2010. június 28., hétfő

Állásbörze


Hát akkor egy kicsit még vissza a fősodorba.


A kitérő előtti postból asszem egyenesen következik, hogy a fejvadászokat egyszer s mindenkorra töröltem a táncrendemből.

Velük együtt az olyan álláshirdetéseket is, ahol a „cégnév elrejtése” kitétel virít. Elvégre most vagy munkavállalót keresünk, vagy zsákbamacskázunk.

Jobb, ha tudják a kedves hirdetők, hogy a zsákbacirmos piszkosul nem nyerő, se időnk, se energiánk nincs ilyesmikre, a humorunk meg már fényévekkel az állásportálok látogatása előtt sztrájkba lépett.

Bizony, ez már csak ilyen, ha az ember lánya-fia a túlélésre játszik.

Ezeken felül az olyan hirdetéseknek sem szentelek ezentúl figyelmet, ahol rébuszokban adják meg a kívánt munkaerő paramétereit. Ugyanis pont ezeknél szoktak nagyon nyavalyogni, hogy jaj, túl sok jelentkezés futott be.

Holott a megoldás egyszerű, mint a pofon: egyértelmű, világos megfogalmazás, és esedezve kérem, mellőzzük a modoroskodást. Úgy is mondhatnám, hogy a takarítónő az legyen takarítónő, ne pedig tisztasági manager.

Megvan a vicc?

Lány és fiú beszélgetnek:
Fiú: “Mi a foglalkozásod?”
Lány: “Az EDS Hungary EMEA North-Central HUB Központjában az ABN AMRO Team-hez tartozó Workplace Services – Service Deskjén vagyok Chat Support Agent. És neked?”
Fiú: “Ács.”


Hogy hogy jön mindez a címben szereplő állásbörzéhez?

Nem különvonattal :) Hanem teljesen logikusan, mert az állásbörzéken is ugyanez a parasztvakítás folyik, és csak egy egészen hangyányit más köntösben.

Nagyobb a felhajtás.


Néhány csoport- és sorstársammal a tanfolyam befejezése után is tartjuk a kapcsolatot, főleg virtuálisan, aránylag aktívan. És mi lehetne a fő téma, ha nem az álláshirdetések.

Egyik este is ebben a témakörben cseréltünk eszmét és tapasztalatokat, mikor elhangzott a kérdés: holnap jössz állásbörzére?

Csak azért tudtam, hogy mi fán terem, mert már láttam róla riportot a tévében.

Úgy döntöttem, ezúttal adok neki egy esélyt, elvégre ki tudja honnan csap be a mennykő.

(mondjuk többet nyomott a latban, hogy találkozhatok az ex-csoporttársakkal)

Azon melegében le is beszéltük a másnapi „randit” idő és helyszín viszonylatban.

Nekem kicsit necces volt, mert a gyereknek pont aznapra volt ütemezve egy fellépése is, de úgy voltam vele, hogy a legrosszabb esetben is lesz legalább egy órám szépítkezni :D


Másnap gyermek elindult iskolába, én meg a találkozási pontra, ahonnan már vígan röhögcsélve együtt slattyogtunk be az állásbörzének helyet adó épületbe. Lájtos labirintusozást követően a máris zsúfolt kiállító térben találtuk magunkat, pedig még alig nyitottak.

Első blikkre abszolút úgy tűnt, hogy ezzel az úttal is tartoztam az ördögnek.


A kínálat:

Fejvadász cég I., fejvadász cég II., fejvadász cég III., fejvadász cég IV. (még jó, hogy csak ennyi van a városban), speciális nagyvállalat I., speciális nagyvállalat II. (na mondjuk ezt sosem fogom megérteni, hogy speciális végzettségű szakembereket miért egy általános állásbörzén remélnek megtalálni), IT nagyvállalat I., IT nagyvállalat II., (hümm), önéletrajz-tanácsadók, valamint próba-állásinterjúztatók, és elnézést attól, aki esetleg kimaradt a felsorolásból (sok jelentősége úgysincs).


A fejvadászok értelemszerűen kimaradtak a látogatásból. Valahogy nem vágytam a látásukra, főleg azokéra, akik csak hápogni tudnak, ha valaki személyesen számonkér rajtuk valamit, olvasni viszont nemigen.

Az önéletrajzos-állásinterjús bandák is kimaradtak a szórásból, mert félő volt, hogy sokkal többet tudnék/nánk nekik mesélni önéletrajz írásról meg állásinterjúkról, mint amennyit ők nekem/nekünk.

A speciális cégek éppen speciális voltuk miatt nem tudtak érdekelni.

Na mi maradt?

Igen, az IT-sek.

A kettőből egy megint csak kiesett, mert oda olyan kvalitások szükségesek, amikkel én nem rendelkezek. (hogy miért nem tanultam még meg lengyelül vagy ukránul?! az angol meg a német már smafu)

Megcéloztuk hát azt, ahova a fejvadász cégen keresztül szerettem volna pályázni.

Tök ártatlanul kezdtem el kérdezősködni a kiadó állásokról, hogy mihez mi kell, és hogy érdemes egyáltalán hozzájuk jelentkezni.

Persze kaptam az alkalmon, hogy a fejvadászokat is áztassam egy kicsit, hátha eljut az infóm a megfelelő fülekig és ezután százszor is meggondolják, hogy melyik céget bízzák meg akármivel. (tudom, gonosz vagyok, de olyan jól esett a májamnak)


Büszkén mondhatom, hogy igenis felhívtuk magunkra a figyelmet.

A cég standján a hr-es hölgyikék mellett ugyanis egy nagyjából illetékes is lézengett, pont arról a részlegről, ahova az embereket keresték.

És igen, kis híján lement hídba, mikor meghallotta, milyen tudással vagyunk mi „szabadlábon”, miközben ők már hónapok óta egy épkézláb jelentkezőt nem találnak.

(mondjuk úgy biztos nem, ha a megbízott fejvadász cégnél még olvasni sem tudnak :D )

Felvették hát az adatainkat, kaptunk egy ígéretet, hogy hamarosan megkeresnek, majd egy repi ajándékkal gazdagabban, meg egy önéletrajzzal vékonyabban távoztunk a helyszínről.


Tényleg megkerestek.

Egy nappal később ott virított az e-mail fiókban az emlékeztető (mintha tegnap óta elfelejtettem volna, hogy hol voltam).

Hogy hol a csavar?

Hát az emlékeztető tartalmában.

Azt ugyanis elfelejtették említeni a hr-es hölgyikék, hogy jelentkezéseket közvetlenül a céghez csak a weboldalukon keresztül fogadnak el. Ezt a mulasztást pótolták az ominózus emlékeztetőben.

Magyarán szólva adtunk a szarnak egy pofont.

Most komolyan! Nem lett volna sokkal több értelme, ha ezt ott a helyszínen közölni?! Sőt, ha már az elérhetőséget rögzítették, ennyi erővel akár azon melegében megejthettük volna a jelentkezést is.

Tudom, már megint túl sokat képzelek.

Hiszen értem én a másik oldalt is. Mit össze unatkoznának szegény hr-esek, ha mindent egy füst alatt elintéznének, és nem szednék szét apró, lényegtelen részfeladatocskákra?

Gonosz vagyok? Lehet. Tele van velük a tököm? De még mennyire! Összefügg a kettő? Kétség sem fér hozzá.

De nézzük a jó oldalát: ha mást nem is, egy jó benyomást talán már tettem rájuk.

Aztán majd meglátjuk mire megyek vele.



2010. június 22., kedd

Még nem...

Még nem merem beleélni magam.
Még nem merem elhinni sem.
A rengeteg pofára esés, kínlódás, sok évnyi nélkülözés és rabszolga munka után még nem vagyok képes felfogni, hogy valami jó is történhet velem.

Ha azt mondanám, hogy nem akadt az elmúlt durván tíz év alatt semmilyen munkám, akkor hazudnék.
Akadt.
A legtöbb muszájból végzett, sokszor megalázó, alja munka.
Olyan is, amit nem néznek semmibe. Amivel nem dicsekedik az ember... de amire mégis büszke vagyok, mert nem esett le a jegygyűrű a kezemről; mert kibírtam; mert, ha fogcsikorgatva is, de végigcsináltam, tisztességesen és becsületesen, csendben és megalázkodva; és túléltem.
Ha mégoly sötét is volt az alagút, én nem adtam fel a harcot és mindig reméltem, hogy egyszer talán meglátom a fényt, igen azt, ott az alagút végén.

Holnaptól próbaidős vagyok.
Egy olyan munkát fogok csinálni, amiről úgy érzem, egy azok közül, amit szívesen csinálnék hosszabb távon.
A leendő főnök is hosszú távra tervez.
Az anyagi része sem lenne rossz hosszútávon (sem).

Egyelőre azonban, ezt a kis kitérőt nem számítva, folytatni fogom a történetet, amit elkezdtem, hogy teljes legyen a kép, és a próbaidő végére el fogom mesélni, hogy is érkeztem el idáig.

Mert még nem merek előre inni a medve bőrére.
Még nem merem elhinni.
Még nem...

2010. június 21., hétfő

Óvakodj a fejvadásztól!


No, túltettem magam az agonizáláson, újrahúztam a privát op-rendszeremet és teljes mellbedobással láttam neki az újbóli önéletrajzzal való szőnyegbombázásnak.

Illetve láttam volna neki, ha...


Ha tudtam volna, hogy hova is kéne bombázni.

Tartsa fel a kezét, aki még nem találkozott olyannal, hogy ugyanazzal a pozíció megjelöléssel két, olykor három/négy hirdetés is szerepel, csak egynél egy konkrét cégnév szerepel, míg a másiknál/többinél az ismerős „gyűjtőnév”.

Igen, az. Le lehet tenni a kezeket (ha egyáltalán volt, aki feltette).


Nem fogom őket reklámozni, mert kurvára nem szolgáltak rá, de aki sűrűbben nézegeti az álláshirdetéseket, az úgyis kívülről fújja már az összes díszes társaság nevét, logóját, hazugságait.

Szerény véredényem szerint ugyanazt művelik, mint a munkaügyi központok, csak pepitában.

Járadékot, segélyt ugyan nem kapunk tőlük, semmi mást sem (ok, azért fenntartok egy „tisztelet a kivételnek” díjat), viszont ugyanúgy csak azért vannak, hogy nekik legyen munkájuk, nem pedig azért, hogy nekünk.


Bevallom fingom sincs, hogy ezeket a naplopókat mi alapján fizetik. De hogy tutira érdemtelenül, arra akár mérget is mernék venni.

Saját bevallásuk szerint főleg középvezetők utáni vadászatban jeleskednek... na de akkor ugyan mivel magyarázzák, hogy olyan sok alkalmatlan, sokszor abszolút képzetlen, semmirekellő balfasz ül középvezetői székekben? (és milliószor értelmesebb beosztottaknak dirigálnak... )

Egy szó, mint száz, ilyen „eredményekkel” én ugyan nem dicsekednék.


Jogos a kérdés, hogy ugyan miért rühellem őket ennyire, miért ez a fene nagy ellenszenv?

A válasz: mert megérdemlik! Mert ha másért nem is, ezért rendesen megdolgoztak.


Az történt, hogy a sok egykaptafa álláshirdetés láttán úgy döntöttem, hogy nem rontok ajtóstul a házba, hanem megpróbálok a kiskapun (fejvadász cég) besettenkedni, elvégre miért bízna meg egy nagy vállalat egy erre szakosodott társaságot, ha nem azért, hogy ne az ő HR-esei bajlódjanak a sok dinkával.

Legalábbis ezt diktálja a józan paraszti ész.

Csak azt felejtettem ki a számításból, hogy az álláspiacra már régóta nem jellemző a józan paraszti ész. A jelige: csak minél bonyolultabban, különben miből fognak megélni a semmire se jó diplomával villogók.


Szóval beküldtem a jelentkezésemet fejvadászékhoz, rögtön három állásra is, mivel mind a három az új szakmámba vágott, és nem titkolt célom, hogy IT területen szeretnék elhelyezkedni.

Aztán vártam. És vártam. És vártam. És vártam... Mert én egy türelmes ember vagyok.

De egy egész hónapig egy mukkot sem hallottam felőlük.

Egy hónap alatt többször is ellenőriztem, hogy biztosan jó e-mail címre ment-e a kért anyag, biztosan a megfelelő állásokra jelentkeztem-e, valóban azok voltak-e a követelmények és kompetenciák amikkel én rendelkezem...

Tehát kábé mindent hatvanszor csekkoltam, amit esetleg félreolvashattam, félreérthettem, mert nem szeretem, ha felhúzom magam és a végén kiderül, hogy én voltam a hülye.


Nem én voltam a hülye, tehát teljesen jogosan húztam fel magam, mert ha máshonnan nem is, de egy ilyen társaságtól az ember azért elvárná, hogy legalább egy automatikus üzenet be van állítva.

Főleg annak a tudatában, hogy egy másik, hasonló állásra is pályáztam egy nagyjából nevenincs cégnél, ahonnan viszont negyed órán belül jött a visszaigazolás, hogy megkapták a cuccost.


És akkor ismét szembetaláltam magam UGYANAZOKKAL az álláshirdetésekkel, amikre pályáztam.

Ekkor szakadt el a cérna.


Mivel google az egyik legjobb haverom, gyorsan kiderítettem, hogy hol van a lerakatuk, és hétfőn ott kezdtem a napot.

Nem mondom, jól el voltak barikádozva, kész művészet volt eltalálni az ajtóig, de ilyen közel a célhoz én már nem adtam fel.

Az irodában egy szál hölgyemény lézengett és jól láthatóan meglepte személyes megkeresésem és firtatózásom.

Pedig előzetes elhatározásomtól eltérően – miszerint leordítom a fejéről a hajat - igencsak udvarias voltam, mikor kérdőre vontam, hogy ugyan miért vannak megint meghirdetve azok az állások, amikre jelentkeztem, miközben felém annyit se vakkantottak, hogy fapapucs.

Mit ne mondjak, nagy volt a hebegés-habogás, terelés, sajnálkozás.


Nagy valószínűséggel időnyerés végett megtudakolta a paramétereimet; én napra, órára pontosan közöltem mikor küldtem az emilt... és minő káprázat! az önéletrajzom szerepelt az adatbáziuskban.

Na mondom, nagyszerű, haladunk. De ha megvan a cucc, ugyan miért nem jelentkeztek legalább annyival, hogy „megkaptuk, birka”?

Erre jött a sajnálkozás, hogy jaaaaj, pedig minden jelentkezőnek vissza szoktak írni...

Persze, és pont csak én maradtam ki a szórásból?! Na ne bohóckodjunk már!

Az iroda forgalmára hiába fogná a mulasztást, mert míg ott voltam egy lélek se mozdult, még a telefon sem csörgött.

De úgy voltam vele, ok, mulasztani emberi dolog. Viszont! Ha megkapták a szükséges anyagot és az bekerült az adatbázisba, akkor miért nem kerestek?

Terelés, numero 2 : csúszás van a megbízó cégnél... és különben is, ha jól látja (jól látja?! nem kéne ezt kívülről tudnia?!), akkor ezekhez a munkákhoz német nyelvtudás is kell, és nekem csak angol van...


Na itt intettem le véglegesen.


Az önéletrajzomban ugyanis jól olvashatóan szerepel a német nyelvtudás, ha már erre akar hivatkozni, igaz az állásokhoz elsődlegesen az angolt kérték, a többi csak ráadás.

Csak hát ahhoz, hogy ezzel tisztában legyen, elsősorban meg kell tanulni olvasni.

Másodszor, nem csak egy pillantást kell vetni a beküldött önéletrajzra, hanem rendesen át kéne olvasni, ha már egyszer vettem a fáradságot, hogy megalkossam és beküldjem.

Ja és az se árt, ha ezen felül még értelmezni is képes azt, amit olvasott.

Amennyiben minimum a fentiekre képtelen, talán át kéne gondolni, hogy biztosan ez a munka való-e neki.


Ebben az egészben egyébként nem az a legszörnyűbb, hogy nem tudja feldolgozni az olvasott anyagot, hanem az, hogy ilyen embereken (is) múlik, hogy nekünk lesz-e munkánk.

Hogy miért nem lopták be magukat a szívembe? Hát ezért.

Mert ezeknél én milliószor értelmesebb vagyok. Pedig még diplomám sincs.


Búcsúzásként még megkérdeztem, hogy hagyjam-e ott az önéletrajzomat nyomtatott formában (hátha a monitor csillant be olvasás közben).

Azt mondta szükségtelen, mert ott van az adatbázisban.

Ha-ha! Mintha ez bármit is számítana...


2010. június 19., szombat

Kék halál és reinstall

Hát na, nincs ezen mit szépíteni, nehezen bírom a változást.


Illetve nem is igazán a változással van bajom, inkább az azt követő bizonytalansággal. Az újbóli pofára esésekkel, ami őszinte sajnálatomra szinte garantáltan bekövetkeznek.

Hogy miért?


Főként azért, mert nem tudom eladni magam.

Ennyi év után sem sikerült elsajátítanom az önfényezés „művészetét”.

Bármit megtanulok, tényleg. De ezt nem veszi be a gyomrom, és az összes szőr az égnek áll rajtam a fülemtől a farkamig.

Hiába tudom, hogy mire vagyok képes, hiába vagyok tökéletesen tisztában az adottságaimmal, ez az egész „polírozzuk a bohócot” (igen, tudom, hogy nem egészen erre szokták használni ezt a kifejezést) egyszerűen olyan idegen tőlem, hogy rendesen hányhatnékom van tőle.

Nem is értem miért azt nézik, hogy egy nyilvánvalóan és undorítóan mesterséges, feszültséggel teli helyzetben milyen válaszokat adok idióta kérdésekre, amiknek közük sincs a megpályázott munkakörhöz.

Egyáltalán minek rabolni a drága időt? Dobjanak egyszerűen a mély vízbe és nézzék meg mit tudok! Vagy nem ez lenne egy interjú lényege? (ezek szerint nem)


Úgy vagyok én ezzel, hogy messziről jött ember azt mond, amit akar, de az első éles helyzetben piszkosul nem az számít mit firkált valaki az önéletrajzába meg a motivációs levelébe...

De még az sem, hogy milyen válaszokat adott a hr-esnek, aki jobb esetben csak 10 évvel fiatalabb, mint az álláskereső, igaz ettől még ugyanúgy halvány fingja sincs róla, mi fán terem a munka.


Szóval egész egyszerűen utálom az álláskeresősdit. Talán el sem tudom mondani mennyire.

És aki azt mondja, hogy élvezi, netán szívesen csinálja az önéletrajzos-kísérőleveles maceratúrát, a hiábavaló, vég nélküli várakozást, a felesleges reménykedést, az vagy hazudik, vagy ássa el magát.


Nekem minden egyes elbocsátás és munkanélkülizés/álláskeresés (valamint újra munkába állás) olyan, mint egy teljes rendszerátállás winfosról linuxra, illetve vica versa.


Dolgozni olyan, mint a linux legtöbb disztribúciója: pillanatok alatt feltelepíted, minden kézreáll, ami mégsem, azt személyre szabod, az esetek többségében élvezed, de legalábbis megtanulod értékelni, ha probléma adódik, azt megoldod és mehet minden tovább... és nagyon nem akarsz lemondani a használatáról.


Az elbocsátás - és azt ezt törvényszerűen követő álláskeresés - ezzel szemben rögtön egy oltári nagy kék halállal nyit, aztán vért izzadsz, mire minden szükséges kiegészítőt, drivert, programot felpakolsz a gépre, és még akkor sem biztos, hogy minden úgy működik, ahogy szeretnéd, és egyfolytában kapod a hibaüzeneteket.


Ezek ismeretében szerintem nem csoda, hogy én jobb szeretem a „linuxot”.

Ott rajtam áll, mit hozok ki belőle és nem egy magát istennek képzelő hr-es „hibaüzeneteitől”.


2010. június 14., hétfő

Újra a placcon

OK, egyáltalán nem ringattam magam abban a tévhitben, hogy azonnal munkába állhatok.

Na de hogy képzésről is kész cirkusz lesz visszakerülni sima álláskeresős státuszba, az azért már abszurd.


A lelkünkre lett kötve - görcsre, nehogy elfeledkezzünk róla - hogy vizsga után másnap fogjuk kézen a ropogósan friss bizonyítványunkat, és csattogjunk be vele a képzési ügyintézőhöz, mert ha nem, akkor halálnak halálával lakolunk. De minimum járadék megvonással, ami majdnem ugyanaz a kategória.

Így is tettünk. Azért többes számban, mert majdhogynem egyszerre futott be a csoport ehhez a kirendeltséghez tartozó része.

Ez még nem is lett volna baj, hiszen csak le kellett volna fénymásolni a szép keményfedelűket, jövendő állásunk zálogait. Ezt követően kaptunk volna egy elbocsátó szép üzenetet, mellyel a normál ügyintézőnket kellett volna felkeresni.

Egy rendesen működő helyen ezt talán így menne, frankón, olajozottan, koponyánként kb. 5 perc ráfordítandó idővel.


Ami ehelyett történt... :


Lájtos tömegnyomor már az előtérben, ami azért hatott a meglepetés erejével, mert eddig azt tapasztaltuk, hogy 10 percnél többet még sosem kellett várakozni, 3-4 embernél sosem volt több előttünk.

Most volt, méghozzá azért, mert igen ügyesen aznapra szervezték az újonnan induló tanfolyamok jelentkezési napját. A sor ennek megfelelően csigatempóban haladt.

Eleinte még bizakodóak voltunk, megdumáltuk a vizsgát, kinek hogy sikerült, vagy éppen hogy nem.


Egy óra múlva már minden bajunk volt, és stresszoldásként lenyomtunk egy komplett stand up comedy show-t. Így nem csak mi szórakoztunk jól, hanem a többi várakozó is, mert eszünkben sem volt felrakni a hangtompítót.


A második óra végefele fogyatkozóban volt megelőlegezett türelmünk, és nemtetszésünknek immár kevésbé viccesen adtunk hangot. Aztán megjelent egy biztonsági őr, aki végképp kicsapta nálunk a biztosítékot.


Eredetileg azért jött, hogy a maradék várakozót épületen kívülre terelje, mert elérkezett a szent hivatali ebédidő.

Utóbb eljátszottuk az „Én vagyok én, te vagy te, ki a hülye én vagy te?” társasjátékot. (lehet tippelni, ki lett a hülye)


Minősíthetetlen hangnemben lecseszett minket, amiért nincs sorszámunk, amiért nem kérdeztük meg, hogy egyáltalán bent van-é az ügyintézőnk és mert kikértük magunknak a méltatlan bánásmódot.


Először is nem azért ültünk, álltunk, guggoltunk, támaszkodtunk végig két órát, hogy a végén kiderüljön, az ügyintézőnk a fasorban sincs, ezt még csak nem is közölték velünk, ráadásul megkérdezni sem tudtuk senkitől, mert kérdéseink úgy pattantak le az időnként óvatlanul megjelenő irodai népségről, mint gumilabda a falról, sőt ő is csak 5 perces utánajárás után tudta meg.

De még csak nem is úri huncutságból múlattuk itt az időt, vagy azért, mert éppen nincs jobb dolgunk.


Másodszor, ha lehet, ne nézzen már annyira idiótának minket, hogy merő heccből vártunk két órát, odalent igenis megkérdeztük, hogy bent van-e az ügyintéző, és szerintük bent volt.


Harmadszor, sorszámunk azért nincs, mert szintén a lenti recepción azt mondták nem kell, csak menjünk be majd szépen, mikor következünk.


Szívünk szerint úgy elküldtük volna a picsába, hogy csak úgy csattan, de délután még vissza kellett jönnünk, mivel dolgunk nem maradhatott elintézetlenül.

Így aztán vert hadakként eloldalogtunk, hogy röpke másfél óra múlva elölről kezdjük az egész procedúrát.


Elsőkként érkeztünk vissza. És vártunk.

Elkezdődött a délutános műszak, a mi ügyintézőnk szobájánál semmi mozgás. Eltelt egy óra. Egyre sűrűbben firtattuk, hogy ugyan merre jár az illetékes. A szomszédos szobákban lévő ügyintézők buzgón falaztak a távollétével tüntetőnek.


Ekkor már végképp nem fogtuk vissza magunkat, elszabadultak az indulatok és a kendőzetlen megjegyzések. Cseppet éhesek is voltunk, mert ezúttal, igen óvatlanul, senki sem készült az egynapos hidegélelemmel.

Mondtam is, hogy a kurva életbe, nekem is ilyen munkahely kéne, hiszen látom, tapasztalom, hogy létezik: be se kell járni, a kollégák úgy forognak, hogy ne tűnjön fel, hogy nem vagyok bent, de a fizetést azt csont nélkül felveszem...

Mondjam, hogy nem csak a csoporttársaim bólogattak egyetértően?

Eltelt egy újabb „eseménytelen” félóra. Ekkor kezdtem emlegetni a hivatalvezetőt, hangosan, persze...


Lehet, hogy ezt hamarabb kellett volna időzíteni, mert csodák csodája, két perc múlva csattant a zár, megjelent a szomszédos szoba ügyintézője azután érdeklődve, hogy ki vár a kolléganőre, majd szörnyülködve nézte, ahogy besereglünk.

Nem tudom mégis mit gondolt, hogy fruttira várunk? Ezt a tévedését hamar eloszlattuk, jószerével csak hápogni tudott.

Elhangzott még pár érdekes párbeszéd... hogy emiatt-e vagy sem, de tény, hogy 10 perc alatt mindannyiunkkal végeztek. Talán még annyi sem kellett hozzá.

Mire átértünk a normál ügyintézőhöz, a képzős státuszunkat is sikerült lezárni, s már semmi sem állt az útjában annak, hogy ismét az álláskeresők népes táborát erősítsük.


2010. június 10., csütörtök

Az OKJ-s vizsga anatómiája aka Vizsgácska, de okosan

Mi fán is terem az OKJ-s tanfolyam? (áfán, ha nagyon rosszmájú akarok lenni)

Az OKJ-s tanfolyam modulokból áll.
Van olyan modul, aminek igazából az égvilágon semmi értelme, csak valami nagyokos kötelezővé tette, mert szerinte ez vicces. Viszont elvesz abból a drága időből, amit az értelmes dolgok tanulására és gyakorlására fordíthatnánk.
Vannak olyanok, amikkel indokolatlanul sok időt töltünk el, szintén az érdemi tudás rovására.
Akad olyan is, amit én már általános iskolákban kötelezővé tennék és nem ilyen tanfolyamokon csinálnék belőle gyorstalpalót.
Jó példa erre az első napon megtartott elsősegély oktatás (reanimálásnál az első 4 perc a legkritikusabb, utána fújhatjuk... ezt egy életre megjegyeztem), valamint a tűzvédelmi/munkavédelmi előadás (elektromos tüzet és forró olajat nem oltunk vízzel vazze!)

Az OKJ-s vizsgára bocsátás feltétele a sikeres modulzáró tesztek összessége.
Ezzel nincs is semmi gond, ugyanis ezekben (nagyjából) azt a tudásanyagot kérik vissza, amit leadtak. Ergo: ha rendesen tanultál, akkor valszeg csont nélkül megvan az összes kisvizsga.

A záróvizsga már más tészta.
A záróvizsga három részből áll. (Nem, nem fej, tor, potroh)
Írásbeli, gyakorlati, szóbeli.

A gyakorlati vizsgával nincs sok gond, azt az anyagot ugyanis a képzést nyújtó központ, azon belül is az oktatók állítják össze és küldik fel láttamozásra, mivel a felhasználható géppark/felszerelés adott.

A szóbeli tételek sem érhetnek meglepetésként (bár anyázásra bőven tudnak okot szolgáltatni), mert az ugyan központi, de általában kiadják kidolgozásra, úgyhogy ha nem vagyunk nagyon lusták... értjük, ugye?

Na de az írásbeli!
Először is, amit a tanfolyamon tanultál, azt gyorsan felejtsd el, mert nem abból fogsz vizsgázni.
Komolyan!
Lehetsz te bármilyen felkészült, kaphattad a legropogósabb ismereteket... az írásbeli cuccot összeállító kontár minden várakozásodat alulmúlja.
Jobb esetben sejt valamit a témáról, de az tényleg csak sejtés szinten marad.
Rosszabb esetben még elképzelése sincs, mert nem ez a „szakterülete” , csak éppen ő ért rá, (és bassza meg, eszében sincs emiatt visszautasítani a felkérést), ennek megfelelően ezeréves tananyagokból ollózza össze a kérdéseket per has alapon!
Mi meg nézünk, mint a moziban és az anyázás/perc igen magas értéket vesz fel, mert pontosan tudjuk, hogy ettől még mi is különbül megcsináltuk volna.

Tippek és tanácsok írásbeli vizsgához:
1, Ne az utolsó pillanatban ess be a terembe. Szinte biztos, hogy így már csak a (pontosan megjelenő) vizsgabiztoshoz legközelebb eső helyet tudod elfoglalni, ezzel buktad az esetlegesen felmerülő puskázás lehetőségét.
2, Ha mégsem sikerült időben érkezni, akkor lehetőleg ne túl feltűnő felszerelésben pompázz, hiszen már így is eléggé magadra vontad a figyelmet. (Én téli bringás outfitben próbáltam helyresettenkedni... aki próbált már tépőzárat csendben kinyitni, az sejti milyen isteni volt lehántani magamról a bringáskesztyűt... a térdvédőt már meg sem kockáztattam, a sapkám beleakadt a fülbevalómba, aminek eredményeképpen iszonyatost zajt generáló fém tolltartómat bitangosan félrecsapott sapkában halásztam elő... a hólé pedig még a vizsga végén is disztingváltan csordolgált alólam)
3, Ne, ismétlem, NE nézz folyton a vizsgabiztosra!!! Enélkül is tutifix, hogy téged figyel!
4, Amennyire lehet, próbálj meg természetesen viselkedni, hátha megunja a szemmel tartást.
5, Arcodon ne látsszon a kapott kérdések fölötti rököny, mert a szóbelin is ezzel a minisztériumi sertepertével fogsz szemközt ülni.
6, Imádkozz, hogy ne fagyjon le a gép az interaktív rész közben.

Tippek és trükkök gyakszira:
1, PONTOSSÁG!!! De ezt eddigre megtanultad a saját bőrödön.
2, Ne várd meg, míg elhappolják előled az eszközöket, különben az öt perces feladatot 2 óráig csinálhatod. A túlórázást hagyd meg a lógósoknak, te ennél milliószor jobb vagy!
3, Ha lógós ül előtted/melletted/mögötted, az isten szerelmére, NE nézz a monitorjára/vizsgadarabjára! (Tudom, hogy ez egy utolsó aljas dolog, de nem bírom ki, hogy le ne írjam a miértjét)

A sztori a következő:

Legtöbben az utolsó simításokat végeztük vizsgafeladatainkon. Előttem a csoport fő birkája, (csak egymás mellett nem ülhetett két azonos feladatot készítő) ugyanazzal a feladattal még sehogy sem áll, erősen birkózik a kihívással, de nem és nem sikerál.
Finoman ejtegettük neki a szükséges információt, szemét módon szakszöveggel, de ha csak egy kicsit is figyelt volna, ennek alapján már bőven sínen lehetett volna.
Végül a nagy számok törvénye értékesítette mandátumát és IGEN, végre megjelent az indítóképernyő... ez „barátunkat” furcsa módon kétségbe ejtette, rémülten nézett ránk, úgyis, mint helpdesk supportra, és ekkor elhangzott a kérdés:
-Jaj, most mit kell csinálni?
Én itt sírtam be. (igen, kis híján az asztal alá röhögtem magam, kész szerencse, hogy nem volt a környéken a vizsgabiztos)
Nagyobb lélekjelenléttel rendelkező kollégám megtekintette a monitort, majd fapofával csak ennyit mondott:
-Nyomd meg az OK-t.
Ehhez hozzátartozik, hogy más opció nem volt...

Egyébként néha van igazság a földön. Őbirkasága nem kapott bizonyítványt.
De a „nyomd meg az OK-t” szállóige lett. :)

2010. június 8., kedd

De nehéz az iskolatáska


Lehet, hogy ilyen tekintetben furabogár vagyok, de nekem egyáltalán nem nehéz az iskolatáska. Sőt, kifejezetten élvezem.


Persze ez nem volt mindig így, az általánost és a gimit én is ugyanúgy rühelltem, mint a normális kölykök általában.


A felnőttképzés viszont nagyon bejön.

Hogy miért?

Talán azért, mert nem néznek alapból hülyének, csak azért mert diák vagyok.

Talán azért, mert az én választásom, tehát olyat tanulok, ami érdekel.

Talán azért, mert kicsivel több értelmét látom.


És mindemellett mindig nagyon remélem, hogy na majd most!


Hogy az újonnan felszedett tudással lefaraghatok a hendikepemből, és most majd megmutatom mennyit érek, és én fogok válogatni az értem versengő munkáltatók közt, a pénz pedig számolatlan regimentekben fog a számlámra masírozni. (tudom, naiv vagyok)


Gondolom tiszta sor, hogy ez eddig még nem jött be, különben nem itt blogolnék, és nem kezdenék bele a hatvanhatodik esélynövelő tanfolyamba.

Viszont, mint mindennek, ennek/ezeknek is megvan a pozitív oldala.

Jelesül az, hogy a megtanult dolgoknak hála rengeteg pénzt spórolok meg, mert az eddig felmerülő problémákkal már nem kell fűhöz-fához rohangálnom, hanem csuklóból oldom meg a helyzetet, és már én vagyok az, akihez segítségért fordulnak.

A legszebb persze az lenne, ha nem csak úgy látnék belőle pénzt, hogy nem költöm el, de ami késik, talán nem múlik.


OK, nem borzolom tovább a kedélyeket, színt vallok.

Ezúttal informatikai tudást szívtam magamba, úgy is mondhatnám, hogy szó szerint, mert tényleg szivacsként ittam magamba a tanulnivalót, különösebb erőfeszítés nélkül.

A titulus elég hosszú, ráadásul a földi halandók csak néznek rám, mint borjú az újkapura, mikor egyszuszra végigmondom, dióhéjban hálózati rendszergizdaként tudnám fordítani.


És imádom!!!


Imádom, hogy képes vagyok beállítani egy routert akár hiperterminálon keresztül is, grafikus felület nélkül;

imádom, hogy tudom mi fán terem az IP cím meg az alhálózati maszk és ha kell két pillanat alatt átszámítom binárisba vagy hexába;

imádom, hogy ha probléma van a netcsatlakozással, akkor pikk-pakk kiderítem hol a bibi;

imádom, hogy sec perc alatt szétkapom a gépet és tudom mi micsoda...

sőt, azt is imádom, hogy tökéletesen értem, ha azt olvasom, hogy NAT, WAN port, port security, MAC cím szűrés, ARP tábla, TCP/IP, IEEE 802.11 b/g/n;

és tudom mire való egy CAT 5-ös UTP kábel és azt milyen szabvány szerint kell megcsinálni, hogy össze tudjak vele kötni pl. gépet és swtich-et :)


Szerintem már ennyiből is lejött, hogy megszállott kocka vagyok.


Utoljára az első komolyabb munkahelyemen éreztem ennyire elememben magam... Pedig a két terület ég és föld. Ha valamihez hasonlítanom kéne... olyan, mint egy hosszú, fáradalmas út végén hazaérni.

Ismered ezt az érzést?

Ha igen, akkor tudod miről beszélek, felesleges tovább cizellálnom.

Ha még nem, ne add fel, keress tovább! Rá fogsz ismerni, ahogy én ráismertem.

(ez persze még kevés az üdvösséghez, de legalább már tudod merre kéne továbbindulni)


A csapat elég vegyes összetételű volt, és ezt nem a nemek megoszlására értem.

Nagyon olybá tűnt, hogy a felvételiztetők bizony nem voltak éppen a helyzet magaslatán kiválasztás tekintetében (sem).


Ad egy: a finoman szólva is diszkriminatív felvételi beszélgetések után meglepően szép számban voltunk nőneműek, köbö fele-fele arányban.


Ad kettő: pár nap után teljesen egyértelmű volt, hogy nem a legjobb 21 került be.


Ad három: igazából a fél csoportnak semmi keresnivalója nem lett volna itt.


Ad négy: csak abból a beszélgetős csoportból, amelyikbe én be voltam osztva, játszva tudtam volna mutatni az elpazarolt helyekre olyan embereket, akik fényévekkel komolyabban gondolták a tanulást, mint azok, akik csak a napot lopták és az idegeinkre mentek.


Non plus ultra: a „nem női szakma” szövegre súlyosan rácáfolva, messze jobb eredményeink voltak, mint a pasiknak. (már azoknak, akik komolyan vették)


A fentiektől eltekintve nagyon bírtam a tanfolyam túlnyomó részét, kicsit sajnáltam is, hogy vége lett, én még úgy folytattam volna.

Oktatóink becsületére váljon, hogy a hiedelmekkel ellentétben (miszerint csak a pénzt nyúlják le) nagyon színvonalas anyagot tehettünk a magunkévá, igazi használható, naprakész ismereteket, olykor kicsit többet is.


Nem mondom, hogy mindennek volt értelme, és azt sem, hogy mindig kifogástalanul felkészültek voltak (akinek nem inge, ne vegye magára), viszont a tanfolyam végére nem egy, de három hivatalos papírral lettünk gazdagabbak.


Mély tiszteletlenségem a kivételeknek, és ez így is van jól, mert a guta ütött volna meg, ha a renitensek is csont nélkül megkapják ugyanazt a papírt a nagy büdös semmire.


2010. június 1., kedd

Hogyan jelentkezzünk tanfolyamra?


Rendhagyó önéletrajzomban említett végzettségeim javát a munkaügyi központnak köszönhetem.
Jobbanmondva a lehetőséget köszönhetem nekik, elvégre a papírig el is kell jutni.

A képzés az egy jó dolog, amennyiben:
  1. jól választunk
  2. bekerülünk
  3. (és időhúzásnak sem kutya)
Bevallom férfiasan, hogy újbóli elmunkátlanodásom alkalmából leginkább az utolsó napirendi pont miatt voksoltam a képzés mellett.
Mikor észleltem, hogy a munkaadók ezúttal sem kapkodnak utánam két kézzel, hiába húzogatom előttük a mézes madzagot, bizony betojtam egy cseppet. Mert közben az idő csak telt, és az én ÁJ-m is ketyegett szaporán.

Csakhogy nekem van ám egy csepp emberem, akinek enni kell adni, és azt sem veszi rossz néven, ha ki tudom fizetni az edzését, különóráját.

Mit lehet ilyenkor tenni, hogy a kecske is jóllakjon és a káposzta is megmaradjon még egy darabig?
Nos, sűrűn kell böngészni az áfsz-nél induló tanfolyamokat.
Ja, és egy szavukat sem szabad ellenőrzés nélkül elhinni. Mindjárt részletezem, miért.

Az úgy kezdődött, hogy kábé 1 hónapba telt, mire értelmes tanulnivalóra leltem a közzétett táblázatokban. Nosza fel is kerekedtem izibe, hogy megérdeklődjem, ugyan mi módon lehetne rája benevezni.

A képzési központban az unott pultos hölgyike két falat erősen cefreillatot árasztó gyümisali között a kezembe nyomta az éppen aktuális tanfolyamlistát.
Illedelmesen megköszöntem kedvességét, majd elismételtem ugyanazt, amit alig egy perce már közöltem vele, vagyis: láttam a listát, azt már átnyálaztam és ez meg ez a tanfolyam érdekelne.

Erre újabb falatot villáz a szájába, és közli (tele szájjal, naná) , hogy csak annyit tudnak, mint amennyi a papíron van, és különben is, majd csak szerdán lehet jelentkezni rá.
(Én hülye, hogy a hetet rögtön ilyen baromsággal kezdeném... nemde?)

Végül is tök jó, hogy ott ülnek egyáltalán.
(Nem is értem engem miért nem akar alkalmazni senki, pedig azt, amit az itt csücsülő hölgyikék csinálnak, sőt még sok minden mást is, csípőből jobban művelném.)


Na gondoltam, ez már megint veszett fejsze nyele, ezek szerint szerdán asztala vissza.

Aha.
Mert ez így működik, ugye? (egy nagy túróst!)

Szerdán tehát megint felcsattogok, ellenőrzésként csekkolom az ajtóra feltixózott tanfolyamlistát... És BANYEK! odafagyok a küszöbre.
Ugyanis az általam kinézett tanfolyam sehol nincs!

Ennek örömére gyorsan kérdőre is vontam a pultost, aki csak kecsesen felhúzta a vállait és széttárta a karjait.
Nagyon szép vagy, gondoltam, de a balettel most nem mész semmire, úgyhogy spiccre már ne is állj. Arra felelj szívem szottya, hogy hétfő óta hova tűnt a tanfolyam? Bekenték kámforral?

Érdemi választ természetesen nem kaptam, és tanfolyamot sem, mert csak olyan roppant csábító és testhezálló képzések maradtak, mint pl. ívhegesztő, kőműves, virágkötő... tovább is van, mondjam még?
Nem mondom.

Utolsó kérdésemre, hogy esetleg mikor érdeklődjek legközelebb, foghegyről odavetették, hogy szeptembernél előbb ne is próbálkozzak, mert nyáron úgysem indulnak tanfolyamok.
Mit mondjak... nem örültem, de ha nem, hát nem.
Szeptemberben kicsit szűk lesz az idő egy normálisat találni, de talán nem olyan lehetetlen, mint melót lőni.

Csoda-e, ha ezek után lementem az agyamról, mikor legközelebb jelenésem volt az ügyintézőmnél (június), és a soromra várva hirtelen egy érdekes papírlapon akadt meg a szemem, rajta egy olyan tanfolyammal, ami álmaim netovábbja?
Nem, egyáltalán nem csoda!
Azért éltem a gyanúperrel és óvatosan megkérdeztem, hogy az ott az, aminek én gondolom? És jelentkezni is lehet rá?
Az ügyintéző asszem kicsit hibbantnak nézett, de bólogatott.

Soha ilyen gyorsan még nem értem fel a belvárosba, mint akkor.
Két pillanat alatt átgázoltam az enervált pultosokon, és végre ott álltam a képzésért felelős ügyintéző előtt, határozottan előadva szándékomat, hogy márpedig egy életem, egy halálom...
Azt felelte, erre semmi szükség, mert még bőven van hely, 20-22 fősre tervezik a csoportot és még csak 10-12 jelentkező van.
Talán nem kell ecsetelnem mekkora kő esett le a szívemről. Persze nem is én lennék, ha ez ilyen egyszerűen ment volna.

Megérkezett a "behívó" a "felvételire", ahol alap képességeket mértek be (IQ, stb.), hogy ez hogy sikerült nekik, az már más kérdés :D
Bringára fel, kitekertem a helyszínre, beléptem az épületbe... és nem sokon múlott, hogy nem vágtam azonnal egy hátra arcot.
Odabent ugyanis sacc per kábé 60 (igen, írd és mondd:HATVAN) jelentkező szorongott a kissé szűkös előtérben.

Azt hiszem a tanfolyamfelelős ebben az időpontban nagyon csuklott. És nem csak miattam.

Ha már itt voltam, botorság lett volna visszakozni, igaz az esélytelenek nyugalmával vágtam neki a teszteknek. Mert az IQ tesz még hagyján, de matematikai tesztet adni nekem... azért amit tudtam, megcsináltam.
Ezen felül intenzíven reménykedtem, hogy a személyes elbeszélgetésen javíthatok az előreláthatóan siralmas írásbeli eredményen.

A személyes elbeszélgetéshez három csapatra osztották a tömeget, egyenként járultunk a beszélgetésre kijelölt terembe, és várakozás közben volt időnk összehaverkodni annyira, hogy a kifele jövők élménybeszámolót tartottak.

Nos vagy ez volt a szerencsém, vagy nem, valószínűleg már sohasem tudom meg.

A kifele szállingózó nőneműek bizony elég diszkriminatív hozzáállásról mesélgettek. Naná, hogy felhúztam magam!
Igen?! Diszkriminálunk? Na majd adok én a hímsoviniszta arcodnak!


Hát nem is hagytam magam!
Életemben talán először amúgy istenesen kinyitottam a számat, és nem hagytam magam elbizonytalanítani, lebeszélni. Hogyisne!
Ahhoz túlságosan szerettem volna bekerülni... és egy ilyen tanfolyam olyan szinten nem két fillér, hogy önerőből erősen felejtős.

A beszélgetés végén azért még megkaptam, hogy valószínűleg az írásbeli tesztek eredményei döntenek, meghúzzák a határt és a legjobb 20-22 a befutó.
Erre én benyögtem, hogy már megbocs, de a teszteredmények szerintem nem mérvadóak, mert egészen máshogy áll neki egy olyan ember, aki most esett ki az iskolapadból, és megint másképp egy olyan valaki, aki uszkve 15 éve hozzá se szagolt ilyesmihez.
De ez még messze nem garancia arra, hogy a "veterán" rosszabbul tanulna.
Mit ne mondjak: az enyém lett az utolsó szó.


Egy hét csendet tört meg a telefon, hogy sikerült, benne vagyok a "nyertes" csapatban.
Mindez nagyjából a nyár kellős közepén (szeptember, mi?) és úgy, hogy a munkaügyi központ képzési osztályán nagyon is tudtak róla (és nem csak a megnevezését).
A tanulságot mindenki vonja le magának.