra hazajövök, mert azt semmiért ki nem hagynám.

Mondhatni én voltam a születésnapi ajándéka, és el tudom képzelni, hogy be is érte volna ennyivel.

Azért hoztam neki ajándékot kintről is, meg vettem otthon is ezt-azt, amire éppen szüksége volt.

Például az lcd monitort, hogy jobban láthassuk egymást az elkövetkezendő skype-olások alkalmával, ne az ősöreg CRT monitorral rongálja tovább a szemét. (bevallom eddig fel sem tűnt, hogy milyen szar, annyira hozzá voltam szokva, de a laptop kijelzője után már volt összehasonlítási alapom.)

Rendbe raktam a gépet is, hogy gyorsabb legyen és lehessen normálisan használni. Ehhez is kellett egy s más.

Persze kapott tortát is, és isteni volt azt mondani neki, hogy azt választ, amit akar.

Bónuszként átrendeztem a szobáját is, hogy nagyobb tere legyen és jobban elférjen, ha már egyszer úgy alakult, hogy életében először külön szobája van.

Jóféle izomlázra számítottam az akció eredményeként, de ezúttal elmaradt, hála a rendszeres testmozgásnak, és hogy ne essek ki túlságosan a formámból elővettem kedvenc Cindy-met is egy lájtos 45 perc erejéig. Meg se kottyant... :D

A hazautazás közeledtével meglátogattam a családgondozót is, mert pedzegette anyámnak, hogy azért velem is találkozna, ha netán otthon járok.

Hát ennyire burkolatlanul még nem sűrűn mondták nekem, hogy fussak ebből az országból amerre látok... :D

Holiday 1 - Ráadás

Kicsit siettem délelőtt, meg végül is nem ez volt a szabadságom legfontosabb momentuma, ezért elfelejtettem mesélni az útitársamról.

Viszont kár lenne nem megemlékezni róla, mert vicces volt a szitu.

Mint azt már említettem, az ablak mellett ültem, egészen pontosan a vészkijáratnál.

A másik oldalamon egy idősebb úriember foglalt helyet és az út első részében főleg aludt, csak sajnos a könyökével a vesémben.

Nem igazán élveztem, de igyekeztem tudomást sem venni róla, és a saját ülésemben, amennyire csak ezt kivitelezni lehetett, minél messzebbre húzódni tőle.

Aztán a repülőút háromnegyedénél megébredt és beszélgetni akart.

Én meg nem akartam udvariatlan lenni, ezért válaszolgattam a kérdéseire. Úgyis ő volt kíváncsibb kettőnk közül és kérdezésben is vérprofi volt.

Kezdésnek tisztáztunk egy kisebb félreértést.

Érdeklődött ugyanis, hogy látogatóba megyek-e Magyarországra.

Én közöltem, hogy végül is nem, hiszen ott él a családom, tehát kvázi hazamegyek. Meg a gyerekemhez, mert megígértem neki, hogy a születésnapjára otthon leszek.

Kérdezte hány éves lesz a gyerek, és rendesen ledöbbent, mikor közöltem, hogy 13 lesz.

Itt elvesztette a fonalat (vagy én), mert utána arra volt kíváncsi, hogy oda házasodtam-e.

Mondom nem, elváltam régen.

Erre ő: és akkor ott él a feleségem meg a gyerekem?

Hááá mondom, ácsi, szar van a palacsintában, hát hogy lenne nekem feleségem?

Felvilágosítottam, hogy a gyerek az enyimé, én szültem, elvégre nő lennék vagy mifene.

Szegény pára nem győzött elnézést kérni, mondván, hogy ő engem max 18 éves fiatalembernek nézett...

Hirtelenjében nem tudtam, hogy bóknak vegyem a 18-at, vagy zokon a fiúnak nézést. :D

Végül a bók mellett döntöttem, hiszen nem ez az első eset, hogy az én extrarövid hajam megtéveszti a gyanútlan szemlélőt.

Ezután tisztáztuk a következő félreértést, miszerint én biza magyar vagyok, ezért számít látogatás helyett hazamenésnek az utazásom.

Ergo, a pasi 18 éves angol fiatalembernek nézett.

Rögtön ezután meg is kérdezte, hogy hol tanultam meg ilyen kitűnően angolul, mert nagyon jól beszélem.

Itt azért már kezdtem pirulni, de elismételtem amit már oly sokszor az ez után érdeklődőknek: az alapokat suliban tanultam, az összes többi annak az eredménye, hogy rengeteg filmet nézek/néztem angolul, sokat olvasok angolul és igyekeztem minden alkalmat kihasználni arra, hogy a beszédet is gyakoroljam.

Szóba került az is, hogy van-e munkám és hogy nem akarom-e kihozni a gyereket.

Soha nem voltam még büszkébb arra, hogy igenis dolgozom és baromi gyorsan leintettem, mikor a segélyekre és egyéb benefitekre terelte a szót, mondván köszönöm, de a keresetemből nagyszerűen meg tudok élni, a segélyekből meg egyszer s mindenkorra elég volt.

Az előttünk ülő angol pacák erre hátralesett és elismerő pillantásban részesített. Gondolom ritkán hall ilyesmit, hiszen sajnos a bevándorlók túlnyomó része bizony a segélyekre hajt.

És a slusszpoén:

Beszélgetőtársam megtudakolta, hogy egészen pontosan melyik városba megyek, ha nem Budapestre?

Azt hiszem én lepődtem meg jobban, mikor tökéletes kiejtéssel ismételte utánam az uticélomat, majd még azt is firtatta, hogy a város melyik részébe...

Kiderült, hogy jól ismeri a várost, ugyanis ott született, csak '57-ben elhagyta az országot... de a testvéréék ott élnek...

Tehát ő is magyar volt.

Mondjuk ennek ellenére továbbra is angolul beszélgettünk, leszálláskor pedig szintén angolul kívánt nekem jó utat visszafele... :D

Holiday 1

Ez most egy nagyobb lélegzetű, több részes összefoglaló lesz, tekintve, hogy a héten más elfoglaltságaim voltak.

Tehát múlt hét kedden annak rendje és módja szerint elindultam kis hazám, de sokkal inkább a gyermekem és a családom felé.

Az érkezési oldal után most sikeresen megismerkedtem a manchesteri reptér indulási oldalával is.

A check in részleget kihagytam, elvégre az on line már megvolt és mivel csak kézipoggyász volt nálam, rögtön a biztonsági ellenőrzésre mentem.

Nos, nem is én lennék, ha nem sikerült volna azonnal kisebb felfordulást okoznom.

Egy fontos tanács:

Soha ne utazzatok beépített fülessel rendelkező pulcsiban. Vagy ha mégis, akkor melegen ajánlott a teljes sztriptíz. :D

A sztori:

Kabát levesz, teló, pénztárca satöbbi mellé belerak az erre rendszeresített tálcába, majd teljes nyugalommal áthaladtam a fémérzékelő kapun.

Ami természetesen azonnal besípolt.

A biztonsági emberke rögtön magához intett, kiadta az utasítást, hogy Union Jack (X alak) pózt felvéve álljak a másodlagos szkennerbe. Az mutatta is, hogy hol a bibi, mire a tanácstalan marcona a kézi szkennerrel is "körbesimogatott".

Nekem ekkor esett le a tantusz, hogy talán a fülhallgató és a jack dugó lehet a ludas, ezért gyorsan előcipzáraztam a cuccot a rejtekhelyről.

Ezzel kicsit elkéstem, mert hiába látták, hogy gyárilag vagyok bedrótozva, mindenképpen félre kellett vinniük egy függöny mögé vetkőzni. A testüreg motozástól eltekintettek, csak a hoodie-t röntgenezték újra. :D

A sztereó pulcsit végül ártalmatlannak ítélték, de javasolták, hogy legközelebb talán ne ebben akarjak utazni, majd mosolyogva engedtek utamra a duty free zónába.

A repülés ezúttal is szenzációs volt, azt hiszem ezt sosem fogom megunni. Mivel most nappal repültem, és újfent ablak mellé szólt a jegyem, készültek képek is ezerrel.

Manchester 1 Terminál

Már a gépben ülök.

És hol ülnék máshol, ha nem a szárnynál? :D

Itt már a felhők fölött.

Anglia gyönyörű napsütéssel búcsúzott tőlem. Végig csodálatos időnk volt.

És ott kezdődik a felhőtakaró.

Felhősziget. Mintha késsel vágták volna körbe.

Végtelen hófelhőmezők

Az a fényes folt egy másik repülő. Nagy volt a  forgalom.

Budapest felett az ég. Lent meg a Duna.

Szóval megérkeztem.

Tökéletes landolás fél órával hamarabb, aztán eseménytelen útlevélvizsgálat következett, majd átverekedtem magam a taxisblokádon, inaktiváltam az itthoni telón a roamingot, és útban a vonathoz felcsörögtem a gyereket meg anyámékat, ebben a sorrendben.

Röhejes, de a vonatút tovább tartott, mint a repülés.

A vonatról leszállva azonnal a nyakamba kaptam a gyerekem, aki el sem engedett hazáig, mondjuk nem is igazán forszíroztam volna.

Otthon...

Furcsa volt. Kicsit idegen. Magasabban volt a plafon, szokatlanok a színek... de a töltött káposzta megtette a magáét, és aztán beindult a féktelen röhögéssel tarkított élménybeszámoló mindkét részről.

A féktelen röhögést jótékonyan generálta a menet közben felpattintott whisky, amit a manchesteri dutyi free shopban szereztem be.

(Apprópopó, tudja valaki, hogy EU-n belülre miért nem hozhatok Jim Beam-et vagy Johnnie Walkert?)

Közben befutott öcsém is és jobb híján betársult mellém enni, mert látta, hogy addig úgysem kapja meg a kintről megrendelt cuccát, míg én nem végzek minimum öt töltelékkel.

Az ötödik után könyörültem meg rajta. :D

Hát na, nincs is jobb az otthoni töltött káposztánál.

Lényeg a lényeg, a család bevonult a szobánkba és végigcsodálta az óhajtott ruhaneműket, ami mellé egyébként alig fért más a kézipoggyászomba.

Mondtam is öcsémnek, hogy legközelebb ne toljon így ki velem. Kész mázli, hogy még otthon is vannak ruháim, amiket felvehettem a hét további részében. :D

A szemmel történő rácsodálkozás után öcsém óvatosabb hímringyóra hajazó kézmozdulattal kísérve közölte, hogy ő akkor most megy próbálni.

Mit ne mondjak, a ruhapróbán is jól szórakoztunk.

Aztán mivel kezdett későre járni az idő, lassan elcsendesedett a lakás és én is aludni tértem a gyerekkel a karjaim közt.

Hát ez már nagyon hiányzott. Sőt, ha egészen őszinte akarok lenni, akkor főleg ez hiányzott.

Ülj le, egyes!

Lehetett ma valami a levegőben, mert igencsak érdekesre sikeredett a szabi előtti utolsó nap.

Dögöljek meg, de ez volt a legfárasztóbb napom a cégnél, pedig végigcsináltam az egész karácsony előtti ereszdelahajamat főszezont overtime-ostul mindenestül.

Műszak végére meg voltam róla győződve, hogy mindenki meg van huzatva.

Teamleader ma nem sok vizet zavart, viszont a munkáját sem csinálta, így kénytelen-kelletlen én vettem át az irányítást a pickingen.

Ugyanis mindenki más magasról szart bele, hogy esetleg keverednek a dátumok, nekem meg nem volt kedvem sem a sorozatgyilkossal "eszmecserélni", sem a supernek magyarázkodni.

Az sem különösen zörgette a többieket, hogy a gyártásra érkezés időpontját is figyelni kéne a papíron (engem is csak azért, mert megátalkodott maximalista vagyok), az meg a non plus ultra volt, hogy elfogyott a láda, amibe a megrendeléseket kell pakolni, és senkinek eszébe se jutott szólni a targoncásoknak, hogy hozhatnának.

Így aztán a rendes munkám mellett/közben megrendeléseket szortíroztam, munkát szerveztem, üres ládát szedtem össze raklapra, fork lift drivert kergettem, hogy rakná fel az emeletre és ezerrel figyeltem, hogy a többiek ne keverjék a dátumokat.

Főleg az utóbbi menüpont nem volt egyszerű, mert három új ember is van most a pickingen, ebből kettő szerencsére dátummentes feladatot kapott (és bár egész nap szinte a színüket se láttam, mégis mindenki rajtam kereste őket valamely számomra érthetetlen okból kifolyólag), de a harmadikkal meg kellett értetni, hogy az új dátumot egyelőre a szalag alá pakolja, mert még nem küldhetjük le.

Mit ne mondjak, rendesen leizzadtam nap végére. Mintha birkáknak imádkoztam volna egy hétig.

Igyekezetem amúgy meghálálta magát... az új melós azt hitte, hogy én szerződéses vagyok és velem szerette volna láttamoztatni a drágább cuccokat, amit az agency-sek csak úgy nem küldhetnek le gyártásra, mint a többi holmit. :D

Egy biztos: most aztán tényleg rámfér a pihenés.

Hogy a többiek mit fognak csinálni a hét további részében, az rejtély. :D

A nagykutyáknak meg egyhangúlag (mert csak ez az egy hangom van :D ) megszavazok munkaszervezésből egy bazi nagy karót.

És akkor most egy kicsit hazamegyek

Egészen pontosan holnap indulok és nem egészen egy hetet fogok otthon tölteni Magyarországon.

Az érzéseim jócskán felemásak.

El nem tudom mondani mennyire vágyom már jó alaposan megölelgetni, megpuszilgatni az én drága óriás Törpémet.

Irgalmatlanul hiányzik, hiába beszélünk rendszeresen Skype-on, az azért nagyon nem ugyanaz.

Nem is lehet, hiszen születésétől fogva szinte össze voltunk nőve, mindenhova együtt mentünk, mindent együtt csináltunk, mindent meg- és átbeszéltünk. Szóval ez a különlét istentelenül nehéz mindkettőnknek.

Valójában ez a legnehezebb ebben az egész szituban. Nem az országot volt nehéz elhagyni, hanem őt kvázi "egyedül".

De harcosok vagyunk.

Annyi mindent túléltünk már, hogy biztosan tudom, ez is menni fog, és hamarosan megoldódik minden, és úgy lesz, ahogy lennie kell.

Most viszont legalább olyan nehéz elhagyni, ha csak rövid időre is, Angliát.

Mert sikeresen belekóstoltam a más-ba, és nagyon bejön.

Rendesen fáj, hogy erre a hétre nem foglalhatok időpontot az edzésekre és ezáltal nem liheghetek, vigyoroghatok együtt az itteni ismerős arcokkal.

Furcsa, torokszorongató érzés, hogy a héten csak ma dolgozok és nem kell minden nap aláíratnom a timesheet-emet, meg nem kell minden nap megmérkőznöm a kis genyóval a szalag alján.

Egyszerűen imádom ezt az országot, mert olyan dolgokat kaptam tőle, amit a saját hazámtól nem, ami szomorú, de igaz.

Úgyhogy most kétfelé húz a szívem. Én  meg itt állok, valahol félúton, és egyelőre nem tudom helyretenni magamban a dolgokat.

Bárcsak lenne valami köztes megoldás, de azt hiszem ebben az esetben előbb-utóbb választanom kell.

Persze ez lehet, hogy csak most tűnik ilyen végérvényesnek és visszafordíthatatlannak.

Lehet, hogy csak azért érzem magam ilyen furcsán, mert ez a fajta "hazatérés" még ismeretlen számomra. Aztán majd ezt is megszokom. :D

Mondjuk a hazaérkezés is érdekes lesz.

Apám egy kitekert humorérzékkel megáldott ember (tőle örökölhettem :D ), és hála az ő lelkes közreműködésének kész csoda lesz, ha az otthoni ismerősök nem köpködnek le ha meglátnak.

Mert hát az otthon maradtak természetesen folyamatosan érdeklődnek, hogy "Na és hogy boldogul a kis Draco odakint? Nincs honvágya? És a gyereket nem viszi ki?", satöbbi.

Én aláírom, hogy ez egy idő után lassan idegesítővé válik... de olyanokat mondani, hogy haza se jövök többet és az se érdekel mi van a gyerekkel, meg majd szül magának másikat, azért mégiscsak túlzás.

És teljesen előttem van, ahogy apám ezt halál komolyan, egy szemrebbenés nélkül adja elő az elhűlt közönségnek. :D

Szal, hacsak anyám nem finomított már azóta ezen információkon, lesz mit magyarázkodnom.

Bár belőle is kinézem, hogy beszállt a szivató-akcióba. Mert ő sem teljesen komplett.

De hát ezért szeretem őket. :D

Meg a töltött káposztáért, amivel holnap este várnak. :D

Minden jó, ha a vége jó

A címben szereplő tétel ma (péntek, ha netán átcsúsznék szombat hajnalba) újfent beigazolódott.

Az egyébként jól induló nap (rendesen megizzasztó Body Attack és napfényes tavaszi idő) a délután folyamán kivételesen pocsékba fordult és onnantól meredek zuhanásba kezdett a kedvemmel együtt.

Eleve egy szar scannert sikerült kifognom odabent, mondjuk ez nem olyan nehéz, mert egyik sincs a helyzet magaslatán. Ha meg nem a scanner szar, akkor az akksi.

Mindkettőt utálom cserélni, főleg shift kezdés után 5 perccel, úgyhogy ez már se nem oszt, se nem szoroz.

Ezt követte, hogy megint G lett beosztva Nat mellé, pedig reménykedtem, hogy Gary super esetleg beleszól a  választásba.

Villámkezű Draco-t a tetűlassan dolgozó lengyel srác mellé küldte a TL, mert jó lett volna minél hamarabb kivégezni a maradék korábbi dátumú megrendelést, hogy végre kezdhessük leküldeni az új dátumos cuccot.

Mert ugye ha meg kell fogni a munka végét, akkor tudják kit kell előszedni.

Sebaj, megcsináltam, hiszen ez a dolgom. 

Aztán még betársultam volna a maradék maradékával szöszölő Hisztérika mellé, de jó szokás szerint megint félreértette amit kérdeztem, azt mondta, hogy már mindent megcsinált és az utolsót fejezi be, ezért jobb híján afféle látszattevékenységbe fogtam míg a teamleader az új lapokat szortírozta.

Nem sokkal ezután legszívesebben felképeltem volna Hisztérikát, mert kiderült, hogy akad még összeszednivaló, csak úgy pakolta, hogy még csak véletlenül se látsszon...

A hangulatom ezzel kellemesen megalapozódott a nap további részéhez, bár reméltem, hogy rosszabb már nem lesz.

Muprhy-t mindenki ismeri?

Hát persze hogy jött rosszabb.

Sanszos volt, hogy nap végére a super asztalánál kötök ki raporton.

Napi utolsó idegbajom okozója a sorozatgyilkos volt.

Újabban egyébként is genyózik velem valamiért. Jó, nem csak velem, de úgy veszem észre, hogy engem direkt szopat.

Most az volt a baja, hogy egy baszott nagy megrendelést a szalagon küldtem le és miért nem raktam inkább raklapra...

Namármost a héten ez volt a sokadik húzása.

Ha raklapra szedtem össze a cuccokat, akkor miért nem inkább szalagon küldtem le és vica versa, meg különben sem tudja hova rakni, de arra a kérdésre, hogy akkor én mit csináljak vele csak a vállát rángatta...

Egészen eddig halál türelmes voltam, de ma elszakadt a cérna.

Kicsit hangosabban a szokásos hangerőmnél (ld.: ha nem beszéled a nyelvet akkor legalább mondd hangosan, plusz kicsit pipa is voltam) kiosztottam őkelmét, hogy mostmáraztán döntse el mit hogy csináljak, hogy neki is jó legyen, mert nem érek rá vele szarakodni.

A "lármára" a készletgarázda is felfigyelt, megkérdezte mi történt, én egy cseppet idegesen elmondtam, hogy elegem van már ebből a huzavonából, kurvára nem érdekel, hogy neki van-e helye odalent vagy sincs, én végzem az én dolgomat, ő meg végezze a magáét, a problémáját meg oldja meg, elvégre azért van ott.

B kedvesen igyekezett megnyugtatni, mondta, hogy ne is törődjek vele, és egyébként meg igazam van.

Bevallom férfiasan, hogy shift végéig vártam, hogy raportra hívjanak, de végül nem történt semmi.

Asszem a sorozatgyilkos is belátta, hogy ebből a csatából ő nem kerülhet ki nyertesen és inkább eltekintett a rám történő panaszkodástól.

Nem mintha problémát okozott volna megvédeni magam, mivel én jobban beszélek angolul, mint ő.

Akkor sem estem volna kétségbe, ha netán megkérnek, hogy kérjek tőle bocsánatot az emelt hangért.

A következőket mondtam volna:

- Elnézést, de én nem beszélek angolul. Te szép vagy és tökéletes, felejtsük el egymást.

És aztán valami kattant a tér-idő kontinuumban...

Először is szembesültem azzal, hogy a cég a király láthatatlan ruháját is raktáron tartja.

Úgy bizony!

Megrendelés beszkennel, az adott helyre elnavigál, doboz beazonosít, pittyentés a polc vonalkódjára, doboz leemel, ragasztószalag felvág... és a dobozban nincs semmi!

Kegyetlenül elröhögtem magam.

Hát persze, hogy mindenkinek megmutattam, aki csak az utamba akadt a készletgarázdáig.

És igen, a legtöbben beszálltak a játékba, például megkérdezték felpróbálhatják-e.

És igen, ezt is lehetett fokozni, köszönöm Murphy!

Részemről a szokásos tevékenység-sor, bemegyek a sorba az adott doboz lelőhelyére... és csodát látok!

A készletgarázda épp nem volt a helyén.

A székében ott ül N a kis indiai srác, az asztala szélén C a nagydarab lengyel trónol, közöttük buborékos csomagolócsík, az egyik vége N-nél, a másik C-nél és kedélyes terefere közepette a legnagyobb egyetértésben pukkasztgatják...

Azt hiszem egy ilyen finálé feledtet minden szarságot.

Én mindenesetre vigyorogva zártam ezt a meglehetősen felemás napot.

Bónuszként a Halálos Fegyver első része várt itthon a tévében.

Hát érdemes ezeknek dolgozni?!

Ígérem ez lesz az utsó bejegyzés csütörtökről így péntek hajnalban.

De ezt még muszáj azon melegében kiírnom magamból.

Szóval az történt, hogy szépen dolgozgattam odabent, ahogy szoktam, se jobban, se rosszabbul, közben volt egy új betanuló pickingen, mert az eddig kolleganő meg a raktár egy másik részén tanult be.

Mivel eddig ő volt beosztva a spec feladatra, amit a múltkor már említettem, és amit én nagyon szeretek csinálni, most új partner kellett a szerződéses mellé.

Sajnos nem engem osztottak be, pedig nagyon tudtam volna értékelni. De hát van ilyen, nem lehet mindig gyereknap. 

Gondoltam én.

Csak aztán valahogy szóba került, hogy miért is G csinálja az outsource-t, mikor idegbajt kap a pont a feje felett szóló rádiótól és szívesebben lenne normálisan a szalag mellett.

Erre Nat megsúgta, hogy a teamleader nagyon gondolkozott, hogy kit is osszon be mellé, és végül azért esett G-re a választása, mert én - kéretik nagyon figyelni és megkapaszkodni valamiben - túl gyorsan dolgozok...

Hát basszus!!!

Ezért aztán törhetem magam!

Nem mintha tudnék lassabban dolgozni, mert egyszerűen nem szeretek tökölni. 

De most komolyan, ez lenne itt a legnagyobb baj velem?

Mert ha igen, akkor bizisten erőt veszek magamon és megtanulom a lazsálást, ha addig élek is.

Tény, hogy ha gyorsan kell valami, akkor mindig engem találnak meg, de nem gondoltam volna, hogy ez még a hátrányomra válhat.

Mindenesetre Nat azt is elmondta, hogy a teamleader erősen belepirult a fenti közlésbe, de megkért, hogy ez maradjon már köztünk, ne tudja rajtunk kívül senki, mert ezt neki is csak négyszemközt mondta a TL.

Na ja, nem szeretik az embereket versenyeztetni, elég ha a főmuftik tudják ki hogy dolgozik, a fizetést meg így is-úgy is megkapja mindenki, teljesítménytől függetlenül.

Így már azt is értem, hogy a jómúltkorában miért is hívott félre Gary super egy szimpla kis dicsérethez.

De azért basszus, most tényleg:

Érdemes ezeknek tisztességesen dolgozni?

"Esti mese" :D

Ha csütörtök, akkor Fab Abs.

Steve különösen kíméletlen volt a csoporttal, valszeg az is közrejátszott, hogy elmondása szerint ő most egyébként szabin van.

A "szabin levés" nem látszott meg rajta, elvégre órát tartott, az viszont nagyon, hogy legszívesebben még javában aludt volna (amit azért déli 12-kor némileg indokolatlannak tartok :D ), mert visszatérő momentuma volt a class-nak, hogy megkérdezte mit szeretnénk csinálni, és valahogy mindig az alvásnál lyukadtunk ki.

Olyannyira, hogy még mesét is kezdett mondani, amely imígyen kezdődött:

"Once upon a time... Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy csapat csaj, akik a Leisure Centre-be kezdtek járni..."

És itt már mindenki a hasát fogta.

Ki azért, mert tényleg vicces volt, ki azért, mert előtte azért rendesen összegörcsöltük a hasizmokat és épp lazítottunk... volna...

Én speciel azért, mert azonnal beugrott a Samuel L. Jackson által tolmácsolt híres-hírhedt esti mese.

Sajnos egyelőre csak az angolul értő olvasóimat tudom vele meglepni, de ígérem nekiállok lefordítani, mert oltári.

A címe:
Az istenit neki, aludjál már!!!!

GP, nurse második kör

Immár hivatalosan is a rendelő páciense vagyok.

A tapasztalataim eddig teljesen pozitívak, holott uncsitesó horrortörténetei után rosszabbra számítottam.

Tegnap a nurse sikeresen felvette a még hiányzó adataimat, kórelőzményeket, meg mindent ami ilyenkor szokásos, megdicsért amiért rendszeresen mozgok, és nem okozott neki gondot, hogy rögtön egy kisebb problémával fordultam hozzá, amit lelkiismeretesen lecsekkolt majd továbbirányított a dokihoz, mert biztos ami ziher.

Legnagyobb meglepetésemre rögtön másnapra kaptam időpontot a doktor úrhoz.

Méghozzá a kisebb sokkot elszenvedő uncsitesó után.

A sokkot azért kapta, mert neki az eddigi távgyógyító kisiparosához történő bejutásért még a nurse-szel is meg kellett mérkőznie. Ammeg elmondása szerint minden volt csak egyszerű nem.

Itt meg ment minden, mint a karikacsapás.

Hja kérem, ha valami nem tetszik, akkor lehet, hogy nem árt változtatni...

Lényeg a lényeg, minden a legnagyobb rendben, a doki egy kicsit morcos paki bácsi... de úgy vagyok én ezzel, hogy ha ért a dolgához, tőlem lehet a második Dr. House is. :D