2011. augusztus 29., hétfő

Mennyi is az annyi?



Az annyi az egészen pontosan ennyi.

Dióhéjban:
"A teljes munkaidőben foglalkoztatott közmunkások bére - attól függően, hogy igényel-e szakképesítést a munkakör betöltése - 57 ezer, illetve 78 ezer forint lesz havonta a Magyar Közlönyben szerdán megjelent szeptember 1-jétől hatályos kormányrendelet szerint." (HR Portal)

Ez így viszont még mindig erősen talányos volt, mert arról ugye nem szólt a fáma, hogy a fenti összegek nettót vagy bruttót takarnak.
A forrás link is csak valószínűsíti, hogy ezek bruttók lehetnek.

Nos, szerintem mindkét összeg arcpirító, hiszen még nettónak is igen sovány 57 rugó 8 órára, nemhogy bruttónak.
Bruttó esetén ugyanis rögtön vegyünk el belőle legalább 10 ezret. 
(Én 6 órára kapok ettől egy nagyon kicsivel többet... egyelőre)

Ha ehhez még azt is hozzávesszük, hogy manapság statisztikai okokból kifolyólag ritka a 8 órában foglalkoztatott közmunkás, és ennek megfelelően a 10 ruppóval csökkentett összeget megfelezzük... akkor már érthető, hogy miért is kellett a közmunkás bérezés alsó határát a mostani szoc segély összegére emelni.

Mit ne mondjak, kurvára fogunk örülni, ha ennek a "munkára ösztönző" lépésnek köszönhetően szeptembertől visszanyesnek a pénzünkből.
Mert szerződésünk van ugyan, de hát mennyibe kerül módosítani egyet a szövegen?
Szép kilátások.
Erős a gyanúm, hogy ez legfeljebb bősz káromkodásra fogja ösztönözni a jónépet.


Van a cikknek egy másik momentuma is, ami eléggé elgondolkodtatott.
Azt írják, hogy ha egy feladat ellátásához szakképzettség szükséges, és azzal rendelkezik a közmunkás, akkor 78.000 kemény magyar forint ütheti a markát.
Jobbanmondva annyi, amennyi ebből a summából a levonások után megmarad.

Namármost, a cikk szerint a gyöngyöspatai mintaprogram közmunkásai papíron ennyit kapnak.
Hogy mi a kérdés?

Hát az, hogy mire fel?

Félreértés ne essék, nem sajnálom, de még csak nem is irigylem tőlük. Viszont hiányolom az egyenlő elbírálást.
Mert például mutassanak már abból a bagázsból egy faültető szakembert.
De az is érdekelne, hogy hol lehet ilyen szakképesítést szerezni.


Az már csak hab a tortán, hogy csak az ő esetükben merültek fel azok az embertelen munkakörülmények, amikben mi a kezdetek óta "részesülünk".
Nevezetesen: no védőital, no wc.

Az igazi gond az, hogy ez még mindig csak egyetlen cikk, szemben a nagy rakás közmunkafényező tévériporttal, ahol aztán szó nem eshet arról, hogy pl milyen érzés eü betétet cserélni úgy, hogy közben fütyül az ember segge alatt a szél...


Hogy mennyi az annyi?
Ennyi...
Köszönjük szeretett kormányunknak, és egyúttal kívánok nekik hasonló szép fizetést, meg mindent ami ehhez jár. 
Talán akkor gondolkodóba esnének...




2011. augusztus 25., csütörtök

Betelt a pohár



Mert ez már nem simán több a sokknál, hanem egyenesen mindennek a teteje.

Kedvenc munkavezetőnknek nincs több húzása, ha csak még egyszer megengedi magának azt a minősíthetetlen hangnemet, amit lassan egy hónapja tűrtünk, akkor a cégtől fegyelmivel is el lehet ám menni.

Tudom, mi vagyunk a hülyék, de nem hittük, hogy idáig fajulhat a dolog, ha ráhagyjuk a baromságait.

Sajnos úgy voltunk vele, hogy ne szólj szám, nem fáj fejem. 
De az aljas féreg ezt úgy vette, hogy hallgatás beleegyezés és egyre jobban elszállt vele a ló.
Eljutottunk odáig, hogy gyomorgörccsel járunk be dolgozni, mert ki tudja éppen mibe köt bele és kinek szól be.
Csak tudnám, hogy ha ennyire nem állhat minket, akkor minek sírta vissza magának a brigádot?!

Nos amikor egyik (jobbanmondva az egyetlen) problémás munkatársunk viselt dolgai miatt simán lealkoholistázta a brigád maradék részét, majd a jelenlegi kellemes hőségben egyfolytában kizavart bennünket a tűző napra dolgozni (mert szerinte az egész város csak és kizárólag utána és a hozzá rendelt brigádok után leselkedik és árulkodik) és gennyes célzásokat tett, hogy alig csináltunk aznap valamit, kiverte a biztosítékot párunknál.

Világos lett számunkra, hogy az egész cégnél valójában ő az egyetlen, aki nem vesz bennünket emberszámba.
Megbeszélni vele bármit reménytelen, mert leordít, elvégre ő a főnök.

Egyikőnk panaszt tett rá.  Mindegy melyikőnk, mert bármelyikünk megtette volna, csak neki volt érkezése.

A gennyládának nem árulták el, hogy ki volt az, viszont lebaszták, így aztán reggel kollektívan nézett bennünket levegőnek és olyan kimért volt velünk, mint 10 deka párizsi.
Kíváncsi voltam meddig bírja.

Vízosztásig ment neki.
Kikérte magának, hogy munkafelügyelő létére ő hozzon vizet a munkásoknak...

Lefordítom:
Képes volt sajnálni a vizet attól, aki ebben a hőségben örül, hogy él,  ezért nem gyalogolt el a vízosztó helyig, és ezek után volt olyan "szemtelen" kérni attól, akinek őmunkafelügyelősége méltóztatott vizet celebrálni. 
A másiknak azért fáradt el vízért, mert előtte tőle kunyerált, mikor őbaromságáé elkopott. De az nem baj...
Nem mellesleg még jó, hogy eszembe jutott, hova szokták vinni a céges vizet, különben szomjan maradtunk volna mind. 
Holott ezt neki kéne tudni.

És innentől nem volt megállás (szebbnél szebb szavait nem idézném) egészen addig, míg fel nem vettem a kesztyűt, és le nem torkoltam, miszerint ideje lenne visszábbvenni az arcából és befejezni a hernyóskodást.
Rögtön megkaptam, hogy ő nem hozzám beszélt, mire közöltem vele, hogy mindegy melyikünkkel beszél nyomdafestéket nem tűrő stílusban, az olyan, mintha velem beszélne, úgyhogy befejezhetné végre.
Erre ő megfenyegetett, hogy ennek még nincs vége.
Hát mondom, oké, állok elébe, az én lelkiismeretem tiszta.

Ez után valahogy mégis elcsendesedett.
Talán eszébe jutott, hogy fegyelmivel is el lehet menni a cégtől, és hogy nem feltétlenül ő van nyerő pozícióban. Főleg hogy nem mi voltunk az elsők akik panaszkodtak rá...

Mindenesetre hamarosan elválik mi lesz a sorsa.
Eddig azt hitte, hogy csak az idősebbek vannak a ringben, meglátjuk mit lép arra, hogy én is beszálltam a játékba.





2011. augusztus 24., szerda

Coming out



Jobbanmondva esetemben inkább going out... :)


A szemfülesebbek észrevehették, hogy a blogom alja gazdagodott egy visszaszámlálóval.
A bennfentesek már tudják egy ideje, hogy mire készülök, de egészen addig nem akartam "nyilvánosságra hozni", míg nem biztos.

Szóval a helyzet az, hogy hosszas hányás-vetést követően megszületett a döntés, most vagy soha: veszem a tarisznyát a hamuba sült pogácsával, és külföldön próbálok szerencsét.

Nem volt egyszerű döntés, még akkor sem, ha nem igazán van vesztenivalóm.
Van viszont egy csodás kiskamaszom, akit egyelőre itthon kell hagynom, több okból is, de leginkább azért, mert felelőtlenség volna a majdnem semmire magammal rángatni.

Az eredeti elhatározás - az utolsó munkaügyi kp-s jelentkezésem után, de még a közmunkázás előtt - az volt, hogy a kb nyár közepére kapott következő jelentkezésig adok időt az országnak, hogy villantson valamit.
A villantásba értelemszerűen nem tartozott bele a seprűs közmunka, de legalább elkezdhettem gyűjtögetni (na igen, én bármennyi pénzből tudok félretenni, ha muszáj :D persze az sem hátrány, hogy a szüleimnél lakunk, akik támogatják a döntésemet)
És akkor jött az ajánlat: gyere ki, segítünk.

Az érzéseim felemásak.
Mert itthon szerettem volna boldogulni.
De a helyzet mondhatni egyre tarthatatlanabb, ahogy nap mint nap szembesülök kedves kormányunk jobbnál jobb ötleteivel, kezdve a rabszolgamunka törvénykönyvével vagy éppen iskolák államosításával, hogy az egészségügyet már ne is említsem, és még sorolhatnám.
A hülyeségeik alapján tisztára olyan, mintha a bezárt OPNI összes bolondja a parlamentben lófrálna.

A munkaerőpiac pedig légüres tér. Egy kezemen meg tudom számolni május óta azokat az álláshirdetéseket, amik egyáltalán szóba jöhettek, tehát nem a szokásos triumvirátushoz köthetőek. 
Kevés dologban vagyok biztos, de az tuti, hogy edényt árulni akkor sem fogok soha!

És ha ez mind nem lett volna elég kezdőrúgásnak, hát kaptam csőstül a jeleket.

Bárkivel beszéltem az elmúlt időszakban, mind azt mondta : MENJ!
Minden, amit szerettem itt, ami idekötött, ami kedves volt nekem, elromlott, megszűnt, eltűnt, egyik a másik után, szinte egyik percről a másikra.
Mintha az egész világ azt suttogta volna folyton a fülembe, hogy "menj már!"
Még a gyerek is azt mondta, hogy anya menj, próbáld meg.
A legjobban akkor lepődtem meg, mikor két külföldön élő emberke is feliratkozott a rendszeres olvasóim közé. (utólag is üdv :) )
Ezután már mondhatni törvényszerű volt, hogy a város összes angolul beszélő embere engem talált meg, ha segítségre volt szüksége. (ok, biztos nem az összes, de szokatlanul sok az addigiakhoz képest)

Ezek után dönthettem másképp? :D
Ráadásul, mivel egy piszok mázlista vagyok, nem vaktába megyek ki, hanem várnak. Na nem konkrét munkára, bár az is benne van a pakliban.
De a fogadóm azt mondta, hogy ott aki tényleg dolgozni akar, az kap lehetőséget.
Én pedig bízom benne, mert nincs rá okom, hogy ne tegyem.
És ha itthon nem kapok lehetőséget, akkor oda megyek, ahol adnak.
Aztán majd meglátjuk.


A visszaszámlálás elindult. Wish me luck! :)

2011. augusztus 22., hétfő

A kitolás magasiskolája


Avagy mennyire is éri meg közmunkázni?



Szerintem mostanra lassan mindenki tisztában van azzal, hogy ez az egész közmunkásdi egy bazi nagy szemfényvesztés.
De azzal vajon mennyire, hogy ez még csak afféle előjáték?
Mert az igazi szívás valójában csak ezután kezdődik.

Mikor először hallottuk, nem akartunk hinni a fülünknek. De aztán egyre többször és egyre biztosabb forrásokból hallottuk ugyanazt.
Hivatalosan óriási nagy kuss van róla.

Ugye az ember azt hinné, hogy ha már  kénytelen elvállalni ezt a foglalkoztatást, különben irgum-burgum, akkor annak lesz némi értelme és a hajlandóságát pozitívumként értékelik majd a szerződés lejárta után a munkaügyi közpókban.

Aha! Ahogy azt Móricka elképzelte!

Kéretik most jól megkapaszkodni valamiben. Megvan?

Nos, a munkaügyiben a foglalkoztatás után a közmunkás "bérből" számítják az álláskeresési járadékot!

Hogy mit jelent ez a gyakorlatban?

Azt, hogy ha voltunk olyan "szerencsések" és sikerült összeszedni elég munkanapot, akkor ÁJ címen még kevesebb pénzt kap az ember, mint amennyi a szoc segély vagy a RÁT (vagy hogy a rátba' híják most...).

A szoc segély összege jelenleg 28.500 forint, 55 év felettieknek 25.650.- (hogy az idősebbeknek miért kevesebb fel nem foghatom... lehet azért, mert ők már kevesebbet esznek...?)

A 4 órában tevékenykedők leszerelés után az utóbbi összeget kapják (pár százas plusz-mínusz), kortól függetlenül, mert annyira jön ki a járadék összege a hatályos számítások szerint.

Na, megérte X hónapig az utcát túrni?
6 órában még csak-csak, de 4 órában überszívás.
Szerintem az is hülye, aki nem színlel valami nyavalyát, ami miatt kiesik a közmunkában foglalkoztathatók köréből. (Jó tudom, könnyű ezt mondani, de egy próbát mindenképpen megér.)


Egyébként ma tudtam meg, hogy aki nem akar az utcán kikötni, az még valamit tehet a saját érdekében.
A munkaügyi központyban kiveri a balhét, hogy márpedig ne szórakozzanak vele tovább és kerítsenek munkát mégpedig már jelleggel.
És addig nem tágítani, amíg elő nem kerül a legalsó asztalfiókba alaposan elásott lista a közintézmények által igényelt közcélú/közhasznú munkaerőkről!

Mert a lista ott van!!!

Ha ezt előbb tudom, akkor most nem az utcán bohóckodnék és nem alamizsnáért, hanem rendes fizetésért.  Viszont az ügyintézőmnek asztal mintás lenne a háta. 
(Igen, azt hiszem, ha saját szeműleg látom ezt a listát, akkor lettem volna olyan idegállapotban, hogy ráborítom az asztalt és ugrok rajta kettőt. Mert a kurva anyjával szórakozzon.)

Egy szó mint száz: Ne hagyjuk magunkat, mert csak magunkra számíthatunk!


2011. augusztus 21., vasárnap

Szolgálati közlemény :)

Mert az még nem volt.

Szóval az a harci helyzet, hogy a mai napon elstartolt az új blogom, ami valójában nem is igazi blog, inkább afféle on-line folytatásos "regény".
Ez az írkálósdi a grande passion az életemben, bár néha hátat fordítok neki. :)

Még nem tudom mi lesz belőle, lehet, hogy csak egy történet kerül fel, lehet, hogy több.
De ha szeretsz olvasni, és nem borít ki, ha néha sokat kell várni a folytatásra, akkor szeretettel várlak a Draco meséi blogon.



2011. augusztus 20., szombat

Minden csoda 3 napig tart... (?) (:S)

Jó, hát ezt a posztot nem mára szántam, hiszen ma van nemzetünk nagy ünnepe 'gusztus huszadika... de ha már így esett igyekszem rövidre fogni.

Szóval a fellélegzős hallelujza után jött a nagy pofára esés, mert hisztérika nem szenvedhette az új szitut és visszasírt bennünket magának.
Soha ilyen korán még nem jelent meg a telepen, mint ezen a héten, és azon melegében lecsapott ránk, amint technikai okok miatt nem tarthattunk az új "seprűvel".

Hát asszem ezt hívják ÍJTE-nek (az Így Járás Tipikus Esetének).

Azért mi nem adjuk magunkat ilyen könnyen, ezerrel megy ám a lobbizás.
Sajnos nem egy emberként, mert akadnak a brigádban olyanok, akik, bevallásuk szerint, már megszokták az idegbajos viselt dolgait és sokszor minősíthetetlen hangnemét irányunkban.
Szerintem inkább csak túl szelektív a memóriájuk és elég egy kedélyes paskolás a komfortérzetük visszaállításához.

Azért azok vagyunk többen, akik viszont az új módit preferálnák, mert egyáltalán nem mindegy, hogy parázva tölt el az ember egy munkanapot, ráadásul a nemének és fizikai állapotának egyáltalán nem megfelelő munkával (magyarán: szopaaaaacs!), vagy esetleg emberi módon bánnak vele és nincs olyan izomláza a nap végére, hogy a seggét sem tudja segítség nélkül kitörölni. (természetesen túloztam, de ettem én már sziszegve minden egyes kanálemeléshez)


Na mindegy, minden nem lehet tökéletes, volt már rosszabb is, és a remény hal meg utoljára.
Éljen 'gusztus huszadika!

2011. augusztus 15., hétfő

Cserebere



Az élet apró örömei még közmunkásként sem diszkriminálják az embert.

Másik munkavezetőt kaptunk a hisztis helyett.

Érdekes módon az újnak semmi baja velünk, sőt, kifejezetten meg van elégedve a munkánkkal, meg úgy mindennel cakkompúder.
Innen is látszik, hogy csak hozzáállás kérdése az egész, lehet ezt nyugodtan, felesleges zizegés nélkül is csinálni.

Hogy még teljesebb legyen a kép, a múlt héten (még a régi "seprűvel") és ma is sikerült betekintést nyernünk más brigádok munkájába. 
Az elmúlt hónapokban kicsiny csapatunk egyértelműen túlteljesítette a feladatot, mert amíg mi kvázi porszívóztunk, mások simán, minden szívfájdalom nélkül elsétálgatnak a koszfészkek mellett és épp csak tessék-lássék kotorgatnak valamit.
(Mentségükre szóljon, hogy annyi pénzért én sem igazán erőltetném meg magam... bár az ő hozzáállásuktól talán mégis kicsit jobban.)
Mindenesetre a kotorgatás az összes többi munkavezetőnek megfelelt, a mienket kivéve.

Ergo, tiszta sor, hogy eddig erősen szopóágon voltunk.
De ennek úgy látszik mától vége.

Most pedig gyorsan lekopogom, hogy ez így is maradjon. ;)


2011. augusztus 11., csütörtök

Kívánj egyet...

vagy kettőt... vagy akár több százat :D

Vagy egyszerűen csak élvezd ki az égiek tüzijátékát ma vagy holnap este, amikor is Földünk átvonatoztat minket a Perseidákon.

Tavaly nem volt kegyes hozzánk az időjárás (azt hiszem tavaly előtt sem), idén pedig a telehold kavar be egy kicsit, de mi nem hagyjuk magunkat, mert akad pár teljesülésre váró kívánságunk. :D
A maximum ugyan holnap estére várható, de mi azért ma is megkísértjük a szerencsénket.

Az eseményről bővebben itt lehet olvasni.


Pár tipp a hullócsillag-leshez : 

- szúnyogriasztó legyen kéznél
- a hosszú, zárt ruházat kötelező
- ne állva kémleld az eget, mert baromira kellemetlen a kitekert-zsibbadt nyak
- igyekezz minél sötétebb helyet találni, messze a lámpáktól


Jó vadászatot! ;)



2011. augusztus 9., kedd

Ami sok az sokk

Avagy vannak az egyenlők meg az egyenlőbbek, én meg szarok bele.
És akinek ez nem tetszik, annak innen is üzenem, hogy még mindig nálam van a lapát és nem félek használni.


A bevezetőből asszem lejött, hogy "picinykét" pipa vagyok. :)
Már nem annyira, mint délután (mert közben volt egy kellemes eszmecserém, úgyis, mint a nap fénypontja), de még éppen eléggé ahhoz, hogy ez a bejegyzés megszülessen.

Én alapvetően egy nyugodt emberke vagyok, akit nem egykönnyen lehet kihozni a sodrából. (Ha emlékeztem nem csal, ezt párszor már említettem ezen a felületen. Hogy mégis pukkancsnak tűnhetek, az a körülmények számlájára írandó, mert egyébként tényleg nem. :D)
A munkavezetőnk viszont azon kivételes személyek közé tartozik, akiknek ez olykor sikerül.
Főnök úr újabban nagyon nem fér a bőrébe, és ha így folytatja tovább, akkor előfordulhat, hogy rapid fogszabályozást fogok nála eszközölni.
Az eszköz a lapátom lesz.

A múltkori akciója sem volt semmi, de betudtam a gyenge jellem tünetének.
Mai verbális szösszenete azonban mindennek a teteje, és azon melegében ki is kértem magamnak... mivel naná, hogy megint engem talált meg.
Mit tegyek, vonzom a hülyéket.

A nap amúgy jó hangulatban telt a szar idő (és az említett úr pocsék reggeli indítója) ellenére is.
Az időjárás menetközben a szebbik arcára váltott, a másik tényező rosszkedvéről igyekeztünk tudomást se venni, és ez a módszer egészen a nap végéig sikeresnek bizonyult.
Az utolsó nagy röhögésnek viszont dermedt csend lett a vége.
Urunk és parancsolónk ugyanis ránk, azon belül is kifejezetten rám szólt, hogy csendesebben legyünk.
A többieknek hirtelen a torkára forrt szó és nevetés, én visszakérdeztem, hogy ugyan miért is kéne lábujjhegyen kuncognunk.

A válasz: zavarjuk a járókelőket...

Szégyen vagy sem, de erre eldurrant az agyam.
Mi az, hogy zavarjuk a járókelőket?! Tán nem vagyunk ugyanolyan emberek, mint a járókelők, csak azért, mert egy sárga mellény van rajtunk?! Nekünk nem lehet jókedvünk, csak azért, mert egy sárga mellény van rajtunk?! Sárga mellényben vagy anélkül én pont leszarom, hogy ki mit szól ahhoz, ha hangosan nevetek. És ha mellény nélkül nem zavar senkit a jókedvem, akkor a mellényben se minősüljek már zavaró tényezőnek.

Túl azon, hogy valójában nem is a járókelőket zavarta a nevetésünk, hanem őt.
De akkor meg legyen már annyira legény a talpán, hogy felvállalja a véleményét és nem a járókelőkre hivatkozik.

Az utóbbi két mondatot már nem neki mondtam, mert főnök úr először előre rohant zavarában (dühében?), aztán hátramaradt, de bízom benne, hogy hallotta.
Ha nem, akkor tárt karokkal várom repetáért.
Remélem okult annyit az esetből (tudom, egyszer a naivitásom öl meg), hogy legközelebb gondolkozik mielőtt beszél, mert ez durva volt, bármerről nézem.

A jónép (járókelők) részéről érkező - amúgy erősen ritkuló tendenciát mutató - beszólásokat már hanyag vállvonással nyugtázom, egy ideje arra sem érzek késztetést, hogy visszaszóljak. 
Minek?
Akinek adok a véleményére az úgyse szól be. Aki meg beszól, az magát minősíti.
De hogy egy olyan ember szóljon be, olyan rúgjon belém, aki kvázi az "én fajtám", az mélységesen felháborít.
Még akkor is, ha fel sem fogta mekkora baromságot mondott.

Ennyi erővel síri csendben, lefelé görbülő szájjal masírozzunk ki terepre, szigorúan kettes sorban a fal mellé lapulva, a szemünket pedig még csak véletlenül se emeljük a járókelőkre, nehogy véletlenül megzavarjuk a nyugalmukat.
Esetleg mindezt még megfejelhetnénk egy lájtos laposkúszással.

De mivel egyelőre sem az imént felsoroltak, sem a hangos nevetés mellőzése nem szerepel a munkaszerződésemben, jobban teszi, ha ő marad csendben.


Ami biztos: valszeg végérvényesen kiestem kegyeiből (vigasztalhatatlan vagyok...) és holnaptól beláthatatlan ideig (térképolvasás rulez!) megint nem fog szólni hozzám.

2011. augusztus 7., vasárnap

Mire jó a hírlevél? II.

A másik fajta hírlevél az, amelyikben az állásportál cikkeit ajánlják becses figyelmünkbe.

Mit tegyél vagy ne tegyél álláskereséskor, interjúkor, mit írj vagy ne írj az önéletrajzba/kísérőlevélbe, hogyan viselkedj a felvételi elbeszélgetésen, hogy növeld az esélyeidet, satubbi.
Ugye ismerős?

Azért érdekes, hogy mindig a munkavállalónak kell alkalmazkodni, trükközni, miközben a munkaadóról szinte semmit sem tudni.

Az egyik állásportál blogján ráadásul folyó év januárig az álláskeresők megoszthatták rendhagyó (felháborító, furcsa) sztorijaikat, majd hirtelen, mintha elvágták volna, megszűntek az efféle bejegyzések.
Mintha idén januártól megszűntek volna a hatalommal való visszaélések, eltűntek volna a föld színéről a genyó főnökök, a munkahelyi durva mobbing, a törvénysértések, bejelentést elsumákoló cégek, egyéb nyalánkságok.
Fura nem?
Ahogy így elnézem, ezért cserébe az eddigi kommentelők magasról tojnak a se füle, se farka cikkekre, és tudomást se vesznek róluk.

Legutóbb a karrierépítésről szerettek volna mesélgetni nekem. 
(Asszem mostmár mindenki tudja melyik állásportálról van szó, de nekik sem vagyok hajlandó reklámot csinálni, mert nincs miért.)
Komment ehhez a cikkhez sem érkezett.

Egyébként is régi nóta a féccbúkos nyomulás, most felmelegítették, de azóta sem lettem toleránsabb ezügyben. 

Mert a közösségi oldal az szigorúan privátszféra, nincs az az isten, hogy bármelyik főnökömet ismerősnek vegyem fel, volt/jelenlegi munkatársakat is csak és kizárólag abban az esetben, ha ténylegesen jóban voltunk/vagyunk.
Velük és csak velük vagyok hajlandó megosztani bármit, ami a magánéletemet érinti, de még így is erősen szelektálok, hogy kinek mibe engedek betekintést.
Mert én már csak ilyen paranoid vagyok.

Ha a szakmá(i)mmal kapcsolatos infókat szeretnék kapni/megvitatni, azt máshol teszem, más keretek közt, más formaságokkal, és nem töltöm fel melléjük a legutóbbi nyaralás képeit. (a nyaralás vicc volt, évek óta csak a Járda-szigeteken nyaralok)
Mert annak semmi köze a munkámhoz, hogy mit csinálok szívesen szabadidőmben. 
Pedig szépen üvegmatricázok, virtuóz módjára szerelek biciklit, jelmez készítésben verhetetlen vagyok és imádok koncerteken az első sorban tombolni.

Ha meg egészen őszinte akarok lenni, akkor töredelmesen be kell vallanom, hogy én nem akarok karriert. Ebből kifolyólag építeni sem akarom.

Én dolgozni akarok.

Egy kiszámítható munkát akarok, normális munkaidővel, ami mellett tudom rendzeni a gyereket, normális fizetésért, amiből normálisan meg lehet élni és esetleg még nyaralásra is fussa belőle. 
Olyan helyet akarok, ahol nem zsigerelnek ki, ahol nem kell állandóan azt nézni, ki szúr hátba, ahol a főnök nem egy idegbeteg állat.
Tenni akarom a dolgomat, aztán a munkaidő végén szépen felállni és hazamenni. Otthon pedig nem azon rinyálni, hogy vajon mi lesz holnap.
Ennyi.

Nem akarok karriert, mert azt építeni kell, de én nem azért élek, hogy dolgozzak, hanem azért dolgozok (dolgoznék), hogy élhessek.
És nem hiszek abban, hogy először a karriert kell építenem. Mert amíg a karriert építgetem, addig elszalad mellettem az élet.

Természetesen akinek ez az életcélja, az tegye azt, ami neki jólesik, viszont azt kötve hiszem, hogy a valódi karrieristák ezekből a cikkekből lesnék el a how to-kat.

Én asszem ezentúl ezekre a hírlevelekre sem tartok igényt.



2011. augusztus 6., szombat

Mire jó a hírlevél? I.

A hírlevél, amiről most szót ejtek, speciális fajta, álláskeresőknek küldözgetik a különféle állásportálokról. 

S hogy mire jó?

Leginkább arra, hogy elszálljon tőle az agyam.
Ezen kívül tökéletes még arra is, hogy erősítse a csuklómat meg a mutatóujjamat, amikor megnyitom a mailt.
Más, gyakorlati haszna (ok, nem káromkodok) nincs.

Mert nem és nem élvezem a kétnaponta postázott, utolsó ékezetig megegyező álláslistát.
Azt sem, hogy minden igyekezetem ellenére szinte csak és kizárólag a (edény)sales - biztosításos házalós - call centeres szentháromsághoz tartozó ajánlatokkal fossák tele a fiókomat. (többször kinyilvánított hő óhajom dacára!)
És főleg azt rühellem, ha véletlenül sikerül eltalálniuk az általam megadott szűrési feltételeknek megfelelő pozíciót... ámde a hirdetés valamiért már jelleggel, visszamenőlegesen sem található az adatbázisukban.

Halk kérdés: és ezért még fizet is nekik valaki? Valószínűleg, mert semmiből aligha tarthatnák fent ezeket a roppant színvonalas álláskereső portáloknak gúnyolt izéket.
Na de vissza a fősodorba.

Tökre meg is lepődtem, mikor a napokban újítást tapasztaltam.
Újabban ugyanis olyan álláshirdetéseket is kapok, amik az ország hozzám képest túlsó végén találhatóak.
Ez nagyszerűen összecseng azzal a tendenciával, amit a különféle hivatalos meg nem hivatalos személyektől kapok, mint iránymutatást/javaslatot/jótanácsot.
A blogom alapján úgy tűnhet, mintha tökre meg lennék elégedve a jó zsíros kis "állásommal" és ide szeretném bebetonozni magam nyugdíjig.

Nos, ez nem így van.

Az álláskeresés közmunkás kalandjaim közepette is teljes erőbedobással folyik.
Ezért is kaphatok olyan tanácsokat - kéretlenül, naná -, miszerint "a Dunántúlon most micsoda beruházások vannak, miért nem megyek oda?"
És ezt baromi komolyan adják elő, mint világmegváltó megoldást.

Well, kit szóban, kit írásban küldök el ezért a halál faxára azon melegében.
És kivétel nélkül mindegyik lába alól ki tudom húzni a talajt, amiről oly magabiztosan osztogatja az észt.

Mert oszt mégis hogy a fenébe jutok én el egy dunántúli állásinterjúra?
Vonatra ülök? Okos.
És ugyan miből fizetem ki a vonatjegyet?
Netán abból a hatalmas összegből, amit munkabér gyanánt vágnak hozzám?
Hát ja, futná rá. Vonatjegyre oda-vissza, és úgy kb semmi többre abban a hónapban.
És akkor még az sem biztos, hogy én leszek a befutó.
Persze ha behívnak egyáltalán. A hülyének is megéri, nemde?

De ha valaki tud olyan céget, aki állja az útiköltséget, az ne fogja vissza magát, szóljon, értesítsen, sikítson, integessen, rúgjon seggbe, vágjon állon.
Azt viszont én verem fejbe, aki a *abillal (juszt se reklámozom őket) meg az ehhez hasonlókkal jön, mert ha már külön kell élnem a gyerekemtől, akkor legalább érje meg anyagilag. (ha egyedül lennék már rég rámozdultam volna)


Egy szó mint száz, azt hiszem leiratkozom az állásértesítőkről, mert baromi unalmas ezredjére is ugyanazt olvasni.
A másik féle állásportálos hírlevélről pedig holnap mesélek.

2011. augusztus 3., szerda

Vegyesvágott à la szerda

Először is, jelentem : megtört a jég! Még ha kényszerűségből is.

Bármennyire igyekezett, ma már nem nézhetett levegőnek.
Ugyanis nem tud térképet olvasni... ellentétben velem.

És tudom, megígértem, hogy többet nem segítek neki, de valójában nem is tettem, én a többieket nem akartam szivatni feleslegesen.
Mondjuk éppen megérdemelték volna a térkép-értelmezés közben a főnök háta mögött elkövetett vigyorgásukért meg a beszédes pillantásaikért... de végül is mindannyian jól szórakoztunk.

Aztán a nap végén még egyszer megkuncogtatott minket.
Az ominózus eset előttig a mai (nem éppen telephely-közeli) műveleti területről rajtam és munkavezető úron kívül mindenki busszal lopakodott vissza a városközpontig és csak onnan indult a séta.
Nekem nincs bérletem és különben sem bírom a buszt, így kettecskén sétafikáltunk el a találkozási csomópontig. Legalábbis eddig ez volt a felállás.
Nos, mára úgy gondolhatta, hogy már túl sokat "konfrontálódott" velem, és addig-addig győzködte a buszos bagázst, míg nem sikerült még egy embert sétára dumálnia...
Most őszintén: lehet ezt röhögés nélkül kibírni?
Nekem mindenesetre nem sikerült, és szerintem a többieknek sem.

Hát na! A pasik valamiért mindig be voltak/vannak tőlem szarva, pedig egyet sem ettem még meg, sőt velem tényleg csak az nem jön ki, aki nem akar.
A jelen helyzetet meg nem is én okoztam... Szal tőlem aztán addig pácolódik a saját levében, ameddig neki tetszik.



A mai nap más meglepetést is tartogatott számomra.

Mint "tudjuk", a magánnyugdíj pénztárak mocsok módon eltőzsdézték vénkorunkra félretett petákjainkat.
Nos, az enyémet úgy sikerült eltőzsdézniük, hogy a szinte semmi befizetésem után igen jóképű reálhozamot vágtak hozzám. Ma kaptam meg.
Ahhoz képest, hogy egy fillérre sem számítottam, ez azért nem gyenge.

Ezek után kíváncsi lennék, mi lett volna, ha nem "tőzsdézik el"? XD

2011. augusztus 1., hétfő

WTF?!


avagy mi a fax van veletek emberek?!


Pedig azt hittem, vagy legalábbis nagyon reméltem, hogy idáig nem fog fajulni a helyzet... aztán ma kellemetlen volt az ébredés.

Az egyik kolleganőnket (másik brigád, de dolgoztunk már együtt) egy ideje már nem láttuk, gondoltuk kitelt az ideje, leszerelt, mint sokan mások.

Nos, kiderült, hogy nagyon nem ez a szitu.
A csajos táppénzen van, lassan elérkezik a varratszedés ideje. És még szerencsésnek is mondhatja magát, mert ennyi erővel a patológián is lehetne.

A sztori röviden:
Kenyeret koldultak tőle. Ő nem adott, mert a fizu előtti utolsó pénzéből vette a kilós veknit a családnak.
A következő pillanatban a kunyeráló megragadta és belevágta az épp útban lévő üvegtáblába. Az üveg természeténél fogva tört és pár helyen felszabdalta szegényt. 
Azóta kötözésre, rendőrségre jár.
És azt kívánja bárcsak adott volna legalább egy csücsköt...



Egyre kevésbé tetszik az irány, amerre haladunk.